Nyomtatásban nem jelenik meg
Hogyan lehetünk egyek az Úr módján?
Arra a biztonságra vágyom, amely abból fakad, hogy egységesek vagyunk Krisztusban.
Vajon hozzám hasonlóan te is eltűnődtél már e kérdésen: Hogyan érezhetek még több örömet az életemben?
Bár sok olyan dolog van, ami örömet hoz, nemrégiben megindítónak találtam Henry B. Eyring elnöknek, az Első Elnökség második tanácsosának az egyik kijelentését: „[A]mikor egységgel áldatunk meg, örömben van részünk.” Ádám és Éva napjai óta Isten gyermekei arra törekednek, hogy egységesebbé váljanak Ővele és egymással, miközben Sátán az egység elpusztítására törekszik.
Sok olyan élményben volt már részem az évek során, amikor megtapasztaltam az egység örömét és a hiányából fakadó fájdalmat. Nagy reményre lelek abban, amit Eyring elnök mondott: „[A]mikor az Úr módján imádkozunk és dolgozunk – a szívünk egységben fonódik majd össze. Isten megígérte ezt az áldást hithű szentjeinek, függetlenül attól, milyen háttérrel rendelkeznek, és milyen viszályok dúlnak körülöttük.”
Hogyan lehetünk tehát egyek az Úr parancsolata szerint (lásd Tan és szövetségek 38:27)? D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából három dolgot is tanított erre vonatkozóan: „Szívünket és elménket tekintve eggyé válunk, ha egyénekként az életünk központjába helyezzük a Szabadítót, és követjük azokat, akiket kijelölt a vezetésünkre. Egyesülhetünk az egymás iránti szeretetben és törődésben…”
Én a következőképpen dolgozom azon, hogy ezen igazságok szerint éljem a saját életemet:
A Szabadítót helyezve életem középpontjába
A János 17-ben a Szabadító a közbenjáró imájában így könyörög értünk az Atyához: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk” (János 17:21). Maga az engesztelés is az egység helyreállításáról, a kibékítésről szól. Ámulok azon, hogy a Szabadító olyannyira vágyik az Ővele és Mennyei Atyánkkal való egységünkre, hogy ennek a lehetővé tételéért hajlandó volt minden pórusából vérezni.
Azt teljesen észszerűnek gondolom, hogy jómagam szeretnék egy lenni Velük. Azt viszont lélegzetelállítónak találom, hogy Ők egyek szeretnének lenni velem. És mégis, a Szentlélek számos alkalommal tett nekem tanúságot arról, hogy ezt szeretnék.
A Velük való egységem az öröm és a biztonság legnagyobb forrása az életemben. Ez az egység még teljesebb mértékben meghívja a Szentlélek útmutató, óvó és megszentelő hatását az életembe. Reggelente mindig azért imádkozom, hogy a Szentlélek velem legyen, és aznap rajtam keresztül munkálkodjon. Igazán igyekszem az életem középpontjába helyezni Jézus Krisztust és meghallani Őt.
Tökéletesen csinálom? Te jó ég, dehogy! De mindennap törekszem rá? Teljes mértékben! Mindannyiunknak eltérőek lehetnek a szükségletei és a körülményei, de a Lélek utat fog mutatni nekünk, miközben igyekszünk mindennap a Szabadító tanításait és példáját követni.
Bármivel is próbálkozom, az a tudat ösztönöz benne, hogy Krisztus mindegyikünkért könyörög, hogy váljunk eggyé Ővele és Mennyei Atyával.
Követve azokat, akiket Jézus Krisztus azzal bízott meg, hogy vezessenek engem
Ahogy egyre jobbá váltam abban, hogy a Szabadítót helyezzem az életem középpontjába, észrevettem, miként növekszik az arra való képességem, hogy egységes legyek az Ő kiválasztott prófétáival, a Lélek pedig bizonyságot tett nekem, miszerint ők megbízást kaptak a vezetésemre. A megbízás felhatalmazást jelent arra, hogy valaki egy másik személy javára, nevében vagy helyette cselekedjen.
A Móziás 18 gyönyörű példa arra, amikor az emberek prófétákat követve lelnek egységre Istennel. Az idősebb Alma nem sokkal azelőtt tért meg, miután hallotta Abinádi üzenetét, majd elkezdte tanítani azokat az embereket, akik hajlandóak voltak átkelni azon a vidéken, melyet „időnként vagy alkalmanként ellept[e]k a vadállatok” (Móziás 18:4), hogy tanuljanak Istenről és az Ő számukra készített tökéletes tervéről.
Ami Alma követőit illeti ebben a beszámolóban, segítenek nekünk megérteni azt, hogy bár néha úgy érezhetjük, hogy nehéz körülmények között megyünk a vezetőink után (lásd Máté 5:10), mégis biztonságot jelent az, ha egységesek vagyunk Isten prófétáival, mert mindig Jézus Krisztushoz vezetnek minket. Amikor az emberek részesültek az igazságban és szövetségeket kötöttek Istennel, szívük „egységbe és szeretetbe [lett] összefonva egymás iránt” (Móziás 18:21).
