Mit jelent és mit nem jelent a megbocsátás?

Írta: Bruce K. Fordham

Az önmagunknak és másoknak való megbocsátás olyan isteni ajándék, amely belső békességet hoz, és közelebb visz minket a Szabadítónkhoz.

Pszichoterapeutaként sokaknak igyekszem segíteni, amikor az élet aggasztó körülményeivel és kérdéseivel – köztük a megbocsátással – küzdenek. Vágynak arra, hogy megbocsássanak nekik mások, a társadalom, a törvény vagy ők maguk. Sajnos azonban a megbocsátás elérhetetlennek tűnik számukra, és a keresése időnként feszültséget, szorongást, sőt, akár rettegést is szül. Miért?

Ténylegesen nehéz feladat megbocsátani magunknak és másoknak. Ez gyakran bosszúsághoz vezet, ami megnehezíti a Szentlélek hangjának a meghallását vagy megérzését, mert lefoglalnak bennünket a szorongást okozó gondolatok. A Lélek „oly gyengéden simogat, hogy ha túl elfoglaltak vagyunk, meg sem érezzük azt”¹.

A szentírásoknak és az utolsó napi próféták tanításainak a tanulmányozása és átgondolása felfedi, hogyan ismerheti és érezheti az ember a megbocsátás lényegét – és azt is, hogy mi nem tartozik hozzá. Amint megismerjük ezeket az elgondolásokat, elkezdjük felismerni, hogy a neheztelés elengedése mélységesen gyógyító hatású lehet, békességet hozva a zaklatott szívünkbe.²

James E. Faust elnök (1920–2007), aki második tanácsosként szolgált az Első Elnökségben, ezt mondta: „Amennyiben megbocsátást tudunk találni a szívünkben azok iránt, akik fájdalmat és kárt okoztak nekünk, az önbecsülésnek és jóllétnek egy magasabb szintjére emelkedünk.”³

Joseph Smith és William W. Phelps. Készítette: Robert Anderson Mckay

Megbocsátani azoknak, akik bántottak

Az egyház korai éveiben William W. Phelps határozottan támogatta Joseph Smitht. Egyike volt az első utolsó napi szenteknek, akiket a Missouri állambeli Jackson megyébe küldtek, ahol az Úr elhívta tanácsosnak az ottani elnökségbe.

Ahogy azonban Phelps fivér kezdett eltévelyedni, viselkedése olyan kezelhetetlenné vált, hogy az Úr kinyilatkoztatta Joseph Smithnek, miszerint ha Phelps testvér nem tart bűnbánatot, akkor „el lesz távolítva” a helyéről.⁴ Nem tartott bűnbánatot, és 1838. március 10-én kizárásra került.

Bár William újrakeresztelkedett, az egyházzal és az egyházi vezetőkkel való nehézségei folytatódtak. 1838 októberében tanúskodott a próféta és az egyház más vezetői ellen, ami aztán Joseph Smith 1838 novemberében történt bebörtönzéséhez vezetett.

A rákövetkező öt hónapban a Próféta két missouri fogházban volt rab, ezek egyike Liberty fogháza volt.

1840-ben William W. Phelps mélyreható szívbéli változást tapasztalt meg, és bocsánatért esedezve írt a Prófétának. Joseph válaszlevele a következő verses sorokkal zárult:

„Jöjj, drága testvér, a háborúnak vége,

Kik barátok voltak egykor, ismét barátok végre.”⁵

Joseph nagylelkűen megbocsátott Phelps fivérnek, és újra teljes jogú tagként üdvözölte őt.

Négy évvel később, amikor Phelps testvér megtudta, hogy Josephet és Hyrumot megölte a csőcselék, vigasztalhatatlan volt. Talán éppen Joseph megbocsátása ihlette Phelps fivért arra, hogy papírra vesse a Dicsérd a férfit című himnusz gyönyörű és megindító szavait.⁶

Ami nem tartozik a megbocsátáshoz

Segíthet jobban megértened, hogy mit jelent megbocsátani másoknak, ha megérted, mit nem foglal magában a megbocsátás.

Először is, miután a megbocsátás folyamata befejeződött, nem kötelező ismét megbíznod abban, akinek megbocsátottál. Tegyük fel például, hogy van egy szép pár edzőcipőd, és én annyira megkívánom, hogy ellopom tőled. Röviddel később bűntudatot érzek a lopás miatt, így hát visszaviszem a cipőt, és arra kérlek, hogy bocsáss meg. Te azt mondd, hogy megbocsátasz, és ezzel minden el is van rendezve. Ám tegyük fel, hogy később odamegyek hozzád, és megkérdezem, hogy kölcsönvehetném-e a cipőt. Te habozva azt feleled, hogy valóban megbocsátottál nekem, de még el fog tartani egy darabig, mire úgy érzed, hogy ismét megbízhatsz bennem. Gyakran kell időnek eltelnie a gyógyuláshoz és a bizalomhoz.

Másodszor, nem kell elnézned az illető helytelen viselkedését az életkörülményei miatt. Az ellopott cipő példáját véve alapul, fontos, hogy ne mondj nekem olyasmit, mint mondjuk „semmi gond, hogy elloptad a cipőt, mert tudom, hogy nehéz idők járnak rád”. A helytelen viselkedés jóváhagyása megengedi az elkövetőnek, hogy pont azokért a tetteiért ne vállaljon felelősséget, amelyeket meg kellene bocsátani.

