Így éld túl a vasárnapot, ha zárkózott vagy

Írta: Aspen Stander

Az evangélium mindenkinek szól, és az egyedi tulajdonságaink összehozhatnak minket.

Tizenévesen ki nem állhattam az istentiszteletet.

Hittem, hogy az evangélium igaz, és tudtam, hogy a folyamatos lelki növekedés érdekében el kell járnom istentiszteletre, de gyakran alkalmatlannak éreztem magam.

Az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy nem tudok felérni mindenkinek azokhoz az elvárásaihoz, hogy milyennek kell lennie egy jó egyháztagnak (vagy legalábbis ahhoz, amit szerintem mindenki elvárt). Úgy tűnt, rajtam kívül mindenki más nyüzsgő, barátkozó, ékesszóló, és mindig készen áll bizonyságot tenni vagy imát mondani. Én meg? Visszahúzódó voltam és szorongtam a társas helyzetekben. Így aztán nem éreztem úgy, hogy lenne bármi kis világosságom is, amely az egyház tagjaként ragyoghatna bennem.

Az az igazság, hogy sok egyháztag van, akik könnyen barátkoznak és lelkesek. És noha ez jó dolog, én hosszú ideig azt éreztem, hogy az én visszafogottabb és csendesebb személyiségem nem illik a „sablonba”. Mostanra már rájöttem, hogy ez igen messze áll az igazságtól.

Annak felismerése, hogy képes vagyok boldogulni

A főiskola alatt új lakásba költöztem, és a szobatársam összeismertetett az egyházközségbeli barátaival. Az irántam tanúsított szeretetüknek és elfogadásuknak köszönhetően azonnal úgy éreztem, hogy közéjük tartozom. Úgy éreztem, őszintén meg akarnak ismerni. Nagy meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a társaságbeli szorongásom nagy része feloldódott.

Felismertem, hogy az összetartozás ezen érzése nem a környezetváltozásból fakadt, hanem a látásmód megváltozásából. Rájöttem, hogy nem kell társasági lénynek lennem ahhoz, hogy Jézus Krisztus tanítványa legyek. Erő rejlik a csendességben. Erő rejlik a meghallgatásban és az elmélkedésben. Azáltal, hogy felismertem, milyen erősségeim vannak befelé forduló személyiségként, és leküzdöttem a társasági szorongásommal járó gyengeségeket, rátaláltam az arany középútra, ami segített a túlélésben – mi több, még abban is, hogy kibontakozzak az evangéliumban.

Mindannyiunknak vannak erősségei és gyengeségei

Oka van annak, hogy Isten különböző személyiségeket, erősségeket és gyengeségeket ruházott ránk. Egy társaságkedvelőbb személynek könnyebb lehet az órai részvétel vagy az egység érzetének megteremtése az egyházközségben. Akik visszafogottabbak, a tetteikkel és a Jézus Krisztus iránti elkötelezettségükkel tesznek erős bizonyságot. Más csendesebb egyének felkarolásában is jók lehetnek.

Ha visszahúzódó vagy, tudnod kell, hogy fontos helyed van az egyházban. A zárkózott és a társaságkedvelő személyiségek egyaránt tükrözik a Szabadító olyan jellemvonásait, amelyek segíthetnek építenünk egymást az evangéliumban.

Ez nem rólad szól

Az egyik kérdés, amelyet feltettem magamnak, az volt, hogy eleve miért járok az egyházba. Azért, hogy vegyek az úrvacsorából, többet tanuljak Jézus Krisztusról, és érdemes legyek a templomra. A szentírások azonban azt is mondják, hogy „[az egyház] test[é]nek is minden tagra szüksége van, hogy együtt épülhessenek” (Tan és szövetségek 84:110; lásd még Efézusbeliek 4:12).

Bár az egyházi gyűlések valóban táplálják a saját bizonyságunkat, ráébredtem, hogy az egyház nem csak rólam szól. Egyénileg emlékezünk a Szabadítóra, amikor veszünk az úrvacsorából, de együtt épülünk, amikor gyülekezetként osztozunk ebben a szertartásban.

Túlságosan sokat aggódtam amiatt, hogy mások mit gondolnak rólam, és túlságosan keveset amiatt a tantétel miatt, amelynek minden gondolatunkat és tettünket vezérelnie kell, amely nem más, mint a szeretet. Mormon próféta ezt írta: „nem félek attól, hogy mit tehetnek az emberek; mert a tökéletes szeretet minden félelmet elűz” (Moróni 8:16).

Ez a „tökéletes szeretet” Istentől ered. Ha megnyílunk e szeretet átérzésére, akkor kevésbé fogunk tartani attól a saját hiányosságaink miatt, hogy mások esetleg mit gondolnak rólunk, kevésbé fognak aggasztani a saját problémáink, és hajlandóbbak leszünk kedvesen fordulni mások felé, akik nem érzik, hogy idetartoznak.

Lépésről lépésre haladj!

Az egymás szeretete és az evangélium megosztása iránti kötelességünk azt jelenti, hogy jó kapcsolatokat kell kialakítanunk másokkal.

Elkerülhetjük a nyomasztó érzéseket, ha egyszerre egy vagy két emberre összpontosítjuk a jelentőségteljesebb kapcsolat kialakítását. Bár Jézus Krisztus ezreket tanított és gyógyított és szolgált a halandó szolgálattétele idején, az egyenként nyújtott szolgálattétel mintáját követte (lásd 3 Nefi 11:15; 17:21).

Megtanultam, hogy nem kell mindenki legjobb barátjának vagy az egyházközség legközpontibb tagjának lennem. Nem a társasági kapcsolataim mennyisége a legfontosabb, hanem azok minősége. Ahelyett, hogy egyszerre mindenki miatt aggódnék, csak arra összpontosítok, hogy minden héten egy valakivel kapcsolatba lépjek az egyházban.

Az istentisztelet néha még mindig kihívást jelent, de ahogy gyengéden noszogatom magam, hogy kilépjek a kényelmi zónámból és leküzdjem a társasági szorongásomat, érzem a Szabadító szeretetét irántam és minden gyermeke iránt. Kezdem megtalálni a helyemet. Tudom, kegyelemre találtam Jézus Krisztus engesztelése révén, hogy munkálkodhassak a gyengeségeim legyőzésén és erősségeimet Isten királyságának felépítésére fordítsam.