Többé válni Krisztusban: A meredekség példázata
Az Úr időszámítása szerint nem az a legfontosabb, honnan indultunk, hanem hogy merre tartunk.
Kisfiúként nagy dolgokról álmodoztam. Egy nap, iskola után megkérdeztem: „Anya, mi legyek, ha nagy leszek? Profi kosárlabdázó vagy rocksztár?” Azonban sajnálatos módon „fogatlan Clarkon, a csodagyereken” nem mutatkoztak a jövőbeli sportsikerek vagy zenei nagyszerűség jelei. És többszöri próbálkozásom ellenére sem vettek fel az iskolám tehetséggondozó programjába. A tanáraim végül azt javasolták, hogy csak simán végezzem el az iskolát. Idővel új tanulási szokásokkal kompenzáltam. Ám csak a Japánban szolgált missziómon lettem rá figyelmes, hogy a szellemi és lelki lehetőségeim kezdenek a felszínre törni. Továbbra is keményen dolgoztam. Életemben először azonban módszeresen bevontam az Urat a fejlődésembe, ami mindent megváltoztatott.
Fivérek és nővérek! Ebben az egyházban hiszünk Isten minden gyermekének isteni lehetőségében, és az arra való képességünkben, hogy valami többé váljunk Krisztusban. Az Úr időszámítása szerint nem az a legfontosabb, honnan indultunk, hanem hogy merre tartunk.1
E tantétel szemléltetésére segítségül hívok egy egyszerű matekpéldát. Azért nehogy kétségbe essetek, amiért a matek szót halljátok általános konferencián! A BYU-Idaho matematikai tanszéke biztosított róla, hogy még egy kezdő is érteni fogja ezt az alapfogalmat. Az egyenes függvényképletével indulunk. A metszéspont a mi példánkban az egyenesünk kezdete. A metszéspont jelölhet magas vagy alacsony kezdőpontot is. Az egyenes tarthat felfelé vagy lefelé.
Mindannyiunk életének különböző a metszéspontja – más-más helyeken, eltérő körülmények között kezdjük meg az életet. Néhányan magas metszéspontban születnek, lehetőségek garmadájába. Mások emberpróbáló kezdeti körülményekkel néznek szembe, melyek igazságtalannak tűnnek.2 Ezután pedig a személyes fejlődés egyenese mentén haladunk. A jövőnket sokkal kevésbé határozza meg a kezdőpontunk, és sokkal inkább az egyenesünk meredekségének az iránya. Jézus Krisztus látja az isteni lehetőséget, attól függetlenül, hogy honnan indultunk. Látta azt a koldusban, a bűnösben és a gyengélkedőben. Látta azt a halászban, a vámszedőben és még a zelótában is. Nem számít, honnan indulunk, Krisztus azt nézi, mit kezdünk azzal, ami nekünk adatott.3 Míg a világ a metszéspontunkra összpontosít, addig Isten az egyenesünk meredekségének az irányára figyel. Az Úr mindent megtesz a számításaiban, hogy segítsen nekünk az egyenesünk meredekségének az irányát a menny felé fordítani.
Ez a tantétel vigaszt kellene hogy nyújtson azoknak, akik küszködnek, és elmélkedésre kellene késztetnie azokat, akiknek látszólag minden előnyük megvan. Hadd szóljak először azokhoz, akiknek nehezek a kezdeti körülményei – beleértve a szegénységet, az oktatáshoz való korlátozott hozzáférést, illetve az emberpróbáló családi helyzeteket. Azokhoz, akik testi kihívásokkal, mentális egészségbeli korlátokkal vagy erős genetikai hajlamokkal rendelkeznek.4 Ti, akik küzdelmes kezdőpontból indultatok, kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy a Szabadító ismeri a küzdelmeinket. Magára vette a gyengeségeinket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, hogy tudhassa, hogyan segítsen minket a gyengeségeink szerint.5
Hadd bátorítsam két területen is azokat, akik nehéz körülmények közül indultak. Először is, arra összpontosítsatok, ahova tartotok, ne arra, ahonnan indultatok. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni a körülményeiteket – valóságosak, és foglalkozni kell velük. Ám ha túlságosan egy nehéz kezdőpontra összpontosítotok, az oda vezethet, hogy az fog meghatározni benneteket, és akár korlátozhatja is a döntési képességeteket.6
Évekkel ezelőtt a massachusettsi Boston szegénynegyedében élő fiatalok egy csoportjával szolgáltam, akiknek javarészt új volt az evangélium, illetve az egyház elvárásai. Nagy volt a kísértés, hogy a helyzetük iránti együttérzésemet és aggodalmamat arra irányuló vágyként értelmezzék, hogy engedjek Isten normáiból.7 Idővel azonban felismertem, hogy a legerőteljesebb módja a szeretetem kimutatásának az, ha soha nem adok lejjebb az elvárásaimból. Minden tudásomat bevetve a lehetőségeikre összpontosítottunk, és mindegyikük elkezdte felfelé irányítani a saját egyenesét. Az evangéliumi fejlődésük fokozatos, de folyamatos volt. Mára már missziót szolgáltak, főiskolát végeztek, házasságot kötöttek a templomban, és kivételes dolgokat értek el a személyes és a szakmai életükben.
