„Őt hallgasd!” – és hálás vagyok, amiért megtehetem. Liahóna, 2023. szept.
„Őt hallgasd!” – és hálás vagyok, amiért megtehetem
Alig hallok valamit az istentiszteleten, de ez az újszövetségi történet segített másként látnom a helyzetemet.
Szinte az egész eddigi életemben komoly halláskárosodással éltem, és a legtöbb egyházi gyűlésen talán csak az ötödét értem mindannak, ami a szószékről elhangzik. A siketségem miatt időnként magányosnak és kívülállónak érzem magam, például amikor a gyülekezet együtt nevet egy beszélő vicces megjegyzésén, én meg nem, mert nem hallottam. És nem én voltam az egyetlen. Az egyházközség néhány idősebb tagja bizalmasan elárulta nekem, hogy ők is nehezen hallanak.
Néha, amikor az úrvacsorai gyűlésen nehezemre esik megérteni egy halk szavú beszélő mondandóját, vagy amikor egy vasárnapi iskolai tanító kijelenti, hogy neki nem kell mikrofon, mert mindenki hallja, olyankor eltűnődöm, miért járok még mindig istentiszteletre, ha egyszer ilyen keveset hallok. Hát nem lenne jobb, ha otthon tölteném az időmet a Jöjj, kövess engem! leckéinek az olvasásával vagy a szentírások tanulmányozásával?!
Mégis engedelmes akartam lenni, és továbbra is el akartam járni a családommal, hogy megújítsam a keresztelkedési szövetségeimet, valamint az úrvacsoravétel által emlékezzek a Szabadítóra. Mindig is áldás volt éreznem a Lelket, és amit hallottam, azt mindig építőnek éreztem.
Az egyik vasárnap az úrvacsorai gyűlésen beszélő főtanácstagnak tiszta és öblös hangja volt, ami megkönnyítette, hogy halljam a beszédét. Arról az újszövetségi történetben szereplő nőről beszélt, aki 12 éven át vérfolyásban szenvedett, és hitt abban, hogy meggyógyulhat, ha mindössze ki tudná nyújtani a kezét és megérinthetné Jézus köntösét, miközben Ő elhalad mellette (lásd Lukács 8:43–48).
A beszélő ezután egy olyan megható meglátással szolgált, amely mélyen megérintett. Elmagyarázta, hogy az állapota miatt ezt az asszonyt tisztátalannak tartották, és nagy valószínűséggel be sem engedték a templomba. 12 éven át!
Elképedtem, amikor belegondoltam, hogy ez mit is jelentett. Bár ez a nő beteg volt, valószínűleg annyira nem volt rosszul, hogy ne tudott volna elmenni a templomba, legalábbis időnként. Az akkori társadalmi elvárások miatt azonban nem engedték, hogy belépjen oda. Micsoda szörnyű próbatétel egy hívő ember számára!
Miközben azon elmélkedtem, milyen szívfájdalmat érezhetett, amikor az egészségi állapota miatt – mely felett nem volt befolyása – eltiltották attól, hogy más hívőkkel együtt hódoljon Istennek, a Lélek felnyitotta a szememet, és megértettem, miben hasonlított az ő helyzete az enyémhez. Megérthettem, hogy bár nem lehetek teljes értékű résztvevő, legalább megvan az a kiváltságom, hogy eljárhatok istentiszteletre, és meghallgathatom, amennyit hallani tudok. Ennek az asszonynak nem volt ebben választása. Szégyelltem magam, amiért időnként egyáltalán eszembe jutott, hogy otthon maradok.
Isten azonnal szólt a szívemhez, és tudatta velem, hogy nem akarja, hogy bűntudatot érezzek. Azt akarta, hogy hálás legyek – hálás a kiváltságért, hogy istentiszteletre járhatok, és megerősödöm azáltal, hogy Krisztus hithű tanítványaival vagyok együtt. Bár nem hallottam mindent, képes voltam néhány dolgot megérteni – és ezek mindegyike megáldotta az életemet. Voltak különleges pillanatok is, amikor a Lélek segített megértenem azokat a dolgokat, amiket nem hallottam.
Hálás voltam azért a szabadságért, hogy Istennek hódolhatok, és élvezhetem annak az áldását, hogy elmehetek az Ő házába. A Lélek tanúsította nekem, hogy sokkal, de sokkal jobb nekem, ha az egyházi gyűléseken vagyok, veszek az úrvacsorából, és megtanulom, amit csak tudok, mint ha egyáltalán nem mennék el.
Aznap megváltozott a hozzáállásom. Ahelyett, hogy lehangoltnak éreztem volna magam a korlátaim miatt, békesség töltötte el a szívemet, és eltökéltem, hogy az egyházi részvétel áldásaira fogok összpontosítani. Elhatároztam, hogy őszintén igyekszem hálásnak lenni azért amit képes vagyok hallani, ahelyett, hogy elcsüggednék amiatt, amit nem hallok.
Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt mondta: „Hálásnak lenni a gyötrelmek idején nem azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk a körülményeinkkel. Azt viszont igen, hogy a hit szemével a mai kihívásainkon túlra tekintünk.”1 Az asszony, aki kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Jézus köntösét, csodálatos emlékeztető volt számomra arra, hogy legyen elég hitem az Úrban a korlátaimon túlra való tekintéshez, és legyen elegendő bizalmam Istenben ahhoz, hogy tudjam, Ő meg fog áldani a testi korlátaimon való felülemelkedéssel.
Az élet mindenféle kihívással jár, amelyek lelkileg, érzelmileg vagy testileg megterhelnek bennünket, de még a nehézségek idején is érdemes hálásnak lennünk az áldásokért, amelyeket élvezhetünk. Az Úr azt mondta:
„[B]arátaim, ne féljetek, vigasztalódjon a szívetek; igen, mostantól mindenkor örvendjetek, és mindenben adjatok hálát. […]
[É]s minden olyan dolog, amellyel sanyargatva voltatok, összefog a javatokért és nevem dicsőségéért, mondja az Úr” (Tan és szövetségek 98:1, 3).
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.