A Szabadító példájának követése az együttérzés és a szeretet terén. Liahóna, 2022. aug.
Fiatal felnőtteknek
A Szabadító példájának követése az együttérzés és a szeretet terén
Mit tanulhatunk Jézus életéből és tanításaiból arról, hogy miként lehetünk együttérzőbbek és szeretetteljesebbek egymással?
Jesus Wept [Jézus könnyekre fakadt]. Készítette: James Tissot
A szentírások egyik legrövidebb verse mindössze három szóból áll: „Könnyekre fakadt Jézus” (János 11:35). Nem ez az egyetlen olyan alkalom a szentírásokban, amikor Jézus könnyekre fakadt, de van valami nagyon jelentőségteljes abban, hogy a János 11-ben miért sír, ami felett könnyen átsiklunk.
A történet szerint Jézus barátja, Lázár megbetegszik és meghal, amíg Jézus távol van. Néhány nap elteltével Jézus Lázár otthonába utazik, hogy feltámassza őt a halálból, ahol gyászoló nővérei, Márta és Mária fogadják. Mária Jézus lába elé borul és azt mondja: „Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem” (János 11:32). János ezután ezt mondja nekünk: „Jézus azért, a mint látja vala, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében és igen megrendüle” és „könnyekre fakadt” (János 11:33, 35).
Nem úgy tűnik, mintha Jézus Lázár elvesztését siratná. Elvégre már napok óta tudott Lázár haláláról, és azt tervezte, hogy hamarosan feltámasztja (lásd János 11:4, 14–15, 17). Jézus inkább a Mária, Márta és a többiek által megtapasztalt fájdalom miatt könnyezett, mely fájdalomról tudta, hogy perceken belül tovatűnik, számukra azonban nagyon is valóságos volt abban a pillanatban.
Jézus – legalábbis részben – együttérzésből fakadt könnyekre.
Az együttérzés az a képesség, hogy megértjük mások érzéseit és osztozunk azokban. Mivel ez Krisztus egyik tulajdonsága, mindannyiunknak igyekeznünk kell jobban megérteni, ápolni és kifejezésre juttatni azt. Az együttérző emberek jobban képesek arra, hogy a szükségleteiknek megfelelően szeressenek és szolgáljanak másokat. Ebben az értelemben e jellemvonás segít nekünk azon törekvésünkben, hogy a Szabadítót utánozva „kifelé forduljunk”, valamint egységet és összetartozást teremtsünk.1
Mit tanulhatunk tehát Jézus életéből és tanításaiból arról, hogy miként lehetünk együttérzőbbek és szeretetteljesebbek egymással?
1. Jézus azonosult a kirekesztettekkel
Szolgálata során Jézusnak különleges kapcsolata volt a társadalom kirekesztettjeivel: a szegényekkel, a nyomorultakkal, a jövevényekkel és azokkal, akiket gyakran figyelmen kívül hagytak vagy lenéztek – azaz „a legkisebb[ekkel]”, ahogy Ő Máté evangéliumában utal rájuk (Máté 25:40). Ő azonban nem csupán szolgálattételt nyújtott ezeknek az egyéneknek, hanem önmagát látta bennük, azt tanítva a tanítványainak, hogy ha jót tesznek az ilyen emberekkel, akkor azt „velem cselekedtétek meg”.
Gondoljatok bele ebbe egy pillanatra! A világegyetem nagyszerű Teremtője, Isten Fia, az emberiség Megváltója, az a személy, akinek a világon minden oka megvolt arra, hogy feljebbvalónak lássa magát a többieknél, a legszerényebb és legsebezhetőbb emberekkel teszi magát egyenlővé.2
De miért?
Az összes ember iránti szeretete mellett fontos emlékeznünk arra, hogy maga a halandó Jézus is kirekesztett volt. Egy etnikai kisebbség tagjaként született a Római Birodalomban, és valószínűleg szegény is volt. Gyermekként arra kényszerült, hogy egy másik országba szökjön menekültként, hogy elkerülje a halált (lásd Máté 2:1–15). Saját népe közül néhányan elutasították Őt, és végül a kormány által jóváhagyott elnyomás áldozatává vált (lásd Márk 15:15; János 1:11). Születése napjától kezdve a halála napjáig Jézus egyike volt „a legkisebb[eknek]” (Máté 25:40).
A kirekesztettekkel való azonosulásával a Szabadító arra hív minket, hogy gondoljuk át a mi kapcsolatunkat azokkal, akik ma hasonlóan hátrányos helyzetűek, a lakóhelyük elhagyására kényszerültek vagy elidegenítve élnek. Felsőbbrendűnek tartjuk magunkat őnáluk? Vagy úgy látjuk őket, ahogyan Jézus teszi: saját magunk részeként, lelki nővérekként és fivérekként? Feltesszük-e magunknak a kérdést: mi lenne, ha velünk történne meg az, ami velük?3 Imádkozunk-e azért, hogy megértsük és szeressük őket? És vajon a bennük visszatükröződő Szabadítónk iránti szeretetünk kifejezéseként szolgáljuk-e őket?
