Ezt a cikket áttekintette a Templomi Osztály.
Nyomtatásban nem jelenik meg
Az Úr a nyelvünknek és az értelmüknek megfelelően vezeti az egyházát
A történelem során az Úr mindig is nyilatkoztatott ki változtatásokat a szertartásokra és az evangéliumi hódolatra vonatkozó eljárásrendeket illetően.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Fényképezte: Mary Alice Grover-Bacher
A Mormon könyvében Nefi fontos meglátásokkal zárja feljegyzését arról, hogy miként tanítja és oktatja népét az Úr: „Mert az Úristen megvilágosítja az értelmet; mert nyelvük szerint szól az emberekhez, hogy megértsék” (2 Nefi 31:3, kiemelés hozzáadva).
„Nyelvük szerint”
Legtöbben felismerjük, hogy Isten minden gyermekéhez a saját nyelvén szól. Valószínűleg láttuk, miként szól hozzánk a nyelvünkön, és hogyan szól másokhoz a saját nyelvükön. Ez különösen akkor szembeötlő, ha volt lehetőségünk a saját országunkon kívül élni. Először fiatal misszionáriusként tudatosult bennem ez a tantétel, amikor az első társammal Jézus Krisztus evangéliumát nem az anyanyelvünkön, hanem az olasz irodalmi nyelven tanítottuk.
A svájci Luganóban töltött közös időnk alatt a társammal találtunk és tanítottunk egy családot, akik Olaszországból, Szicíliából érkeztek. Tudtunk olaszul, de a család szicíliaiul beszélt, ami eléggé különbözik az irodalmi olasztól ahhoz, hogy külön nyelvnek számítson. A helyi gyülekezet tagjai az olasz egy még kevésbé ismert változatát beszélték: a svájci olaszt. A gyülekezet tagjai mégis svájci olasz anyanyelvükön segítettek nekünk barátkozni ezzel a fiatal családdal és tanítani őket.
Az irodalmi olasz, a svájci olasz és a szicíliai nyelvek közti különbségek ellenére az Úr mindegyikünkhöz és mindegyikünkön keresztül szólt a Szentlélek által, a nyelvünk és az értelmünk szerint. Végül ez a fiatal család belépett a keresztvízbe, és az egyház tagjaivá konfirmálták őket.
Ahogyan a dél-svájci élményemkor is tette, az Úr mindegyikünkhöz a saját nyelvén szól. Amikor az Úr egy nyolcéves általános iskoláshoz szól a perui Limában – olyan nyelven beszél, amelyet a gyermek megért. Ugyanez igaz akkor is, amikor egy egyetemi professzorhoz szól Tokióban – olyan nyelven beszél, amelyet a professzor megért.
Ami talán kevésbé tűnik fel számunkra, az az, hogy az Úr az egyén vagy a nép életének és idejének a kulturális háttere szerint is szól. Az értelmük szerint kommunikál.
„Hogy megértsék”
Felfedeztem, hogy a történelem során a különböző időkben és helyeken az Úr mindig is az ő nyelvük és értelmük szerint szólt a gyermekeihez, amikor megosztotta üzenetét, szertartásait és igazságait az emberek nyelvén és kultúrája szerint. Bár Isten gyermekei korlátozottak a nyelvükben (nincs tökéletes nyelv), és korlátozottak a kulturális értelmükben (a kultúrák alkalmazkodnak, átvesznek és idővel megváltoznak), az Úr kedvesen leereszkedik, hogy átadja az Ő akaratát az ő nyelvükön és kultúrájuknak megfelelően, hogy oktathassa és megsegíthesse őket. A Tan és szövetségek 1:24-ben az Úr ezt mondja:
„Íme, én Isten vagyok, és ezt mondtam; ezek a parancsolatok tőlem valók, és gyengeségükben adattak szolgáimnak, nyelvük módja szerint, hogy megérthessék” (kiemelés hozzáadva).
Amikor tehát egy kultúra idővel jelentősen megváltozik, nem szabad meglepődnünk azon, hogy az Úr, aki ugyanaz ma, mint az ősi időkben volt (lásd Zsidók 13:8), új kulturális környezetben nyilatkoztatja ki akaratát, az emberek ideje, helye és megértése alapján.
Szent csók és köszöntés
Amikor például Pál apostol írt a Rómában, Korinthoszban és Thesszalonikében élő szenteknek, arra kérte őket, hogy köszöntsék „egymást szent csókolással” (Rómabeliek 16:16, lásd még 1 Korinthusbeliek 16:20; 2 Korinthusbeliek 13:12; 1 Thessalonikabeliek 5:26). Ez az utasítás tökéletesen érthető volt az ősi mediterrán kultúrában, ahol a férfiak csókkal köszöntötték egymást.
