Mi lenne, ha mindent, amit teszek, az Isten iránti szeretet ösztönözne?

Írta: Maryssa Dennis

Egyházi folyóiratok

Kitűztem egy egyszerű célt: mindennap tegyek meg egy-egy dolgot azért, hogy szeressem Istent, szeressek másokat és szeressem magamat.

Néha mintha egészen sok munkába telne, amikor valaki jó ember akar lenni.

Amikor régebben arra gondoltam, hogy krisztusinak kellene lennem, akkor a teendők és a tulajdonságok jó hosszú felsorolása jutott eszembe. Ha megpróbáltam célokat kitűzni, teljesen elcsüggedtem arra gondolva, hogy milyen messze vagyok a kívánatos állapottól. Úgy éreztem, annyi mindenben nem ütöm meg a mércét, hogy nem is tudtam, hol kellene kezdenem – mint amikor a szobádban akkora rumli van, hogy azt sem tudod, mit kellene először összerámolni.

Egy olyan időszakban, amikor különösen elégtelennek éreztem magam, egy szentírás jutott eszembe:

„Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:37–39).

Ráébredtem, hogy mindaddig jobban összpontosítottam az evangélium „megtételére”, mint arra, hogy olyanná váljak, mint a Szabadító. Valahogy a sok figyelemelterelő tényező miatt a szeretet útközben kiesett a kosárból. Pedig vajon nem pont a szeretet lenne a lényeg? Szolgálattétele során Jézus Krisztus magasabb és szentebb törvényt tanított az embereknek: hogy teljes szívükkel szeressék Istent, és úgy szeressenek másokat, ahogyan magukat szeretik. Ezután, amikor csak elcsüggedtem, mindig eszembe jutottak Jézus szavai, és arra gondoltam, hogy amennyiben Isten és mások iránti szeretetből hozok döntéseket, a helyes ösvényen leszek.

Egyszerű cél

Úgy döntöttem, hogy kitűzök egy egyszerű célt: mindennap tegyek meg egy-egy dolgot azért, hogy szeressem Istent, szeressek másokat és szeressem magamat.

Ezt fel is írtam egy új napló első oldalára. Soha nem voltam valami nagy naplóíró, de úgy gondoltam, fontos lenne feljegyeznem, hogy mit csinálok.

Az első nap egy böjti vasárnap volt. Mielőtt a nap végén lefeküdtem volna, leírtam, mit tettem a célomért.

Azt írtam, hogy az Isten iránti szeretetet azzal mutattam ki, hogy elmentem istentiszteletre, és mindkét órán ott maradtam, még ha ehhez nem is volt sok kedvem. Megosztottam a bizonyságomat az úrvacsorai gyűlésen. Amikor pedig a szentírásaimat olvastam, leírtam a gondolataimat, hogy a tanulmányozásom tartalmasabb és alaposabb legyen.

Azt írtam, hogy a mások iránti szeretetet azzal mutattam ki, hogy bár fáradt voltam, csatlakoztam egy családi telefonhíváshoz a szüleimmel. Böjtöltem egy barátnőmért, akiről tudtam, hogy küszködik, és bátorító üzenetet küldtem neki. Eltöltöttem egy kis időt az öcsémmel.

Az önmagam iránti szeretetem pedig abban nyilvánult meg, hogy ledőltem, és megengedtem magamnak egy kis lazítást. Ráadásul este a szokásosnál hamarabb feküdtem le, hogy másnap kipihentebben dolgozhassak.

Ezek közül egyik sem volt valami óriási dolog, de amikor átnéztem a leírtakat, békességet éreztem. A napom tele volt szeretettel, és ez az, amit Mennyei Atya nekem szánt.

