„Szeretném, ha emlékeznétek”. Liahóna, 2023. szept.
„Szeretném, ha emlékeznétek”
Móziás 5:12
Mindegyikünk személyre szabott emlékeztetőket kapott Krisztusról. Tekints ezekre, és emlékezz Őrá!
Krisztus és a gazdag ifjú (részlet). Készítette: Heinrich Hofmann
Halandó tapasztalatunk részeként mindannyian ki vagyunk téve nemcsak a feledés fátylának, hanem a feledékenységnek is. A feledés fátyla azt okozza, hogy elfeledjük a halandóság előtti állapotunkban megismert történéseket és igazságokat. A feledékenység miatt pedig elfeledkezünk az ebben az életben tanult vagy újratanult igazságoktól, és eltérünk azoktól. Míg le nem győzzük a feledékenység bukott állapotát, természetszerűen „gyorsak [leszünk] a gonosz cselekedetekben, de lassúak abban, hogy az Úrra, Isten[ünkre] emlékezz[ünk]” (1 Nefi 17:45).
Emlékeztetők Krisztusra
Isten minden parancsolatával azt ígéri, hogy „utat készít számu[n]kra, hogy végrehajthass[u]k azt a dolgot, amelyet megparancsol nek[ün]k” (1 Nefi 3:7). Hogy engedelmeskedhessünk a parancsolatának, miszerint emlékezzünk Őrá, az Úr emlékeztetőket készített.
Sőt, minden azért teremtetett és lett megalkotva, hogy Krisztusról tegyen bizonyságot és Őrá emlékeztessen (lásd Mózes 6:63, lásd még Alma 30:44). A cél az, hogy emlékezzünk Őrá, „ha erdőben vagy ha tisztáson jár[unk], és hallgat[juk] a madáréneket”1. Még a kövek is felkiálthatnak, hogy tanúskodjanak és emlékeztessenek Jézust illetően (lásd Lukács 19:40). Sőt, az egész föld – hallhatóan és láthatóan is – pompás tanúságot tesz, és bámulatos emlékeztetőket nyújt az Alkotójáról.
A teremtés egészében található, látszólag véletlenszerű emlékeztetők kiegészülnek azokkal a formálisabb emlékeztetőkkel, amelyeket a szent szertartásokban találunk. Abinádi azt tanította, hogy az ősi Izráel szigorú szertartásokat kapott, amelyeket el kellett végezniük, „hogy az[ok] állandóan Istenre és iránta való kötelességükre emlékeztess[ék] őket” (Móziás 13:30). Napjaink prófétái ugyanezt tanítják. Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) kijelentette: „Feltételezem, soha nem lenne hitehagyás, soha nem lenne bűntett, ha az emberek emlékeznének, igazán emlékeznének azokra a szövetségekre, amelyeket a víz partján, az úrvacsorai asztalnál és a templomban kötöttek.”2
Krisztus engesztelése egyszerre egyetemes és egyéni. És az Ő emlékeztetői is azok. Így tehát a mindenki számára felkínált egységes szertartásokon kívül különböző és személyre szabott emlékeztetőket is ad nekünk magáról. Például a közönséges agyag vagy sár valószínűleg nem sok embert késztet arra, hogy Jézusra emlékezzen, vagy hogy heves érzelmek és hála töltse el Őiránta. Az a férfi azonban, akinek a látása visszaállíttatott, amikor Jézus agyaggal kente meg a szemeit, valószínűleg szeretettel emlékezett Jézusra minden alkalommal, amikor agyagot vagy sarat látott (lásd János 9:6–7). Az sem valószínű, hogy Naámán valaha is képes volt úgy tekinteni egy folyóra, különösen a Jordánra, hogy ne gondolt volna az Úrra, aki ott gyógyította meg őt (lásd 2 Királyok 5:1–15). Mindegyikünk kapott egy vagy több személyre szabott emlékeztetőt Krisztusról. Tekints ezekre, és emlékezz Őrá!
Bizonyságot tenni Krisztusról
A feljegyzések és a történetek további dolgok, melyeket az Úr azért készíttetett, hogy segítsen engedelmeskednünk azon parancsolatának, hogy emlékezzünk. A szentírások – Istennek a gyermekeivel való kapcsolatáról készült feljegyzések – gyakran beszélnek arról, hogy tanúságot kell tennünk, vagyis bizonyságot kell tennünk Őróla (lásd 2 Korinthusbeliek 8:3; 1 János 5:7; 1 Nefi 10:10; 12:7; Tan és szövetségek 109:31; 112:4).
A szent feljegyzések, köztük a személyes naplók, segítenek nekünk bizonyságot tenni. A Lélekkel eltöltött mélyreható pillanatok olyan ajándékok, amelyekről abban a pillanatban azt hisszük, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. A feledékenység állapotában azonban idővel még a legmélyebb élmények is elhalványulnak. Egy naplóbejegyzés, egy fénykép vagy egy feljegyzés nemcsak a mélyreható pillanatok felidézésében segíthet nekünk, hanem visszahozhatja az érzéseket és a Lelket is, melyet éreztünk. Nem meglepő hát, hogy az egyház megszervezését követő első parancsolat ebben az adományozási korszakban így szólt: „Vezessetek magatok között feljegyzést” (Tan és szövetségek 21:1). A megfelelően vezetett feljegyzések kitágítják az emlékezetünket, meggyőzhetnek minket a hibáinkról, és Istenhez vezethetnek minket (lásd Alma 37:8).