Valaki köszöntése az összes kultúrában – ősiben és napjainkban egyaránt – mindig is a szeretet, a barátság, az elismerés és az áhítat jele volt. Ezeknek az üdvözléseknek a pontos formája azonban gyakran attól függ, hogy mi az, ami helyénvaló vagy elvárható az adott alkalomkor és kultúrában; bizonyos esetekben és helyeken ez a meghajlás, a kézfogás, az ölelés, az ajkak vagy orcák megcsókolása, illetve az orruk összeérintése.
Pál apostol azon felszólítása, hogy a szentek „szent csókolással” köszöntsék egymást, az ősi mediterrán környezetben valószínűleg a közösségvállalás kényelmes és ismerős jelének számított. Az 1800-as évek Amerikája nyugati kulturális közegében azonban az Úr azt a sugalmazást adta Joseph Smithnek, miszerint úgy alkalmazzák ezt az újszövetségi parancsolatot, hogy szent tisztelgéssel köszöntsék egymást,1 talán azért, hogy ezt az elvet az Ő másik időben és helyen élő népére alkalmazza, ahol a csókot nem tekintették a köszönés kényelmes formájának az egyházi közösségen belül.
Ahogy Isten gyermekeinek a körülményei idővel változnak, ennek a figyelembe vétele lehet az egyik módja annak, hogy az Úr úgy szóljon a népéhez, „hogy megértsék”.
Változások a kulturális közegben
Ez részben azt is megmagyarázhatja, hogy miért találhatjuk nehéznek egyes szentírásbeli történetek megértését, még akkor is, ha a szentírásokat lefordították a nyelvünkre. A kulturális környezetünk gyakran annyira látványosan eltér attól az időszaktól, amelyben az adott szentírásbeli esemény történt, hogy a különbség megnehezítheti a történet mai megértését (lásd 2 Nefi 25:1).
Amikor az Úr lefekteti a népének szánt szövetségeit és szertartásait, az egy bizonyos kultúra körülményeit figyelembe véve történik, egy adott időben és helyen. „A szertartások és folyamatok semmiféle módosítása sem változtat a megkötött szövetségek szent mivoltán.”2 Az Úr mindig megőrzi a gyermekeivel kötött szövetségeiben található ígéreteinek az örökkévaló jellegét.
Mark Alan Wright, a Brigham Young Egyetem egyik professzora ezt a megfigyelést tette: „A nyelv nem korlátozódik az általunk használt szavakra, hanem olyan jeleket, jelképeket és gesztusokat is tartalmaz, amelyeket az őket létrehozó kultúrák jelentéssel ruháztak fel.”3 A szentírások példákat tartalmaznak arra, miként működik ez.
Ószövetségi példák
Az ősi Közel-Kelet ószövetségi szövegkörnyezetében nem meglepő annak a felfedezése, hogy az 1 Mózes 24:9-ben és a 47:29-ben említésre kerül az, hogy egy személy egy másik tompora alá teszi a kezét, hogy esküt tegyen. Akkoriban ez a gyakorlat kulturálisan helyénvaló módja volt annak, hogy az ember ígéretet tegyen vagy hűséget esküdjön valakinek, akár egy apa és fia között is.
Az ősi Közel-Keleten egy másik gyakori szokás volt félbevágni állatokat, hogy az emberek, miközben szövetséget kötöttek, átsétáljanak a darabok között. Ez egy szertartásos cselekedet volt, melyet Ábrahám és mások is megtettek az Ószövetségben.4
Az ábrahámi szövetséghez tartozott továbbá a körülmetélés is, amely a szövetség jele volt (lásd 1 Mózes 12–17).
Az ószövetségi világban az Úr gyakran olyan formában és szóhasználattal nyilatkoztatta ki az Ő örök szövetségét, hogy az az ókori közel-keleti környezetben kötött szerződéses megállapodásokhoz hasonlítson. Ez érthető, hiszen az Úr a saját kulturális körülményeik szerint szól a népéhez, „hogy megértsék”.
Az úrvacsora módjai
A Szabadító a halandó szolgálattétele során új módon nyilatkoztatta ki a szövetségét. Ebben az esetben Jézus fogta a pészah jeltárgyait, és új értelmet és jelentőséget adott nekik az utolsó vacsora során. E jelképek közé tartozott a kovásztalan kenyér és a bor, amelyet egyetlen pohárból ittak (lásd Máté 26:20–29).
