A sírnak nincs győzelme
Jézus Krisztus megváltó engesztelése és dicsőséges feltámadása által a megtört szívek begyógyíthatók, a gyötrelem békességé válhat, a kétségbeesés pedig reménnyé.
Ezen a dicsőséges húsvétvasárnapon a gyermekeink örömmel éneklik: „Egy tavaszi napon Jézus feltámadt. Legyőzte Urunk a halált, és sírját elhagyta.”1
Hálát adunk a Jézus Krisztus feltámadásáról való tudásunkért. Életünk során mégis előfordult már, hogy összetörve éreztük magunkat, miután elveszítettünk valakit, akit őszintén szeretünk. A jelenlegi világjárvány következtében közülünk sokan veszítették el szeretteiket: családtagjaikat vagy barátaikat.2 Imádkozunk azokért, akik egy ilyen veszteséget gyászolnak.
Russell M. Nelson elnök ezt mondta:
„Életkorunktól függetlenül gyászoljuk azokat, akiket szerettünk és elveszítettünk. A gyász a tiszta szeretet egyik legmélyebb megnyilvánulása. […]
Továbbá, nem tudjuk maradéktalanul értékelni majd a későbbi örömteli viszontlátásokat a mostani könnyes elválások nélkül. Csak oly módon vehetjük ki a bánatot a halálból, ha kivesszük a szeretetet az életből.”3
Képzelhetjük, mit éreztek Jézus barátai, akik követték Őt és szolgáltak neki,4 amikor szemtanúi voltak az Ő halálának.5 Tudjuk, hogy „kesereg[t]ek és sír[t]ak”6. Keresztre feszítésének napján, nem sejtve, mi fog történni vasárnap, minden bizonnyal teljesen hatalmába kerítette őket a kétségbeesés, és azon tűnődtek, miként folytatják majd az életüket az Uruk nélkül. Ennek ellenére tovább szolgálták Őt, még a halálban is.
Arimathiai József könyörgött Pilátusnak, hogy adja oda neki Jézus testét. Levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, saját új sírboltjába fektette, majd egy nagy követ görgetett a sziklasír ajtaja elé.7
Nikodémus mirhát és aloét hozott. Segített Józsefnek elvinni a testet, és az illatos szerekkel gyolcsba göngyölni azt.8
Mária Magdaléna és más nők követték Józsefet és Nikodémust, megnézték, hová helyezik Jézus testét, valamint édes fűszereket és keneteket készítettek elő a test megkenésére.9 Az akkori szigorú törvények miatt még vártak a test további előkészítésével és megkenésével, mivel a szombat a sabbat napja volt.10 Vasárnap kora reggel elmentek a sziklasírhoz. Miután észrevették, hogy a Szabadító teste nincs ott, elmentek értesíteni a tanítványokat, akik Jézus apostolai voltak. Az apostolok visszakísérték őket a sírbolthoz, és látták, hogy az üres. Végül Mária Magdalénát kivéve mindenki elment, azon tanakodva, hogy mi történhetett a Szabadító testével.11
Mária Magdaléna egyedül maradt a sírboltnál. Csupán pár nappal azelőtt tanúja volt a barátja és Mestere tragikus halálának. Most pedig üres volt a sírboltja, és nem tudta, hol lehet. Ez már túl sok volt számára, és eleredtek a könnyei. Abban a pillanatban odament hozzá a feltámadt Szabadító, és megkérdezte, miért sír és kit keres. Mivel azt hitte, a kertész szól hozzá, Mária megkérte, hogy ha ő vitte el az Úr testét, mondja meg neki, hol van, hogy magával vihesse.12
Úgy vélem az Úr talán hagyta, hogy Mária Magdaléna gyászoljon és kifejezésre juttassa a fájdalmát.13 Ezután a nevén szólította, Mária Magdaléna pedig odafordult hozzá és felismerte Őt. Látta a feltámadt Krisztust, és tanúsította az Ő dicsőséges feltámadását.14
Hozzátok hasonlóan bizonyos tekintetben én is együtt tudok érezni Mária Magdaléna és barátai gyötrelemével, akik Uruk halálát gyászolták. Kilencéves koromban egy pusztító földrengésben elveszítettem a bátyámat. Mivel mindez váratlanul következett be, eltartott egy ideig, amíg felfogtam, hogy valójában mi is történt. A szomorúság összetörte a szívemet, és azt kérdezgettem magamtól: „Mi történt a bátyámmal? Hol van? Hová ment? Találkozunk még valaha?”