2. Jézus erőfeszítéseket tett
A másokkal való igazi együttérzésről könnyebb beszélni, mint azt megtenni; Jézus együttérzése pedig nagyrészt abból fakadt, hogy elszenvedte népe fájdalmait, megpróbáltatásait és betegségeit, hogy tudhassa, „hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (lásd Alma 7:11, 12). Más szavakkal szólva, az életével és engesztelésével kapcsolatos számos nehézsége tette lehetővé Számára, hogy megértsen minket és a nehézségeinket, hogy aztán jobban tudja, miként gyógyítson meg minket.
Jézus azonban szabadon barátkozott az általa megismert számos emberrel, meghallgatta őket, kérdéseket tett fel nekik, és tisztelettel bánt velük, még akkor is, amikor mások bírálták Őt ezért. Mivel történelmileg oly messze járunk attól a kortól, amikor Jézus a földön élt, könnyű elsiklanunk afelett, hogy Ő milyen módokon dacolt napjai társadalmi előírásaival mások felkarolása végett.
Megérintette például a leprásokat és más beteg embereket, akiket Mózes törvénye szerint rituálisan tisztátalannak tartottak (lásd 4 Mózes 5:1–4; Máté 8:2–3). Szolgálta az ismert bűnösöket, a rossz hírnevűeket és a nemzsidókat is, amit egyesek hasonlóképpen helytelennek tarthattak (lásd Márk 2:15–17; János 4:5–26). Jézus még akkor is hidakat épített, amikor az nem volt népszerű.
A Szabadítóhoz hasonlóan mi is tehetünk erőfeszítéseket mások jobb megismerésére. Például:
-
meghallgathatjuk őket azzal a szándékkal, hogy megértsük őket, ahelyett, hogy ítélkeznénk vagy válaszolni akarnánk;
-
igyekezhetünk elkerülni, hogy elutasítóan, dacosan vagy bírálattal viszonyuljunk azokhoz, akikkel nem értünk egyet; valamint
-
türelmesen a saját fejlődési szintjüknek megfelelően bánhatunk az emberekkel, nem pedig annak a szintnek megfelelően, ahol szeretnénk, ha tartanának.
Rájöttem, hogy amikor gyakorlottá válok mások nézőpontjai és tapasztalatai megismerésében, akkor együttérzőbb vagyok, érettebb módon fogom fel az összetettebb témákat, és felkészültebben tudok szolgálni és szeretni. Nehéz nem szeretni valakit, amikor megismered a történetét.
3. Jézus személyre szabta a szeretetét
Végül pedig, Jézus élete azt mutatja, hogy az együttérzés legteljesebb kifejezése abban rejlik, ha olyan szeretetet adunk másoknak, amilyen szeretetre szükségük van. Miként Nefi is tanította, a Szabadító „semmit nem tesz, ami ne a világ javára lenne, mert szereti a világot” (2 Nefi 26:24).
Időnként olyan formában fejezte ki a szeretetét, hogy gyógyulást ajánlott, bátorított, megfeddett vagy megbocsátott. Máskor együtt gyászolt a gyászolókkal vagy osztozott az örömükben. Végül Krisztus letette értünk az életét „mikor még bűnösök voltunk” (Rómabeliek 5:8), megmutatva, hogy tökéletes szeretete még a tökéletlenségünkben is kitart.
Időnként nehéz úgy szeretni, ahogy a Szabadító tette. Miként adhatunk olyan szeretetet másoknak, amilyenre szükségük van?
Választhatjuk a szeretetet úgy, mintha az gombnyomásra működne?
Valóban lehetséges úgy szeretni egy szomszédot vagy idegent, mint egy családtagot vagy önmagunkat?
Mi a helyzet azokkal, akikkel nem értünk egyet, vagy akikkel nem igazán jövünk ki, illetve akikkel hajlamosak vagyunk leállni vitázni?
A szentírásokban a krisztusi szeretetről gyakran úgy esik szó, mint ami „eltölti” az embert, más szóval ez egy olyan dolog, amit Isten a lelkünkbe tölt (lásd Móziás 2:4; 4:12; Alma 38:12; Moróni 7:48). Ez azt jelenti, hogy a krisztusi szeretetet Isten segítsége nélkül nem lehet ápolni – olyan lelki ajándék ez, amelyet akkor nyerünk el, és amely akkor növekszik, amikor „szív[ünk] minden erejével” imádkozunk az Atyához (Moróni 7:48).
Az együttérzés egységet eredményez
Amikor együttérzéssel és szeretettel szolgálunk, növekszik azon képességünk, hogy egységet és összetartozást teremtsünk, és másokat Krisztushoz hozzunk. Ez azért van, mert Isten szemével kezdünk el látni másokat, és az Ő szívével kezdünk el érezni. A szolgálatunkra már nem úgy tekintünk, mintha lenyújtanánk a kezünket, hogy felemeljünk másokat a saját szintünkre, hanem mintha kifelé fordulnánk, hogy az ölelésünkbe vonjuk Isten egy másik gyermekét. Ha így teszünk, azzal segítünk beteljesíteni Krisztus imáját, miszerint az Ő követői „egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk” (János 17:21).