„Életem minden napján tapasztalván az Úr… jóindulatát”
Miként reagálunk a próbatételeinkre? Érzünk-e hálát azért, mert jobban összpontosítunk az áldásainkra, mint a gondjainkra?
A Covid19-világjárvány egyike volt annak a számos megpróbáltatásnak és kihívásnak, mellyel Isten gyermekei szembesülni kényszerültek a világ történelme során. Az idei év elején szeretett családommal sötét időket éltünk át. Néhány drága szerettünk eltávozása – a járványból, valamint egyéb okokból kifolyólag – halált és fájdalmat hozott a családunknak. Az orvosi kezelések, a böjt és az imák ellenére öt hét lefolyása alatt Charly fivérem, Susy nővérem és Jimmy sógorom is átléptek a fátyol túloldalára.
Időnként eltűnődtem azon, vajon miért fakadt könnyekre a Szabadító, amikor látta Máriát a fivére, Lázár halála miatt gyötrődni, pedig tudta, hogy Őneki hatalmában állt Lázárt feltámasztani, valamint hogy nem sokkal később e hatalom segítségével meg is menti barátját a haláltól.1 Lenyűgöz a Szabadító Mária iránti könyörülete és együttérzése; megértette azt a leírhatatlan fájdalmat, melyet Mária érzett a fivére, Lázár halálakor.
Ugyanezt a heves fájdalmat érezzük, amikor megtapasztaljuk, milyen a szeretteinktől való ideiglenes különválás. A Szabadító tökéletes könyörülettel van irántunk. Nem hibáztat minket a rövidlátásunkért, sem azért, hogy korlátozott képet alkotunk az örökkévaló utazásunkról. Inkább könyörülettel tekint a szomorúságunkra és a szenvedésünkre.
Mennyei Atya és Fia, Jézus Krisztus azt akarják, hogy örömben legyen részünk.2 Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „Az örömnek, melyet érzünk, nem sok köze van az életünkben fennálló körülményekhez, ahhoz viszont igen, hogy az életünk során mire összpontosítjuk a figyelmünket. Amikor életünket Isten szabadítástervére összpontosítjuk…, akkor örömöt érezhetünk, függetlenül attól, hogy mi történik – vagy mi nem történik – az életünkben.”3
Fiatal misszionárius voltam; emlékszem, amikor egy bámulatos misszionárius, akit csodáltam, lesújtó hírt kapott. Az édesanyja és az öccse elhunytak egy tragikus balesetben. A misszióelnök felkínálta ennek az eldernek a lehetőséget, hogy hazatérjen a temetésre. Miután azonban beszélt az édesapjával telefonon, ez a misszionárius úgy döntött, hogy marad és befejezi a misszióját.
Nem sokkal később, amikor ugyanabban a zónában szolgáltunk, a társammal sürgős hívást kaptunk: néhány tolvaj ellopta ennek a bizonyos misszionáriusnak a biciklijét, és egy késsel meg is sebesítették őt. A társával el kellett gyalogolniuk a legközelebbi kórházba, ahol a társammal találkoztunk velük. A kórházba menet nagyon búslakodtam ezért a misszionáriusért. Arra számítottam, hogy rossz hangulatban lesz, és hogy e megrázó élmény után már biztosan haza akar majd térni.
Amikor azonban megérkeztünk a kórházba, megláttam ezt a misszionáriust ágyban fekve, arra várva, hogy begurítsák a műtőbe – ő pedig mosolygott. Arra gondoltam: „Hogy képes mosolyogni egy ilyen helyezetben?” Míg a kórházban lábadozott, lelkesen osztogatott brossúrákat, valamint a Mormon könyve példányait az orvosoknak, az ápolóknak és a többi betegnek. Még ilyen megpróbáltatások közepette sem akart hazamenni. Inkább hittel, energiával, erővel és lelkesedéssel szolgált a missziója utolsó napjáig.
A Mormon könyve elején Nefi kijelenti: „sok megpróbáltatást lát[tam] napjaim során, mindazonáltal életem minden napján tapasztal[tam] az Úr nagy jóindulatát”4.