Az egész hét során észben tartottam a célomat, és leírtam, hogyan tanúsítottam szeretetet. Elmentem a templomba. Meghallgattam másokat, akik a gondjaikról beszéltek. Kedves dolgokat mondtam másoknak. Olyan dolgokat végeztem, amelyek boldoggá tettek. Jobban gondját viseltem önmagamnak. Közelebb engedtem magamhoz az életemben lévő embereket. Időt szakítottam arra, hogy elgondolkodjak Istenről, és kapcsolatba lépjek vele.

Isten megváltoztató szeretete

Alig néhány nap elteltével máris elámultam a különbségen. Azzal, hogy a krisztusi szeretet kimutatását tűztem ki célként, a rendszerint kényszerűnek tűnő dolgokból az Isten, mások és önmagam iránti szeretet kifejezései lettek. Elkezdtem új lehetőségeket keresni a szeretet kifejezésére, legyen szó akár egy pohár vízről a húgomnak, akár a beágyazásról, akár egy hálaadó ima elmondásáról.

Úgy éreztem, mintha új szemmel látnám a világot, és miközben kerestem a módjait, hogy én magam szerethessek, észrevettem azt a szeretetet is, amely engem vesz körül mindennap. A naplóbejegyzéseimhez hozzáadtam egy új szakaszt: Miben láttam ma Isten szeretetét. Leírtam, milyen figyelmes dolgokat tettek értem az emberek, és milyen kedves szavakat mondtak. Leírtam néhány kedves dolgot, amit láttam, hogy az emberek másokért tesznek. Leírtam Isten apró, gyengéd irgalmasságait, melyekre az adott napon felfigyeltem. Leírtam, hogy hányféleképpen éreztem felemelő érzést, hányféle dolog töltött el reménnyel.

Susan H. Porter nővér, az Elemi általános elnöke ezt tanította: „Ha tudjátok és értitek, milyen maradéktalan szeretet irányul felétek Isten gyermekeként, az mindent megváltoztat. Megváltoztatja azt, hogyan éreztek magatok iránt, amikor hibákat követtek el. Megváltoztatja, hogyan érzitek magatokat, amikor nehéz dolgok történnek. Megváltoztatja, hogyan tekintetek Isten parancsolataira. Megváltoztatja, hogyan tekintetek másokra, és mennyire vagytok képesek arra, hogy valami jelentőségteljeset tegyetek.”¹

Miközben fenntartottam a célkitűzésemet, felfedeztem, hogy ez mennyire igaz. Éreztem, ahogy megváltozik az egész szívem, és jobban megértettem Isten szeretetének a hatalmát, mint valaha.

Egy hónap elteltével ezt írtam a naplómba:

„Reményteljesnek érzem magam, nem pedig feszültnek. Tisztában vagyok a gyengeségeimmel, de úgy érzem, hogy amíg folyamatosan Isten felé hajlítom a szívemet, a dolgok rendben lesznek, még akkor is, ha soha nem tudom megjavítani a gyenge és összetört részeimet. A szívem az, ami a leginkább számít, és az olyan szív, amely szereti Istent és másokat, valamint igyekszik szolgálni és felemelni, az egy jó szív.”

Jobb szív

Bárcsak azt mondhatnám, hogy soha egyetlen napot sem hagytam ki a naplómban! Az igazság az, hogy időnként kiesem ebből a szokásomból, néha akár hónapokra is. De amikor csak újrakezdem, érzem a különbséget. Újra felnyitom a szememet, hogy láthassam a Szabadító szeretetét körülöttem, és minden olyan módot, ahogy hozzátehetem a magamét.

Jobban megértettem azt az igazságot, hogy „a jószívűség soha el nem múlik” (Moróni 7:46), mert bármikor is úgy éreztem, hogy kudarcot vallok, Jézus Krisztus szeretete ott volt, hogy újból felemeljen. Amikor érzem a Szabadító szeretetét, szeretném visszatükrözni a világba, és tudom, hogy ha igyekszem ezt tenni, akkor Ő jobb, erősebb szívvel fog megáldani engem – olyannal, amely képes úgy szeretni, ahogy Ő.