Áldjatok az Ő nevében
A papság elnyerésének célja, hogy lehetővé tegye számunkra mások megáldását az Úr megbízásából, az Ő nevében.
Drága fivéreim, szolgatársaim Isten papságában! Megtiszteltetés, hogy ma este szólhatok hozzátok. Szeretném kifejezni a legmélyebb tiszteletemet és hálámat irántatok. Amikor beszélek veletek és hallok a nagy hitetekről, meggyőződésem, hogy az egyre erősebb kvórumok és egyre hithűbb papságviselők miatt egyre növekszik a papsági hatalom a világban.
Ma este a veletek töltött néhány percben azokhoz szólok, akik közületek még nagyobb hatással szeretnének lenni a személyes papsági szolgálatukban. Ismeritek a felszólítást, miszerint fel kell magasztalnotok a szolgálatra szóló elhívásotokat.1 Azonban felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mit jelenthet számotokra a felhívásotok felmagasztalása.
A legújabb diakónusokkal kezdem, mert ők azok, akik a legbizonytalanabbak lehetnek abban, mit jelenthet a papsági szolgálatuk felmagasztalása. Mondandóm az újonnan elhívott eldereknek is tanulságos lehet, és érdekesnek találhatják a szolgálatuk első heteiben lévő püspökök is.
Tanulságos visszatekintenem arra az időre, amikor diakónus voltam. Bárcsak elmondta volna akkor nekem valaki azt, amit én fogok most javasolni nektek! Segíthetett volna minden papsági megbízásomban azóta, beleértve azokat is, melyeket manapság kapok.
Egy olyan kis gyülekezetben rendeltek el diakónussá, ahol én voltam az egyetlen diakónus, a bátyám, Ted, pedig az egyetlen tanító. Mi voltunk az egyedüli család a gyülekezetben. Az egész gyülekezet az otthonunkban találkozott. A bátyámmal a papsági vezetőnk egy új megtért volt, aki szintén nemrég kapta meg a papságot. Akkoriban azt gondoltam, az egyetlen papsági kötelességem az, hogy az ebédlőnkben kiosztom az úrvacsorát.
Amikor a családommal Utah-ba költöztünk, egy nagy egyházközségben találtam magam, sok diakónus között. Az első ott töltött úrvacsorai gyűlés alatt megfigyeltem, hogy a diakónusok – akik nekem valóságos seregnyinek tűntek – olyan pontossággal mozognak, mint egy jól képzett csapat.
Annyira meg voltam illetődve, hogy a következő vasárnap korán érkeztem a gyülekezeti házba, hogy egyedül lehessek és senki ne lásson. Emlékszem, ez a Salt Lake City-i Yalecrest Egyházközségben történt, amelynek az udvarán egy szobor állt. Megálltam a szobor mögött, és buzgón segítségért imádkoztam, hogy tudhassam, miként ne hibázzak, miután elfoglalom a helyemet osztóként. Választ kaptam erre az imára.
De ma már tudom, hogy van az imának és a megközelítésnek egy jobb módja is, miközben igyekszünk fejlődni a papsági szolgálatunkban. Azáltal tudom, hogy megértettem, miért kapják meg az egyének a papságot. A papság elnyerésének célja, hogy lehetővé tegye számunkra mások megáldását az Úr megbízásából, az Ő nevében.2
Több évvel a diakónusi elhívásom után tanultam meg, mit is jelent ez a gyakorlatban. Például főpapként megbízást kaptam, hogy látogassak el egy idősek otthonában tartott úrvacsorai gyűlésre. Megkértek, hogy osszam ki az úrvacsorát. Ahelyett, hogy az osztás folyamatán vagy a saját, osztás közben tanúsított pontosságomon gondolkoztam volna, belenéztem minden idős ember szemébe. Sokan sírtak közülük. Egy hölgy megragadta az ingujjamat, rám nézett, és azt mondta: „Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm!”