Másodszor, vonjátok be az Urat az egyenesetek felemelésébe. Emlékszem, amikor a BYU–Pathway Worldwide elnökeként szolgálva a perui Limában ültem egy nagy áhítaton, amelyen Carlos A. Godoy elder beszélt. Miközben végignézett a hallgatóságon, úgy tűnt, nagy hatással van rá, hogy oly sok hithű, első generációs egyetemi hallgatót lát. Talán a saját, hasonlóan nehéz körülményeken átvezető útjára gondolva, Godoy elder meghatódva ezt mondta: „Az Úr többet fog segíteni rajtatok, mint ti tudnátok magatokon. Vonjátok hát be Őt ebbe a folyamatba!”8 Nefi próféta azt tanította, „hogy kegyelem által szabadítanak meg minket, mindaz után, amit meg tudunk tenni”9. Meg kell tennünk a tőlünk telhető legtöbbet,10 ami magában foglalja a bűnbánatot is, azonban csak az Úr kegyelme által valósíthatjuk meg a bennünk rejlő isteni lehetőséget.11
Végezetül hadd osszak meg két területet érintő tanácsot azokkal, akik magasabb kezdőpontból indultak. Először is: tudunk-e alázatosak lenni azon körülményekkel kapcsolatban, amelyeket talán nem mi magunk hoztunk létre? Miként azt Rex E. Lee, a BYU egykori elnöke idézte a tanulóinak: „Mindannyian ittunk olyan kutakból, amelyeket nem mi ástunk; és melegedtünk tüzek mellet, amelyeket nem mi raktunk.”12 Ezután arra kérte a hallgatóit, hogy adjanak vissza, és töltsék fel az oktatás azon kútjait, amelyeket a korábbi pionírok építettek ki. A mások által vetett mezők újbóli be nem vetése egyenértékű lehet azzal, amikor növekmény nélkül adunk vissza egy tálentumot.
Másodszor, amikor egy magas kezdőpontra összpontosítunk, gyakran abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy jól megy a sorunk, miközben a belső egyenesünk meredeksége valójában igen alacsony. Clayton M. Christensen, a Harvard egyik professzora azt tanította, hogy a legsikeresebb emberek a legalázatosabbak, mert elég magabiztosak ahhoz, hogy bárkitől tanuljanak és elfogadják a helyreigazítást.13 D. Todd Christofferson elder azt a tanácsot adta nekünk, hogy készségesen fogadjuk a helyreigazítást, sőt, törekedjünk is rá.14 Még amikor úgy tűnik is, hogy jól mennek a dolgok, keresnünk kell a fejlődés lehetőségeit imádságos könyörgés által.
Függetlenül attól, hogy bővelkedő vagy nehéz körülmények közül indulunk, csak akkor valósíthatjuk meg a bennünk rejlő legfőbb lehetőségeket, ha Istent tesszük társunkká. Nemrég beszélgettem egy országosan elismert oktatóval, aki a BYU–Pathway sikere felől érdeklődött. Éles elméjű ember, akinek az érdeklődése őszinte volt, ám nyilvánvaló volt, hogy világi választ vár. Beszéltem neki a megtartási programjainkról és a mentorálási erőfeszítéseinkről. De a végén ezt mondtam: „Ezek mind jó gyakorlatok, azonban a tanulóink fejlődésének valódi oka az, hogy a bennünk rejlő isteni lehetőségről tanítjuk őket. Képzelje csak el, milyen lenne, ha valaki egész életében azt hallaná, hogy sohasem lesz sikeres. Majd képzelje el, milyen hatása van, mikor azt tanítják neki, hogy Isten tényleges fia vagy leánya, akinek isteni lehetőségei vannak.” Elgondolkodott, majd egyszerűen ezt válaszolta: „Ez ütős!”
Fivérek és nővérek! Ennek az egyháznak – az Úr egyházának – egyik csodája, hogy mindegyikünk valami többé válhat Krisztusban. Nem tudok olyan szervezetről, amely több lehetőséget biztosít a tagjainak a szolgálatra, a visszaadásra, a bűnbánatra és a jobb emberré válásra. Akár bővelkedő, akár nehéz körülmények közül indulunk, a tekintetünk és az egyenesünk mindig maradjon a menny felé irányítva. Amikor így teszünk, Krisztus magasabbra emel minket. Jézus Krisztus nevében, ámen.