Szilárdabban Krisztus hitében. Liahóna, 2024. aug.
Jöjj, kövess engem!
Szilárdabban Krisztus hitében
Hogyan fejleszthetünk ki olyan hitet Jézus Krisztusban, amely elegendő az élet minden időszakára?
Hélamán harmadik fejezetében olvashatunk az „állandó béke” (vö. Hélamán 3:23) időszakáról, valamint arról, hogy „rendkívüli gyarapodásnak indult az egyház” (Hélamán 3:24). Ezrek keresztelkedtek meg, és „oly sok áldás szállt a népre, hogy még maguk a főpapok és a tanítók is szerfelett csodálkoztak” (Hélamán 3:25).
Sajnálatos módon néhányan azok közül, „akik Isten egyházához tartozónak vallották magukat” (Hélamán 3:33), kevélyek lettek, és üldözni kezdték egyháztársaikat (lásd Hélamán 3:34). „Mármost, ez… miatt a nép alázatosabb része nagy üldöztetéseket szenvedett, és sok megpróbáltatáson vergődött át” (Hélamán 3:34).
Úgy képzelem, ez különösen fájdalmas volt az alázatos egyháztagok számára. Elvégre csupán néhány évvel korábban az emberek vállvetve harcoltak, hogy meghiúsítsanak egy lámánita támadást (lásd Hélamán 1). Ez alkalommal azonban a megpróbáltatások belülről fakadtak. Az üldözők azok voltak, akikkel korábban már találkoztak, együtt imádkoztak, tanultak és hódoltak.
Az ilyen szenvedések közepette hogyan reagált erre „a nép alázatosabb része”? Mi segített nekik kitartani abban az ellentmondásos helyzetben, hogy azok üldözik őket, akik egykor maguk is Krisztus tanítványainak vallották magukat?
A Hélamán 3:35 meg is adja a választ: „[E]zek gyakran böjtöltek és imádkoztak, és alázatosságukban egyre erősebbekké és erősebbekké váltak, és egyre szilárdabbakká és szilárdabbakká Krisztus hitében, mígnem örömmel és vigasztalással telt meg a lelkük, igen, és megtisztult és megszentelődött a szívük, mely megszentelődés abból ered, hogy átengedték a szívüket Istennek” (kiemelés hozzáadva).
Gondoljuk át, miként válhatunk Hélamán napjainak a szentjeihez hasonlóan „egyre szilárdabbakká és szilárdabbakká Krisztus hitében”, amikor együtt nézünk szembe azzal, amit Russell M. Nelson elnök a világtörténelem „legbonyolultabb időszakaként”, a „példa nélküli kihívások” időszakaként jellemzett.
Két példa Nefi hitére
A szentírások tele vannak olyan férfiak és nők élményeivel, akik egyre szilárdabbakká és szilárdabbakká váltak Krisztus hitében, miközben szembenéztek napjaik kihívásaival. Példának okáért, kérlek, gondolkodj el Nefi hithű válaszán két olyan lélekpróbáló élményre, amelyek eleinte majdnem teljesen azonosak voltak, a végén azonban emberpróbáló módon eltérőek.
Amikor Nefi és fivérei Ismáellel és családjával visszatértek Jeruzsálemből, Lámán, Lemuel és még sokan mások fellázadtak (lásd 1 Nefi 7:6–7). Nefi bűnbánatra szólította őket, és könyörgött nekik, hogy emlékezzenek az Úrra (lásd 1 Nefi 7:8–15). Lámán és Lemuel megharagudtak Nefire, megkötözték a kezeit és a lábait, és otthagyták, hogy meghaljon a vadonban (lásd 1 Nefi 7:16).
Bármily szívszaggató is lehetett fivérei cselekedete, és attól függetlenül, hogy milyen félelmet érezhetett, Nefi úgy döntött, hogy szilárd marad Krisztus hitében. E szavakkal imádkozott az Úrhoz: „Ó, Uram, hitem szerint, mely benned van, szabadíts ki fivéreim kezei közül; igen, méghozzá adj erőt, hogy széttéphessem ezeket a köteleket, amelyekkel megkötöztek” (1 Nefi 7:17).
Nefi imájára azonnali és csodálatos válasz érkezett: „[K]ezeimről és lábaimról lehullottak a kötelek, és én ott álltam fivéreim előtt, és újra szóltam hozzájuk” (1 Nefi 7:18). Nefi szíve bizonyára az Úr iránti hálától duzzadt, amiért kiszabadította őt.
Lámán és Lemuel azonban nem ekkor kötözték meg utoljára az öccsüket. A következő alkalommal Nefi kiszabadítása jelentősen különbözött az elsőtől, és ismét bizonyította Krisztusba vetett hitének a szilárdságát.
Sok évvel később, miközben a tengeren keltek át a megígért föld felé, Lámán és Lemuel és Ismáel fiai elkezdtek „rendkívüli durvasággal” viselkedni, és megfeledkezni az Úr hatalmáról, mely megáldotta utazásukat (lásd 1 Nefi 18:9). Nefi ismét bűnbánatra szólította őket, Lámán és Lemuel pedig ismét megharagudott rá (lásd 1 Nefi 18:10). Ahogy korábban is tették, fogták Nefit, és erős kötelekkel megkötözték (lásd 1 Nefi 18:11–12).