Akkor még nem ismertem Isten szabadítástervét, és vágytam rá, hogy tudjam, honnan jöttünk, mi az élet célja, és hogy mi történik velünk a halálunk után. Hát nem mind ugyanezeket a vágyódásokat érezzük, amikor elveszítjük egy szerettünket, vagy amikor nehézségeken megyünk keresztül az életünkben?
Pár évvel később egy konkrét módon kezdtem el a bátyámra gondolni. Elképzeltem, ahogy kopogtat az ajtónkon. Én kinyitom az ajtót, ő ott áll és azt mondja nekem: „Nem haltam meg. Élek. Nem tudtam eljönni hozzád, de most itt maradok veled, és soha többé nem megyek el.” Ez a szinte álomszerű képzelődés segített megbirkóznom azzal a fájdalommal, amelyet az elvesztése következtében éreztem. Újra és újra az a gondolat járt a fejemben, hogy a bátyám velem lesz. Néha még az ajtót is meredten bámultam, azt remélve, hogy bekopogtat, és viszontláthatom őt.
Körülbelül 40 évvel később, húsvét táján, Jézus Krisztus feltámadásáról elmélkedtem, és eszembe jutott a bátyám. Abban a pillanatban valami összeállt a fejemben. Visszagondoltam arra, hogy azt képzeltem, meglátogat engem.
Aznap rájöttem, hogy a Lélek nyújtott nekem vigaszt egy nehéz időszakban. Tanúságot nyertem arról, hogy a bátyám lelke nem halt meg, hanem él. Még most is fejlődik örök létezésében. Most már tudom, hogy majd „feltámad a… testvére[m]”15 abban a fenséges pillanatban, amikor Jézus Krisztus feltámadásának köszönhetően mindannyian feltámadunk. Ő azt is lehetővé tette mindannyiunk számára, hogy családként majd újra együtt legyünk, és örökkévaló örömben legyen részünk Isten színe előtt, ha úgy döntünk, hogy szent szövetségeket kötünk Ővele, és meg is tartjuk azokat.
Nelson elnök ezt tanította:
„A halál szükséges része az örökkévaló létünknek. Senki nem tudja, mikor jön el, de alapvető fontosságú Isten nagyszerű boldogságtervében. Az Úr engesztelésének köszönhetően a majdani feltámadás valóság, és az örök élet az egész emberiség számára lehetséges. […]
[A] hátrahagyott szomorkodó szeretteink számára …a halál fullánkját enyhíti a Krisztusba vetett erős hit, a tökéletesen ragyogó remény, az Isten és minden ember iránti szeretet, valamint a szolgálatukra irányuló mélyről jövő vágy. Az a hit, az a remény, az a szeretet alkalmassá tesz bennünket arra, hogy Isten szent színe elé járuljunk, és az örökkévaló társunkkal és családunkkal Vele lakozzunk mindörökké.”16
Bizonyságomat teszem, hogy „ha Krisztus nem támadt volna fel a halálból, vagyis ha nem törte volna szét a halál kötelékeit, hogy a sírnak ne legyen győzelme, és hogy a halálnak ne legyen fullánkja, akkor nem lehetett volna feltámadás.
De van feltámadás, ezért a sírnak nincs győzelme, és a halál fullánkja Krisztusban felemésztődik.
Ő a világ világossága és élete; igen, világosság, mely végtelen, melyet soha nem lehet elsötétíteni; igen, és egy olyan élet is, mely végtelen, hogy nem lehet többé halál.”17
Jézus Krisztus maga jelentette ki: „Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”18.
Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus megváltó engesztelése és dicsőséges feltámadása által a megtört szívek begyógyíthatók, a gyötrelem békességé válhat, a kétségbeesés pedig reménnyé. Ő képes az Ő irgalma karjaiba vonni minket, megvigasztalva, erőt adva és meggyógyítva mindannyiunkat. Jézus Krisztus nevében, ámen.