Felötlik bennem, milyen sok megpróbáltatásban volt Nefinek része – többről közülük említést is tesz az írásában. A megpróbáltatásai segítenek nekünk megérteni, hogy mindannyiunknak megvannak a sötét időszakai. Az egyik ilyen megpróbáltatás akkor történt, amikor Nefi parancsot kapott, hogy térjen vissza Jeruzsálembe, megszerezni a Lábán birtokában lévő rézlemezeket. Nefi fivérei közül néhányan kicsinyhitűek voltak, ráadásul meg is verték Nefit egy bottal. Nefinek további megpróbáltatásban volt része, amikor eltörte az íját, és nem tudott élelmet szerezni a családjának. Később, amikor Nefi azt az utasítást kapta, hogy építsen egy hajót, a fivérei kigúnyolták őt, és nem voltak hajlandóak segíteni neki. Ezen és sok más megpróbáltatás ellenére, amelyben az élete során része volt, Nefi mindig felismerte Isten jóságát.
Miközben a családja a megígért föld felé vezető útjuk során átkelt az óceánon, Nefi családjából néhányan elkezdtek mulatozni és durván beszélni, valamint megfeledkeztek arról, hogy az Úr hatalma őrizte meg őket. Amikor Nefi megfeddte őket, megsértődtek, és megkötözték kötelekkel, hogy ne tudjon megmozdulni. A Mormon könyve kijelenti, hogy fivérei „nagy durvasággal bántak vele”; a csuklói és a bokái „rendkívül meg voltak dagadva, …és nagy volt azok fájdalma”.5 Nefit elszomorította fivérei szívének a keménysége, és olykor úgy érezte, erőt vesz rajta a bánat.6 „Mindazonáltal – jelentette ki Nefi – én Istenemre tekintettem, és egész álló nap őt dicsértem; és nem zúgolódtam az Úr ellen megpróbáltatásaim miatt.”7
Kedves fivéreim és nővéreim! Mi hogyan reagálunk a megpróbáltatásainkra? Zúgolódunk az Úrnak miattuk? Vagy – Nefihez és a korábbi misszionárius barátomhoz hasonlóan – hálát érzünk-e szavakban, gondolatokban és tettekben, mivel jobban összpontosítunk az áldásainkra, mint a gondjainkra?
A Szabadítónk, Jézus Krisztus példát mutatott nekünk az Ő földi szolgálata során. A nehézségek és megpróbáltatások idején kevés olyan dolog van, amely nagyobb békességet és megelégedettséget hoz számunkra, mint embertársaink szolgálata. Máté könyve felidézi, mi történt, amikor a Szabadító megtudta, hogy az unokatestvérét, Keresztelő Jánost Heródes király lefejeztette, hogy Heródiás leányának a kedvében járjon:
„És előjövén az ő tanítványai, elvivék a testet, és eltemeték azt; és elmenvén, megjelenték Jézusnak.
És mikor ezt meghallotta Jézus, elméne onnét hajón egy puszta helyre egyedül. A sokaság pedig ezt hallva, gyalog követé őt a városokból.
És kimenvén Jézus, láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá.
Mikor pedig estveledék, hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta hely ez, és az idő már elmúlt; bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el a falvakba és vegyenek magoknak eleséget.
Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniök; adjatok nékik ti enniök.”8
Jézus Krisztus megmutatta nekünk, hogy a megpróbáltatások és viszontagságok idején felismerhetjük mások nehézségeit. Könyörülettől indíttatva kinyújthatjuk feléjük a kezünket és felemelhetjük őket. Ha így teszünk, minket is felemel a krisztusi szolgálatunk. Gordon B. Hinckley elnök kijelentette: „Az aggódás általam ismert legjobb ellenszere a munka. A csüggedésre a legjobb gyógyír a szolgálat. A fáradtság legjobb gyógymódja az a kihívás, hogy segítsünk valakinek, aki még fáradtabb.”9
Itt, Jézus Krisztus egyházában számos lehetőségem volt szolgálattételt nyújtani és szolgálni embertársaimat. Ezen alkalmak során érzem, hogy Mennyei Atya megkönnyíti a terheimet. Russell M. Nelson elnök Isten prófétája a földön; ő nagyszerű példa arra, hogy miként kell szolgálattételt nyújtanunk másoknak a nehéz megpróbáltatások közepette. Sok más szenthez csatlakozva bizonyságomat teszem arról, hogy Isten a mi szerető Mennyei Atyánk. Éreztem az Ő végtelen szeretetét a sötét időszakaim során. A Szabadítónk, Jézus Krisztus megérti a fájdalmainkat és a megpróbáltatásainkat. Ő szeretné megkönnyíteni a terheinket és megvigasztalni minket. Követnünk kell az Ő példáját azáltal, hogy szolgáljuk és szolgálattételt nyújtunk azoknak, akik még nálunk is nehezebb terheket viselnek. Jézus Krisztus nevében, ámen.