Utolsó napi apák
Atyai áldás a küszködő újszülöttünknek
Az újszülött fiunk nem élhetett sokáig, de tudtuk, hogy a vele való kapcsolatunk örökre folytatódhat.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
A fényképen modell szerepel
Sok évvel ezelőtt a családom boldogan várta fiunk, Randolph Ray Gibson születését. Azonban egy teljesen hétköznapi terhességi ultrahangvizsgálat letaglózott bennünket.
Raynél hipopláziás bal szívfél szindrómát (HLHS) állapítottak meg. Ez egy olyan állapot, amikor is a szív bal oldala nem fejlődik megfelelően. A szív működéséhez szükséges vér nem képes keringeni, és ez gyakran végzetes a csecsemők számára.
Miközben próbáltuk feldolgozni ezt a diagnózist, a barátaink és a családunk imádkoztak és böjtöltek érünk, és elhalmoztak bennünket a szeretükkel és a törődésükkel. Bizakodóak maradtunk. Ennek ellenére a további vizsgálatok még csüggesztőbb hírt hoztak: Ray betegsége rendkívül súlyos volt.
Az együttérző egészségügyi szakemberek átbeszélték velünk a lehetőségeinket. A terhesség megszakítása szóba sem jöhetett számunkra, de döntenünk kellett azon kívánságunk között, hogy a fiunk – a csekély esélyei ellenére – életben maradjon, és a kínok között, amelyet a szíve helyreállítására tett kísérletek miatt kellett volna elszenvednie. A Ray életben tartására tett erőfeszítések valószínűleg élethosszig tartó szenvedést és nagyon fiatalon bekövetkezett halált eredményeztek volna.
A feleségem, Kati és én imádkozva nagyon nehéz döntést hoztunk. Elhatároztuk, hogy fogadjuk a fiunkat ezen a világon, gondoskodunk a nyugalmáról, és engedjük őt békében meghalni. A Jézus Krisztus evangéliuma iránti elkötelezettségünk és a szabadítás tervébe vetett hitünk segített meghoznunk ezt a döntést. Nem volt könnyű látni a fiunkat növekedni az anyaméhben, tudva, hogy a születése után meg fog halni. Amiatt is aggódtunk, vajon milyen hatással lesz a kétéves gyermekünkre, hogy miután találkozik a kisöccsével, egy héttel később a temetésén vesz részt.
Megerősített minket az Úr kijelentése, mely szerint „a kisgyermekek szentek, mivel megszentelődnek Jézus Krisztus engesztelése által” (Tan és szövetségek 74:7).
Kati és én tanúsíthatjuk, hogy az az év, amelyben Ray érkezésére vártunk, segített megértenünk a férj és feleség egymáshoz ragaszkodásának a valódi jelentését (lásd 1 Mózes 2:24 és Tan és szövetségek 42:22). Egymásba kapaszkodtunk, lehetővé téve, hogy a szeretetünk és bizalmunk segítsen kitartanunk. Kiöntöttük a szívünket Istennek, és arra kértük, adjon erőt a folytatáshoz, valamint áldja meg a családunkat e megpróbáltatás során. A házasságunk erősebb lett.
Ray születése előtt megtudtuk, hogy farfekvéses. Az orvosok aggódtak amiatt, hogy nem fogja túlélni a hagyományos szüléssel járó megterhelést, ezért császármetszéssel hozták a világra. Néhány perccel a születése után a püspökömmel és jó néhány másik emberrel együtt papsági áldást adtunk Raynek a műtőn kívül. Elmondtam néhány mondatot ebben a zűrzavaros, megrázó helyzetben, és azzal zártam, hogy „Jézus Krisztus nevében, ámen”. Rayt ezután megmosták, bebugyolálták, és a kórterembe hozták a családjához.
Vigaszképpen megpróbáltam felidézni az áldás szavait, de nem tudtam.
Ray 24 órát és 16 percet élt. Ezen a napon családtagok és barátok töltötték meg a kórtermet, akik karjukban tartották és szeretgették Rayt. Szinte valószerűtlen élmény volt ez – az egyetlen nap, melyet a fiunkkal tölthettünk. Becses érzés volt, hogy a karomban tarthattam, puszilgathattam és tisztába tehettem.
Másnap reggel a fiunk elhunyt. Élete utolsó órájában szorosan, heves szeretettel öleltük magunkhoz.
Egy héttel később kétségbeesetten szerettem volna felidézni az áldást. Időközben annyi minden történt. Bár az áldás csupán néhány percig tartott, nem tudtam visszaidézni az akkor reggel elmondott szavaimat.
Térdre ereszkedtem és csodát kértem, bár nem tudtam, hogy kapok-e. Az ima után ceruzát ragadtam, és özönleni kezdtek gondolataimba az áldás szavai.
Ez az élmény megerősítette az abba vetett hitemet, hogy az élet és a túlvilág közötti fátyol vékony, és hogy kapcsolatban maradhatunk a családtagjainkkal, akik már nincsenek velünk.
Csodának voltam tanúja. Tudom, hogy a fiam elengedhetetlen szerepet játszott ebben a csodában.
A Rómabeliek 8:18-ban található ígéret még mindig vigaszt nyújt a feleségemnek és nekem: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.”