Végül pedig természetesen azért tudunk bizonyságot tenni az igazságról, mert tanúságot kaptunk az igazságról a Szentlélektől, aki „a menny bizonysága” (Mózes 6:61). Ebben a szerepkörben a Szentlélek az igazságot „a szív[ünk]nek hústábláira” jegyzi fel (2 Korinthusbeliek 3:3). Segít emlékeznünk Krisztusra és mindenre, amit tanított nekünk (lásd János 14:26).
A Moróni 10:3–5-ben látható a kapcsolat Jézus, a feljegyzések, a Szentlélek és az emlékezés között. Azt az ígéretet kaptuk, hogy ha az emlékezés lelkületében olvassuk e szent feljegyzést – a Mormon könyvét –, és Krisztus nevében, igaz szándékkal és Krisztusba vetett hittel kérdezzük Istent, akkor a Szentlélek ki fogja nyilvánítani nekünk a feljegyzés igaz voltát. És ha ez a feljegyzés igaz, akkor Jézus a Krisztus.
Alma Arise [Alma, kelj fel!]. Készítette: Walter Rane
Emlékezz, hogy megváltass!
A Jézusra való emlékezés megváltáshoz és szabadításhoz vezet. Gondold át, milyen szerepet játszott az emlékezés az ifjú Alma megváltásában. Amikor az angyal megjelent Almának, átadta a parancsolatot, hogy Alma „ne törekedj[en] többé az egyház elpusztítására”. Az angyal azonban még e rendelkezés átadása előtt kijelentette: „…emlékezz atyáid fogságára…; és emlékezz rá, hogy ő milyen nagy dolgokat tett értük; mert rabságban voltak, és ő kiszabadította őket” (Móziás 27:16; kiemelés hozzáadva).
Az emlékezésre szólító angyali utasítás nem csupán egy bölcs és széleskörűen alkalmazható irányelv volt. Alma számára ez egy konkrét rávezetést, egy szeretetteljes javaslatot jelentett arra vonatkozóan, hogy miként lehet majd képes túlélni a küszöbön álló halálközeli élményét.
Úgy húsz évvel később Alma drámai részletességgel megosztotta fiával, Hélamánnal, hogy min ment keresztül, amikor három napon át bénultan és némán feküdt, „bűnbánatban majdnem a halálig” (Móziás 27:28). Az angyal távozása után Alma emlékezett, igen – de csak a bűneire tudott emlékezni.
Így idézte fel ezt az élményét: „[Ö]rök gyötrelem kínzott… Igen, minden bűnömre és gonoszságomra emlékeztem, melyek miatt a pokol fájdalmai gyötörtek” (Alma 36:12–13). Annak a gondolata, hogy Isten elé álljon, olyan „kifejezhetetlen rettegéssel” töltötte el, hogy azt gondolta, bárcsak elmenekülhetne, nem csupán úgy, hogy meghal, hanem azáltal, hogy „mind a lelke…, mind a teste… megszűnne létezni” (Alma 36:14–15).
Itt álljunk meg egy pillanatra, és értsük meg: Alma nem csupán valamiféle szörnyű háromnapos büntetést töltött le, amely előre el lett rendelve a bűnei megfelelő következményeként. Nem. Ő ezzel megtapasztalta a kezdetét – az első három napját – annak, amikor „a halál örökkévaló láncai vesznek körül” (Alma 36:18).
Bizonyára három nap után is ebben a rettenetes állapotban maradt volna, határozatlan ideig, ha nem történt volna meg az, hogy – irgalmas módon – valahonnan, valahogyan eszébe jutott, amikor az atyja jövendölt „egy Jézus Krisztusnak, Isten Fiának az eljövetelét illetően, hogy engesztelést hozzon a világ bűneiért”. Ezután ezt mondta:
„Mármost, amint elmém elkapta ezt a gondolatot, így kiáltottam fel a szívemben: Ó, Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem, aki a keserűség gubacsában vagyok, és akit a halál örökkévaló láncai vesznek körül!
És most íme, amikor erre gondoltam, már nem voltam képes visszaemlékezni a fájdalmaimra; igen, nem szaggatott fel többé bűneim emléke” (Alma 36:17–19).
Alma követte, amit az angyal parancsolt: hogy emlékezzen. Emlékezett Jézusra. És éppen úgy, ahogyan Jézus kiszabadította Alma atyáit a fogságukból, Almát is megszabadította a sajátjából.
Mily gyengéd irgalom és hatalmas szabadítás! Micsoda megdöbbentő szív- és gondolkodásbeli változás! Alma, aki csupán néhány perccel korábban úgy gondolta, hogy ha megszűnik létezni, akkor elmenekülhet Isten színe elől, most Istent és az Ő szent angyalait látta, és „oda vágyakozott” (Alma 36:22).
Ezt a csodálatos átalakulást egy egyszerű emlékezés idézte elő. Alma élménye szó szerint értelmet ad Benjámin király utolsó beszéde utolsó szavainak: „És most, ó, ember, emlékezz, és el ne vessz!” (Móziás 4:30).
Ő emlékezik ránk
Miközben arra törekszünk, hogy mindig emlékezzünk Jézusra, fontos szem előtt tartanunk, hogy Ő mindig emlékezik ránk. A tenyerébe vésett bennünket (lásd Ésaiás 49:16). Gondoljatok csak bele: a jóságos Jézus nem fog, nem tud megfeledkezni rólunk, mégis oly könnyen és készségesen megfeledkezik a bűneinkről, amelyek úgy megsebezték Őt.
Erre pedig érdemes emlékezni!