Egy olyan időben és helyen, amely jelentősen eltért az első századi kelet-mediterrán világban végzett halandó szolgálattételétől, az Úr a következőket nyilatkoztatta ki Joseph Smithnek a tizenkilencedik századi észak-amerikai világban:
„Hallgassatok Jézus Krisztusnak, a ti Uratoknak, Isteneteknek és Megváltótoknak hangjára, akinek szava élő és ható. Mert íme, azt mondom nektek, nem számít, hogy mit esztek vagy mit isztok, amikor az úrvacsorából vesztek, ha úgy lészen, hogy egyedül az én dicsőségemre tekintő szemmel teszitek azt – emlékezve az Atya előtt az én testemre, amely letétetett ti érettetek, és az én véremre, amely kiontatott a ti bűneitek bocsánatáért” (Tan és szövetségek 27:1–2).
Az úrvacsorához többé nem volt szükség kovásztalan kenyérre és borra. A közös pohár használata azonban folytatódott. Justin Bray az Egyháztörténeti Osztályról megjegyezte, hogy akkoriban jellemző volt a közös pohár használata: „A pohár megosztása a vallási környezeten kívül is általános gyakorlat volt a XIX. századi Amerikában. A köziskolákban, a parkokban és a vasúti kocsikban lévő ivókúton gyakran egy láncra rögzített pohár vagy merőkanál volt, melyet mindenki a szájához érintett.”5
Végül az Úr azt sugalmazta 1912-ben a prófétáinak és apostolainak, hogy hagyjanak fel a közös pohárhasználattal az úrvacsora kiosztása során.6 Bár az ugyanabból a pohárból való ivás, amely során a különbözőségeiktől függetlenül mindenki közösen osztozott az úrvacsorán, az egység és az összetartás gyönyörű jelképe volt, a kultúra időközben megváltozott. Az Úr ismét szólt népéhez a gyengeségükben, hogy megértsék.7
A Szabadító és követőinek a szerepei
Mindazonáltal az Úr figyelmezteti a férfiakat és a nőket, hogy nem áll kiváltságukban megváltoztatni a szent szövetségek megkötésének Őáltala kinyilatkoztatott módját vagy szavait.8
Kizárólag Jézus Krisztusnak van joga változtatni azokon a szertartásokon és eljárásokon, amelyek által elnyerjük az Ő szövetségeit népének az ideje, helye és körülményei alapján. Csak arra van jogunk, hogy elfogadjuk ezeket a szövetségeket, arra nincs, hogy változtassunk azokon vagy a szertartásokon. Ennek eredményeként az Úr népe elfogadta az Ő jogát arra, hogy véget vessen a körülmetélkedés és minden állatáldozat gyakorlatának.9 Elfogadták, hogy szombatról vasárnapra változtatja a sabbat napját a keresztény szövetség jeleként. Hasonlóképpen lehetőségünk van követni Őt, ahogyan azt prófétái által kinyilatkoztatja, hogy az Ő munkája napjainkban is el legyen végezve.
Élő prófétáknak adott kinyilatkoztatás, beleértve a templomi hódolatot is
Tanúi voltunk annak, ahogyan az Úr sugalmazást adott újkori prófétájának, Russell M. Nelson elnöknek, hogy nyelvünk szerint nyilatkoztassa ki tanításait, szövetségeit és szertartásait, hogy megértsük azokat, beleértve a keresztelések tanúival10 vagy az ároni papsági elrendelés korával kapcsolatos kinyilatkoztatást.11 Ez különösen igaz a templomi hódolatra.
Az Első Elnökség az elmúlt években sugalmazott módosításokat eszközölt – a mi körülményeinknek, helyünknek és időnknek megfelelően –, „hogy még jobbá tegye a templomi részvételt az egyháztagok számára, és hogy segítsen minden oda belépőnek szorosabb kapcsolatot érezni Istennel ezekben a szent terekben.”12
Miközben alázatosan elnyertük a mennyei sugalmazás és kinyilatkoztatás különleges áldását egy mai prófétán keresztül, emlékezzünk meg új nagyrabecsüléssel a kilencedik hittételről, mely kijelenti: „Hiszünk mindabban, amit Isten kinyilatkoztatott, mindabban, amit most nyilatkoztat ki, és hisszük, hogy ezután is ki fog nyilatkoztatni sok nagyszerű és fontos dolgot Isten királyságát illetően” (kiemelés hozzáadva).