Az egyházba tartozás – a meddőség szemüvegén keresztül

Írta: Jodi King

A meddőséggel való kínlódásom miatt nem találtam a helyemet az egyházban.

Mindaddig nem éreztem azt, hogy ne találnám a helyemet az egyházban, amíg a férjemmel, Cameronnal, el nem kezdtünk meddőséggel küszködni. A gyermekek és családok látványa az istentiszteleten, amely addig rendszerint örömet okozott nekem, most a bánat és gyötrelem forrása lett.

Gyermek nélkül a karomban és pelenkázótáska nélkül a kezemben haszontalannak éreztem magamat. A Segítőegyletben játszócsoportokat jelentettek be, anyukák csevegtek, és mintha minden lecke az anyasághoz kapcsolódott volna.

Elveszettnek éreztem magam.

Nem volt gyermekem, akit elvihettem volna egy játszócsoportba. Nem tudtam saját történeteket mesélni arról, hogy miként nevelem a gyermekemet az evangélium szerint.

Kétségbeesetten részese akartam lenni az anyaságról szóló beszélgetéseknek és barátságot kötni az egyházközségemben lévő többi nővérrel, de úgy éreztem, hogy nincs köztünk semmilyen kapcsolat, mert én nem vagyok anya.

A legnehezebb vasárnap az volt, amikor először mentünk egy új egyházközségbe. Mivel gyermektelenek voltunk, megkérdezték, hogy friss házasok vagyunk-e, és hogy mikor tervezünk családot alapítani. Addigra már egészen belejöttem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásába anélkül, hogy hagytam volna felzaklatni magamat – tisztában voltam vele, hogy bántó szándék nélkül kérdezik.

Ezen a konkrét vasárnapon azonban különösképpen nehéz volt válaszolnom rájuk. Éppen akkor derült ki – komoly reményeket követően –, hogy megint csak nem vagyunk várandósak.

Úgy mentem be úrvacsorai gyűlésre, hogy elesettnek éreztem magam, és nehezemre esett a megszokott ismerkedési kérdések megválaszolása. Az úrvacsora során végignéztem a gyülekezeten, más fiatal és gyermektelen párokat keresve, akiknek a helyzete hasonlíthat a miénkre a férjemmel. Senki mást nem láttunk.

Ami azonban igazán összetörte a szívemet, az a Vasárnapi Iskola volt. A lecke, amely eredetileg az anyák isteni szerepéről szólt volna, hamar elszabadult és panaszáradattá változott. Összeszorult a szívem és csendben könnyek áztatták az arcomat, amint azt hallgattam, hogyan méltatlankodnak a nők egy olyan áldás kapcsán, amelyért én magam bármit megadtam volna.

Kimenekültem onnan. Először nem is akartam visszamenni. Nem akartam ismét átélni az elszigeteltségnek ezt az érzését. Ám amikor aznap este elbeszélgettünk a férjemmel, mindketten tudtuk, hogy továbbra is járni fogunk istentiszteletre – nemcsak azért, mert az Úr erre kért bennünket, de azért is, mert tudtuk, hogy az istentiszteleten olyan öröm fakad a szövetségek megújításából és a Lélek érzéséből, amely felülmúlja az aznap érzett szomorúságomat.

Mindannyian érezzük olykor azt, hogy nem találjuk a helyünket

Ennek az esetnek már négy éve. Telik az idő. Még mindig nincs gyermek a karomban és pelenkázótáska a kezemben, de minden korábbinál jobban tudom, hogy igenis ott a helyem az egyházi gyűléseken.

A saját bánatom feldolgozása közben fogékonyabb lettem a körülöttem lévőkre. Ma is végig szoktam tekinteni a gyülekezeten, de most már azt próbálom észrevenni, hogy ki az, aki esetleg azzal az érzéssel jött istentiszteletre, hogy nem találja a helyét. És megtanultam, hogy mindannyian érezzük olykor azt, hogy nem találjuk a helyünket.

Az egyházban vannak özvegy, elvált és egyedülálló egyháztagok; vannak olyanok, akiknek a családtagjai eltávolodtak az evangéliumtól; idült betegségekkel vagy pénzügyi nehézségekkel küszködő emberek; azonos neműek iránti vonzalmat érző egyháztagok; olyan egyháztagok, akik valamilyen függőség vagy kétség leküzdésén dolgoznak; új megtértek; új beköltözők; olyanok, akiknek már kirepültek a gyermekei – és ez a felsorolás bármeddig folytatható.

Mindegyikünk érezheti azt, hogy a próbatételeink vagy a körülményeink gátolják azt, hogy tartozzunk valahová, de az igazság az, hogy igazából pont az egyedi életünk és egyéni megpróbáltatásaink miatt van a leginkább Krisztus egyházában a helyünk.

A Szabadítónkhoz tartozunk

Egyháztagságunk célja az, hogy kövessük Őt. A Szabadítónkhoz tartozunk, így tehát az Ő egyházában van a helyünk. Így szólt hozzánk: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Máté 11:28).

A Szabadító hív, hogy jöjjünk Őhozzá – függetlenül a körülményeinktől. Azért jövünk istentiszteletre, hogy megújítsuk a szövetségeinket, növeljük a hitünket, békességre leljünk, és hogy azt tegyük, amit Ő oly tökéletesen tett a saját élete során: szolgálattételt nyújtsunk másoknak, akik úgy érzik, hogy nem találják a helyüket.

Olykor előfordulhat, hogy rajtam kívül senki sincs a Segítőegyletben, aki gyermektelen lenne. És időnként ma is felteszik a kérdést, hogy miért nincs gyermekünk. Ezek nehéz pillanatok tudnak lenni, de minden ilyen nehéz pillanatra még több örömteli pillanat jut.

Az, hogy érzem a Lelket istentiszteleten, és hogy kimutatom a Szabadítóm iránti szeretetemet, mindig is túl fogja szárnyalni a magány esetleges érzéseit. Tudom, hogy Krisztusban béke vár. Tudom, hogy gyógyulás rejlik abban, ha istentiszteletre járok. Tudom, hogy megáldatunk, ahogy megyünk tovább előre. A mi megpróbáltatásaink talán mások, mint az istentiszteletre járó többi emberé, de a személyes tapasztalataink segíthetnek abban, hogy együttérzőbbek legyünk azokkal, akik talán úgy érzik, hogy nem találják a helyüket. Ennek eredményeként pedig ezek a tapasztalatok egyesítenek bennünket.

Tudom, hogy a bizonyságom megosztásával és a szívem kitárásával segíthetek másoknak megérteni, hogy nekik – ahogy mindenki másnak is – megvan a helyük Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában.