Nagyon szeretem ezt a dalt!

Írta: Don S. Candland, USA, Kalifornia

Az egyik kedvelt himnusz szavai arra emlékeztették édesanyámat, hogy fel kell karolni a szükséget látókat.

Kép

egy síró kislányt tartó nő

Illusztrálta: Katy Dockrill

Megboldogult édesanyámnak, Dorothy Candland Woodruffnak egy délutáni járattal Kanadába – Saskatchewan tartomány fővárosába, Reginába – kellett volna repülnie, de lekéste a gépét. Így hát más járatokkal kellett utaznia, átszállással Colorado államban és a kanadai Calgaryban. A várható érkezése így éjfélre tolódott. Bosszúsan indult útnak.

A második járat zsúfolt és zajos volt. Éppen próbált volna egy kicsit dolgozni, amikor a folyosó átellenes oldalán sírni kezdett egy kislány. Édesanyámnak türelmetlen érzései voltak az anyuka iránt, aki egy csecsemőt tartott a karjában. A lány édesapja édesanyám előtt ült egy másik, úgy ötéves gyermekkel.

Az édesanya halkan beszélt a lányával, de a gyermek egyre hangosabban sírt.

„Ez a család nyilvánvalóan nem készítette fel a gyermekeit az utazásra” – mondta később édesanyám, amikor elmesélte nekünk a történteket. A történet tanulságos folytatásához az ő szavait szeretném idézni:

„Végül az édesanya hátra vitte síró lányát a vécére. Nem sokkal később visszatért a kislánnyal, akinek még mindig hullottak a könnyei – de már hangtalanul, jegyeztem meg magamban hálásan. Leült, és a karjában tartva gyengéden ringatta a lányát. Aztán hallottam, ahogy halkan azt énekli: »Isten gyermeke vagyok«.

Megdöbbenve néztem fel a munkámból, amikor felismertem a dalt. Új megvilágításban láttam a családot. Miután az édesanya befejezte az éneklést, a vállára tettem a kezemet, és azt mondtam: »Nagyon szeretem ezt a dalt!«

Könnyes szemmel ezt válaszolta: »Ez volt a hétéves fiam kedvenc éneke. Most visszük őt haza Montanába a családi temetőnkbe. Tegnap vesztettük el egy szörnyű balesetben. Mindannyiunknak nagyon hiányzik.«

Mélységesen elszégyelltem magam. Elítéltem ezt a kedves családot, miközben érzéketlenül eszembe sem jutott, hogyan segíthetnék. A dal szavai élesen világossá tették előttem, hogy még ha ők nem is lettek volna utolsó napi szentek, akkor is Isten gyermekei, és a szükség idején feléjük kellett volna fordulnom.

Ez alázattal töltött el. A közös utazásunk hátralevő része tele volt a mindkettőnk számára becses érzések, érzelmek és élmények könnyes megosztásával. Jó barátokként váltunk el, akik az ezt követő években rendszeresen leveleztek egymással.”