Vajon mit gondolt Nefi, amikor másodszor is megkötözték? Mit gondoltunk volna mi, ha ismét ebben a szorult helyzetben találtuk volna magunkat? Talán azt gondoltuk volna: Már jártam így! Tudom, hogy mit tegyek. Ha imádkozom az Úrhoz, Ő azonnal és csodálatos módon ki fog szabadítani engem. Nem tudjuk, mit gondolt Nefi, de azt tudjuk, hogy bár ez a két élmény hasonló volt, a rövid távú eredményeik eltértek. Ez alkalommal Nefi nem szabadult ki azonnal a bátyjai kötelékeiből, hanem négy napig szenvedett a kezüktől (lásd 1 Nefi 18:14–15).
Felidézve korábbi élményét, Nefi akár nagy magabiztossággal is imádkozhatott volna az azonnali kiszabadításért. Amikor pedig nem érkezett efféle szabadítás, Nefi – kétely által meggyengített hittel – elcsüggedhetett volna. Ahogy vánszorogtak az órák és a napok, és fokozódott a fájdalma, e csüggedés és kétely egyre növekvő súlya alatt összeroskadhatott volna Nefi hite. Zúgolódhatott volna: Miért nem szabadultam ki? Hát nem nagyobb – érettebb és teljesebb – volt-e most a hite, mint amikor először megkötözték? Nem gyarapodott-e a hite a Liahónával, a törött íjával és az Úr saját irányítása alatt épített hajóval kapcsolatos erőteljes élményei által?
Nefi mégsem csüggedt vagy kételkedett, hanem szilárd maradt a hitében. Hite középpontjában nem a kiszabadításának az időzítése vagy módja állt, és a hite nem is függött a várt kimeneteltől. A hite nem volt feltételes. Nefi hite szilárdan Jézus Krisztusban összpontosult – lett légyen bármi. E hitnek köszönhetően írhatta azt, hogy „Istenemre tekintettem, és egész álló nap őt dicsértem; és nem zúgolódtam az Úr ellen megpróbáltatásaim miatt” (1 Nefi 18:16).
Figyeld meg, hogy Nefi Krisztusba vetett hitének a szilárdsága tette lehetővé számára, hogy vigaszra leljen a megpróbáltatásai közepette, és a fájdalmai ellenére is eltöltse az Isten iránti szeretet. Megtestesítette azt, amit az öccse, Jákób később tanított:
„Szilárd elmével tekintsetek Istenre, és rendkívüli hittel imádkozzatok hozzá, és ő meg fog vigasztalni a megpróbáltatásaitokban, és szót emel az ügyetekben…
[E]meljétek fel a fejeteket, és fogadjátok be Isten örömet adó szavát, és lakmározzatok a szeretetén; mert örökre megtehetitek ezt, ha szilárd az elmétek” (Jákób 3:1–2; kiemelés hozzáadva).
Hittel haladhatunk tovább
Mind Nefi, mind a Hélamán idején élt szentek reményt nyújtanak nekünk arra, hogy az Úr segítségével képesek vagyunk még szilárdabbá válni a Krisztusba vetett hitünkben. Miközben ezt olvasod, talán eltűnődsz, hogy vajon rád is vonatkozik-e ez a remény. Merítsünk mindannyian vigaszt és bátorságot szeretett prófétánk, Nelson elnök e szavaiból:
„Az Úr nem követel tőlünk tökéletes hitet ahhoz, hogy hozzáférjünk az Ő tökéletes hatalmához. Azt azonban kéri tőlünk, hogy higgyünk. […]
A Szabadító akkor van a legközelebb hozzátok, amikor hittel néztek szembe egy heggyel vagy másszátok meg azt.”
Végül pedig, amint azt D. Todd Christofferson apostol tanította, „jelenleg legtöbben valahol az evangéliumi rituálékban való társadalmilag motivált részvétel és az Isten akarata iránti teljes mértékben kialakult krisztusi elkötelezettség között állunk. E folytonosság valamely szakaszán következik be az, hogy Jézus Krisztus evangéliumának örömhíre behatol a szívünkbe és birtokba veszi a lelkünket. Talán nem egy pillanat műve lesz, de mindannyiunknak ezen áldásos állapot felé kell haladnunk.”
Így hát napjaink egyedülálló próbatételei és megpróbáltatásai közepette határozzuk el egyszer s mindenkorra, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitet választjuk, mely hit elegendő az élet minden időszakára. Munkálkodjunk és böjtöljünk és imádkozzunk, hogy egyre szilárdabbá váljunk Krisztus hitében, és szilárd elmével fogadjuk vigasztalását a megpróbáltatásainkban, és lakmározzunk örökké az Ő szeretetén.
E célból teszek bizonyságot Nelson elnök különleges tanúságának az igaz voltáról: „Bármilyen kérdéseitek vagy gondjaitok legyenek is, a válasz mindig Jézus Krisztus életében és tanításaiban található.”