Megbirkózás egy kéretlen diagnózissal

Douglas K. Lemon

Igen, egy egyre súlyosbodó, visszafordíthatatlan betegségben szenvedtem. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az életem máris véget ért.

A feleségem, Alice Mae és én idős misszionáriusokként szolgáltunk a Pennsylvania állambeli Philadelphiában. A missziónk utolsó előtti hónapját töltöttük, amikor a mozgáskészségem hanyatlását már nem lehetett nem figyelmen kívül hagyni. A misszió orvosa és ápolója tanácsát követve elmentem egy helyi kórházba.

EKG- és CT-vizsgálatokat végeztek rajtam. Aztán bejött hozzám egy ideggyógyász. További kérdéseket tett fel, és elvégzett még pár tesztet. Végül meglepetésemre azt mondta: „Lemon úr, ön Parkinson-kóros.” Nem erre a diagnózisra számítottam, és főleg nem vágytam rá. De mit tehettem?

Négy szakasz

Ez két évvel ezelőtt történt, és elindított egy folyamatot, amelyet azóta négy szakaszra osztottam. Azért osztom itt meg őket, mert remélhetőleg segíthetek vele azoknak, akik egy kéretlen diagnózissal birkóznak meg. Íme pár dolog abból, amit tanultam:

1. Tudj meg többet a betegségről!

Kutattam az interneten. Vettem néhány könyvet. Találkoztam egy másik ideggyógyásszal. Tudni akartam, milyen hatással lehet a Parkinson-kór (PK) az élettartamomra és az életkilátásaimra. Miközben tájékozódtam, útmutatásért is imádkoztam. Tudtam, hogy Mennyei Atya és Jézus Krisztus segíteni fognak nekem a szükséges tudnivalók és orvosi segítség birtokába jutni. Megtudtam, hogy a PK általában nem befolyásolja az ember élettartamát, viszont hatással van arra, hogy mire vagy képes. Minden embernél máshogy halad előre. Idővel súlyosbodik. Nem gyógyítható.

2. Alkalmazkodj, és fogalmazd újra az elvárásaidat!

Amint elmúlt a kezdeti diagnózis kiváltotta megrázkódtatás, fokozatosan elkezdtem ráébredni, hogy a betegség nem fog elmúlni. A feleségemmel a jövőnkről beszélgettünk, valamint arról, hogy mivel járna, ha részben korlátozódna a mozgásom. Mi történne, ha nem tudnék vezetni vagy járni? Egy gyengéd pillanatban, amikor ezekről a kérdésekről faggattam az én drága feleségemet, ő egyszerűen és habozás nélkül így válaszolt: „Akkor majd én gondoskodom rólad.”

Hálásak voltunk, amiért nem halogattuk, hogy teljes idejű misszionáriusokként szolgáljuk az Urat, valamint hogy tudtunk addig szolgálni, amíg az egészségünk engedte. Hálásak voltunk azért is, hogy olyan kisebb házba költöztünk, melynek a belső terében nem volt lépcső, ahol a padlót kemény burkolat és nem szőnyeg borította, és ahol a vécék és a zuhanyzók kapaszkodókkal voltak felszerelve. Úgy éreztük, az Úr tudta, hogy egy nap szükségünk lesz egy ilyen otthonra, és előkészítette az utat, hogy készen álljon, amikor szükségünk lett rá.

3. Kezeld a veszteség és gyász érzéseit!

Az elkövetkező néhány hónapban sok időt töltöttem otthon, és bőven volt időm gondolkodni. Gyászoltam annak a személynek az elvesztését, akinek öreg koromra képzeltem magam. Gyászoltam azt a jövőt, amelyet a feleségemmel korábban elképzeltünk magunknak. Átmentem csüggedéssel teli napokon. Sokat imádkoztam, amint a tüneteim egyre súlyosbodtak. Egyre inkább szükségem volt arra, hogy pozitív módokat találjak a betegséggel való megbirkózásra.

Ekkor az Úr a támogatás egy váratlan formáját tárta elém. A feleségemmel elhívtak minket, hogy mi legyünk az egyházközségünk jólléti és önellátási szakértői. Elhívásunk részeként egy érzelmi ellenállóképességre irányuló csoportgyűlést moderáltunk. Korábban nem gondoltam, hogy személyesen nekem is szükségem lenne erre az órára. Az első gyűlés végére azonban arra gondoltam: „Hű! Pont ez kell nekem!” Arról beszélgettünk, hogy kerüljük a negatív gondolati mintákat, legyünk pozitívak, és tartsuk kordában az érzéseinket. A tanfolyam olyan gyakorlati eszközökkel látott el, amelyek idővel segítettek nekem – és a feleségemnek is – egészséges hozzáállást kialakítanunk a betegségemhez.