Az Úr megáldotta az Ő nevében végzett szolgálatomat. Azon a napon egy ilyesfajta csodáért imádkoztam ahelyett, hogy a saját dolgom jobb elvégzéséért imádkoztam volna. Azért imádkoztam, hogy mások érezhessék az Úr szeretetét az én szeretetteljes szolgálatom által. Megtanultam, hogy ez a kulcsa mások szolgálatának és megáldásának az Ő nevében.
Nemrég hallottam egy történetet, amely erre a szeretetre emlékeztetett. Amikor minden egyházi gyűlést felfüggesztettek a Covid19-járvány miatt, egy fivér elfogadta a megbízást az elderek kvóruma elnökétől, hogy megáldja és kiossza az úrvacsorát egy nővérnek, akinek ő a szolgálattevője. Amikor felhívta a nővért, felajánlva neki, hogy elviszi hozzá az úrvacsorát, ő vonakodva fogadta csak el, mert nem szerette volna, ha ilyen veszélyes időkben a fivér emiatt kilép az otthonából, és úgy gondolta, az élet úgyis hamar visszatér majd a szokásos kerékvágásba.
Amikor azon a vasárnapon odaért az otthonába, a nővérnek volt egy kérése. Szerette volna, ha átsétálnak a szomszédban lakó 87 éves hölgyhöz, aki így szintén vehetne az úrvacsorából. A püspök jóváhagyásával a fivér beleegyezett.
Sok-sok héten keresztül, nagyon elővigyázatos távolságtartás és egyéb biztonsági intézkedések mellett, a szentek e kis csoportja minden vasárnap összegyűlt egy egyszerű úrvacsorai szolgálatra. Csupán néhány darabka kenyér és pohárka víz – azonban sok elhullatott könny egy szeretetteljes Isten jósága okán.
Idővel a szolgálattevő fivér, a családja és a nővér újra látogathatta az egyházi gyűléseket. Azonban a szomszédban lakó 87 éves özvegynek szigorú elővigyázatosságból otthon kellett maradnia. A szolgálattevő fivér – ne feledjétek, hogy a megbízása nem erre az idős nővérre, hanem a szomszédjára vonatkozik! –, kezében a szentírásokkal és egy darabka kenyérrel a mai napig csendben ellátogat a hölgyhöz minden vasárnap, hogy megáldja az úrvacsorát.
A papsági szolgálata szívből jövő, ahogy az enyém is az volt az idősek otthonában. Sőt, ez a szolgálattevő fivér nemrég megkérdezte a püspökét, vannak-e még mások is az egyházközségben, akikről gondoskodhatna. A papsági szolgálata felmagasztalására irányuló vágya egyre növekedett, miközben az Úr nevében szolgált úgy, hogy szinte csak Ő tudott róla. Nem tudom, ez a szolgálattevő fivér úgy imádkozott-e azokért, akiket szolgált, mint én, hogy megismerjék az Úr szeretetét, ám mivel az Úr nevében szolgált, az eredmény azonos volt.
Amikor papsági áldást adok egy betegnek vagy rászorulónak, ugyanez a csodálatos eredmény születik, ha előtte imádkozom érte. Egyszer előfordult egy kórházban is, amikor a türelmetlen orvosok arra kértek – nemcsak kértek: utasítottak –, hogy álljak félre az útból, hadd végezzék a munkájukat, ahelyett, hogy lehetőséget adtak volna nekem papsági áldást adni. Én maradtam és áldást adtam. A kislány, akit aznap megáldottam – akiről az orvosok azt gondolták, hogy meg fog halni –, életben maradt. E pillanatban is hálás vagyok, amiért aznap nem engedtem, hogy a saját érzéseim akadályt jelentsenek, hanem azt éreztem, miszerint az Úr szeretné, hogy az a kislány áldásban részesüljön. És tudtam, mi legyen az áldás: megáldottam, hogy meggyógyuljon. És így is történt.