Hála a technikai eszközöknek, a próféták nagyszerű társaim lettek – különösen a magányomban. Újra és újra hallgattam az üzeneteiket, amikor füvet nyírtam, takarítottam az otthonomat, havat lapátoltam és sétálni mentem. A szívük és a hangjuk ismerős számomra.
És még akkor is, amikor a tanácsuk nehéz volt számomra, segítettek nekem a Szabadítót helyezni az életem középpontjába. Nagyobb egységben vagyok az Istenséggel azoknak köszönhetően, akiket Krisztus azzal bízott meg, hogy vezessenek engem.
Egységessé válva az egymás iránti szeretetben és törődésben
Tapasztalatom szerint Jézus Krisztus és az Ő prófétái követése mindig arra fog vezetni minket, hogy törődjünk egymással. Eyring elnök ezt tanította: „Az egység öröme, mellyel oly nagyon meg szeretne ajándékozni, nem létezhet elszigeteltségben. Másokkal együtt kell rá törekednünk és alkalmassá válnunk.” Annyiféleképpen különböznek az emberek a mindennapi életemben, hogy nem mindig tudom, miképpen cselekedjek úgy, hogy segítsek megvalósítani az egységet. Néha pedig egyszerűen túl fáradtnak érzem magam, és az egységesítés iránti vágyam nem annyira erős.
Ha emlékezetben tartjuk, hogy „az egység legnagyobb ellensége a kevélység”, az segíthet nekünk az Úr segítségére törekedni az egység kialakításában. Az 1 Korinthusbeliek 12 segített felismernem, hogy Isten minden egyes gyermekének különböző lelki ajándékai vannak, és hogy az ajándékaik nélkülözhetetlenek az életemben. Azt is megtanultam, hogy az Ő gyermekeiben lévő különbözőségek izgalmasabbá és gyönyörűbbé teszik a dolgokat.
Bár tudom, hogy nem kellene másokhoz hasonlítanunk magunkat, sajnos néha nagyon jó vagyok abban, hogy a gyengeségeimet mások erősségeihez hasonlítsam. Időnként pedig az ilyen érzések visszatartottak attól, hogy egységet alakítsak ki másokkal, mert hamislelkűen ítéltem meg őket (lásd JSF, Máté 7:2).
Az Úr világossá tette, miszerint azt szeretné, „hogy ne legyen [meg]hasonlás a testben, hanem ugyan[úgy] gondoskodjanak egymásért a tagok” (1 Korinthusbeliek 12:25).
Így hát feltettem a kérdést: Mit tehetnék azért, hogy többé ne különüljek el másoktól az elmémben és a szívemben?
Imádkoztam azért, hogy úgy lássak másokat, amiképpen Krisztus látja őket. Imádkoztam azért, hogy felismerjem, milyen ajándékuk van, amely aznap épp találkozik a szükségleteimmel. És ami éppen ilyen fontos, megengedtem magamnak, hogy hálás legyek ezért.
Aztán a következő kérdés kezdett foglalkoztatni: Mit tanulhatok azoktól, akiknek olyan tapasztalataik vannak, amelyekre én soha nem fogok szert tenni? Amikor így tettem, az segített másként látnom a családtagjaimat, a benzinkutast, a tizenéveseket, a munkatársaimat és mind a körülöttem lévőket, és tartalmasabban kapcsolódnom hozzájuk.
Emellett támaszkodnom is kellett mások erősségeire ahhoz, hogy sikerrel járjak a családomban, a munkahelyemen, az elhívásaimban vagy csapattagként. Az esetek zömében versengés helyett kiegészítettük egymást és egymásra támaszkodtunk. A Mennyei Atyánk által felmagasztalt közös erőfeszítéseink és különbözőségeink csodákat hoztak – olyan csodákat, melyeket csak egy tökéletes Isten tudott véghez vinni, aki mesterien ötvözi egymással a vágyakat, a különbözőségeket és az ajándékokat oly módon, hogy az megáldja a gyermekeit.
Tudom, hogy a hozzáállásom és a tetteim képesek egységet létrehozni, de le is rombolhatják azt. Azt is tudom, hogy én létrehozni szeretném. Arra a biztonságra vágyom, amely abból fakad, hogy egységesek vagyunk Krisztusban. Szeretném közel érezni magam Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz, és hagyni, hogy a próféták elvezessenek Hozzájuk. Valamint szeretnék segíteni másoknak és segítséget kapni tőlük az utamon itt, a halandóságban.
A Krisztusban való egységet akarom választani. Biztos vagyok benne, hogy ha így teszek, az még több örömet fog hozni!