4. Tanulj ebből a próbatételből!

Emlékszem, egy nap ez a gondolatom támadt: „Ha választanom kellene magamnak egy betegséget, akkor ez lenne az.” Mert ezen a ponton nem rövidíti meg az életemet, viszont arra késztet, hogy alávessem magam Isten akaratának. Nincs más választásom, mint hogy ezt elfogadjam, és ez eddig áldás volt számomra. Nyugodtabb vagyok, több békességet érzek. Mindig is túl sokat éltem a jövőnek, azon aggodalmaskodva, hogy mi lesz életem következő fejezete. A Parkinson-kór segít nekem megelégedni azzal, hogy a jelenben élek, s abban is segít, hogy megtegyem mindazt a jót, amire most képes vagyok. Fokozatosan megtanultam teljesebb mértékben és fenntartás nélkül alávetni magamat és a jövőmet az Úrnak.

Olyan szentírásokat tanulmányoztam, amelyek a próbatételek általi fejlődésről szólnak.¹ Újra elolvastam pár beszédet és cikket Neal A. Maxwell eldertől (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából.². Eszembe jutott egy beszéd, melyben Richard G. Scott elder (1928–2015) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanácsolta nekünk, hogy a próbatételeink idején ne azt kérdezzük: „Miért kell ezt elszenvednem?”, hanem inkább azt: „Mit kell megtanulnom ebből az élményből?”³

E folyamat során a békesség, öröm és megelégedettség olyan szintjére leltem, amely eddig elkerült engem. Felismertem, hogy a halál és a fátyolon való átlépés csupán egy újabb „átszállás” a szövetség ösvényén vivő utamon. Mindez része Isten boldogságtervének.

Készítettem egy kis feliratot a számítógépemen, és kiraktam otthon a dolgozószobám falára, ahol mindennap szem előtt van. Így szól: „Légy jó! Tégy jót! Légy elégedett! Lazíts, és bízz az Úrban!”

Bízz az Úrban!

Ma, a betegség előrehaladtának ezen a pontján meglehetősen normális életet élek. Még mindig tudok autót vezetni. Nemrég elhívtak minket templomszolgáknak. Vannak dolgok, amelyeket meg tudok tenni, és vannak dolgok, amelyeket nem. Bottal járok, amikor elhagyom a házat. Apró dolgokon is elérzékenyülök, azonban mások szükségleteire is érzékenyebb lettem. A jövőm alakulása még bizonytalan, abban viszont biztos vagyok, hogy bármi történjék is, az Úr segíteni fog nekem jól kitartani és örömre lelni. Jó kis tanulásban van részem, és nem akarok lemaradni a leckéről.⁴

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.

A diagnózisod hatással van másokra

A kéretlen diagnózist megtapasztalók házastársai sok olyan reakciót és érzést élhetnek át, mint a férjük vagy a feleségük. Ne feledd, a házastárs élete is megváltozik. „Áldás számunkra, hogy beszélgetünk az eljövendő változásokról és arról, hogy miként békélhetünk meg velük” – meséli Doug felesége, Alice Mae.
Amikor egy szülő az egész életét megváltoztató orvosi diagnózist kap, az a gyermekeknek is nehéz. „Öt fiunk van, akikhez nagyon közel állunk – mondja Doug. – Azt mondják, nagyon megviselte őket, amikor beszámoltunk nekik a diagnózisomról. Egyikük mindannyiuk érzését visszhangozta, amikor kijelentette: »Mindig is azt hittük, hogy te vagy Superman, és sosem változol meg. Most már ráébredtünk, hogy sebezhető vagy, és nem fogsz tudni mindig mindent megcsinálni.«”
A legtöbb ember egyszerűen nem tudja, mit mondjon vagy hogyan fejezze ki az együttérzését, ezért légy türelmes velük. Doug azt mondja: „Értékelem azokat, akik valami egyszerű dolgot mondanak nekem, például, hogy »Sajnálom, biztos nagyon nehéz most neked.«”