Harmadszor, a megbocsátás nem azt jelenti, hogy a másik személy mondhatja meg, mit érezz. A megbocsátásnak az a felismerés is a része, hogy a gondolataidat a saját irányításod alatt tartva, Krisztus igaz tanítványaként te döntöd el, mit érezz. Még mindig az ellopott cipő példájánal maradva: ha azt mondanád, hogy megbocsátottál nekem, ennek ellenére minden találkozásunkkor továbbra is azt érzed, hogy neheztelsz rám, akkor nyilvánvalóan a megbocsátásnak valamiféle mélyrehatóbb érzésére van szükség.

Negyedszer, a megbocsátás nem követeli meg szoros kapcsolat fenntartását azzal, akinek megbocsátottál. A megbocsátás egy belső folyamat, mely a neheztelés elengedését igényli. Ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a megbocsátást nyert személlyel jó barátságot vagy szoros kapcsolatot kell ápolni. Életünk ösvényét olyanok is keresztezik olykor, akiket a leghelyesebb távolról szeretni.⁷

Ötödször, a megbocsátás nem követeli meg, hogy bocsánatot kérjen az, akinek megbocsátasz. Ez az ő saját felelőssége. Faust elnök ezt tanította: „Legtöbbünknek időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a fájdalmat és a veszteséget. Mindenféle okot találhatunk arra, hogy késleltessük a megbocsátást. Az egyik ilyen ok az, hogy arra várunk, hogy az elkövetők megbánják tettüket, mielőtt megbocsátunk nekik. Az ilyenfajta késlekedés által azonban lemondunk arról a békéről és boldogságról, amely a miénk lehetne. A régmúlt fájdalmaival való előhozakodás oktalansága nem eredményez boldogságot.”⁸

Megbocsátani önmagunknak

A másoknak való megbocsátás képessége azzal vesz lendületet, ha képesek vagyunk megbocsátani saját magunknak. Vannak azonban, akik úgy találják, hogy a saját maguknak való megbocsátás emberpróbáló feladat. Ha továbbra is káros gondolatokkal büntetik magukat olyan bűnök kapcsán, amelyekért már bűnbánatot tartottak, azzal akaratlanul is meggátolják, hogy Szabadítónk engesztelésének a hatalma megtisztítsa őket az önbüntetés által okozott romboló hatásoktól.

Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította: „Sokunkban van valami, ami különösen megnehezíti, hogy megbocsássuk és elfeledjük az élet korábbi hibáit – legyen szó akár a saját hibáinkról, akár mások hibáiról. Ez nem jó. Nem keresztényhez illő. Szörnyűséges ellentétben áll Krisztus engesztelésének nagyszerű és fenséges voltával. A múltban való dagonyázás legrosszabb módja az, ha a korábbi hibák rabságában élünk. Arra kérnek minket, hogy hagyjunk fel ezzel.”⁹

Vagy ahogy egy gyakorta idézett angol mondás fogalmaz: „Amikor az ördög a múltadra emlékeztet, emlékeztesd a jövőjére!”

A terápia során az ügyfeleim gyakran teszik fel nekem a kérdést: „Mi az, amit ténylegesen tennem kell, hogy megbocsássak magamnak?”

Először is, el kell fogadnunk azt az igazságot, hogy az Úr Jézus Krisztus már megszenvedett a bűneinkért. Amint azt az Alma 7:13-ban olvashatjuk: „Isten Fia szenved a test szerint, hogy magára vehesse népe bűneit, hogy kiszabadításának hatalma szerint eltörölhesse a vétkeiket”. Önmagunk büntetése meddő – mi több: romboló! – erőfeszítés.

Másodszor, nem csupán a Szabadítóban, hanem a Szabadítónak is hinnünk kell. Másként fogalmazva, valóban elhihetjük ezeket a szavait:

„[Í]me, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem” (Tan és szövetségek 19:16–17).

A Szabadító arra intett minket, hogy bocsássunk meg (lásd Tan és szövetségek 64:9), így ha nem bocsátunk meg önmagunknak vagy másoknak, akkor talán abban a tévképzetben ringatjuk magunkat, hogy a saját szenvedésünk valamiképpen jobban meg tud váltani minket, mint az Úr szenvedése. Ez a kevély elgondolás annak a veszélynek tesz ki minket, hogy az ellenséget fogjuk követni ahelyett, hogy bíznánk Szabadítónk engesztelése gyógyító hatalmában.

Nem várja el senki, hogy megfeledkezzünk arról, amit helytelenül tettünk, de idővel képesek leszünk megfeledkezni a nehezteléssel és az önbüntetéssel járó fájdalomról. Az Alma 36:19-ből megtudjuk, hogy az ifjabb Alma képes volt túllépni a múltján, mert „már nem voltam képes visszaemlékezni a fájdalmaimra; igen, nem szaggatott fel többé bűneim emléke”.

A megbocsátás képessége felbecsülhetetlen értékű isteni ajándék. Jutalma egy olyan belső békesség, amely végső soron közelebb visz minket a Szabadítónkhoz.

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.