Sokszor megtörtént már, amikor valakinek a halálos ágyán adtam áldást, miközben a körülöttünk álló családtagok a gyógyulás áldásában reménykedtek. Még ha csak egy pillanatom is van rá, mindig imádkozom, hogy tudjam, milyen áldást tartogat valakinek az Úr, melyet az Ő nevében adhatnék. Arra kérem, hogy azt tudhassam, miként szeretné Ő megáldani azt az egyént, nem pedig azt, hogy én vagy az ott álló emberek mit szeretnének. Az a tapasztalatom, hogy még akkor is, ha az áldás nem olyan, mint amit mások önmaguknak vagy a szerettüknek kívánnak, a Lélek megérinti a szíveket, hogy csalódottság helyett elfogadást és vigaszt érezzenek.
Ugyanez a sugalmazás jön, amikor a pátriárkák iránymutatásért böjtölnek és imádkoznak, hogy azt az áldást adhassák, amelyet az Úr szán az illetőnek. Hallottam már olyan áldásokat, melyek megleptek engem és azt is, aki az áldást kapta. Bizonyos, hogy az áldás az Úrtól jött – az Ő nevében megosztott figyelmeztetések és ígéretek egyaránt. A pátriárka imája és böjtje eredményre vezetett, jutalomként az Úrtól.
Püspökként érdemességi interjúkat tartva megtanultam imában kérni az Urat, hogy tudassa velem az akaratát az adott személyt illetően, és hogy a személyes véleményem ne homályosítsa el az Őtőle kapott sugalmazást. Ez nehéz, amikor az Úr alkalmanként helyreigazítás által kíván valakit megáldani. Erőfeszítést kíván különbséget tenni az Úr vágya, a te vágyad, és a másik személy lehetséges vágya között.
Úgy hiszem, felmagasztalhatjuk a papsági szolgálatunkat az életünk során és talán még azután is. Ez az arra irányuló szorgalmunktól függ, hogy igyekszünk-e megismerni az Úr akaratát, illetve az arra tett erőfeszítéseinktől, hogy meghalljuk az Ő hangját, és ezáltal biztosabban tudhassuk, mit szán annak a személynek, akit az Ő nevében szolgálunk. E felmagasztalás apró lépésekkel következik be. Talán lassan történik meg, de biztosan. Az Úr ezt ígéri nekünk:
„Mert akik hűségesek e két papság elnyerésére, amelyekről szóltam, és felmagasztalják az elhívásukat, azokat megszenteli a Lélek testük megújulására.
Mózes és Áron fiaivá, valamint Ábrahám magjává válnak, Isten egyházává, királyságává és kiválasztottaivá.
És emellett mindazok, akik befogadják ezt a papságot, engem fogadnak be, mondja az Úr”3.
Tanúságomat teszem, hogy a papság kulcsai visszaállíttattak Joseph Smith prófétának. Az Úr szolgái jelentek meg a mennyből, hogy visszaállítsák a papságot azokért a nagyszerű eseményekért, amelyek már bekövetkeztek, és amelyek még előttünk állnak. Izráel egybegyűjtetik majd. Az Úr népe felkészíttetik az Ő dicsőséges második eljövetelére. A visszaállítás folytatódni fog. Az Úr még többet fog kinyilatkoztatni az Ő akarata felől a prófétáinak és a szolgáinak.
Talán aprónak érzitek magatokat az Úr nagyívű eljövendő tetteihez képest. Amennyiben így van, kérlek, imádságos lélekkel kérdezzétek meg az Urat, Ő milyennek lát benneteket. Személyesen ismer titeket, rátok ruházta a papságot. Fontos neki, hogy felkeljetek és felmagasztaljátok ezt a papságot, mert szeret titeket és rátok bízta, hogy az Ő nevében megáldjátok az embereket, akiket szeret.
Most pedig megáldalak benneteket, hogy érezhessétek az Ő szeretetét és belétek vetett bizalmát. Az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.