Pionír napjaim Calgaryban

Lorraine Gilmour, Kanada, Ontario

1947-ben születtem egy észak-angliai kisvárosban. 15 éves koromban a barátaim bemutattak a misszionáriusoknak, majd csatlakoztam az egyházhoz. A családom azonban nem követett ebben.

Amikor az egyház korai pionírjairól tanultam, kissé becsapva éreztem magam, mivel nekem nem voltak olyan őseim, akik átkeltek a síkságon. Ahogyan azonban fejlődtem az evangéliumban, ezek az érzéseim megváltoztak.

Megértettem, hogy azok a korai pionírok taposták ki az utat a hozzám hasonló embereknek, hogy csatlakozhassanak az egyházhoz. A két misszionárius, aki megismertette velem az evangéliumot, e pionírok leszármazottja volt, szóval elég sokkal tartozom a pioníroknak. Úgy éreztem, különleges kötelék van közöttünk.

Arra is rájöttem, hogy valóban rendelkezem egy nagylelkű, keményen dolgozó nép örökségével, akik azért hoztak áldozatokat, azért dolgoztak, sőt, harcoltak is, hogy nekem meglegyenek mindazok a dolgok, melyekkel ők sosem rendelkeztek, és biztosítsák számomra azt a szabadságot, melyet ma is élvezhetek. Szüleim nem csatlakoztak az egyházhoz, azonban jó értékrendek és alapelvek szerint neveltek, ami előkészített engem az evangélium befogadására.

Végül megtanultam, hogy sokféle pionír létezik. A családomban én vagyok az első generáció, aki egyháztag. Családom nem nagyon örült a döntésemnek, hogy megkeresztelkedjek, ami miatt nehéz volt eljárnom az egyházi gyűlésekre. Kis gyülekezetünk küszködött a kevés egyháztag, különösképpen pedig a kevés papságviselő miatt. Végül világossá vált, hogy a misszió be is fogja zárni a gyülekezetünket.

Ennek eredményeként úgy döntöttem, hogy Kanadába költözök, ami életem egyik legnehezebb döntése volt. Még szinte gyerek voltam, és nagyon szerettem a szüleimet, ahogyan ők is engem, de a bizonyságomat kockáztattam volna, ha egy olyan helyen maradok, ahol nem tudok eljárni az egyházba. Még mindig emlékszem távozásom estéjére, amikor édesapám a vonat mellett szaladva csókokat dobott nekem, míg édesanyám csak nézte, ahogy távolodom. Majd meg szakadt a szívem, de tudtam, hogy el kell mennem.

1967 májusában, anyák napján érkeztem az Alberta tartománybeli Calgaryba. Elmentem istentiszteletre azokkal az egyháztagokkal, akiknél laktam, és az egész gyűlés alatt csak sírtam. Emlékszem, hogy könnyes arccal írtam szüleimnek a leveleimet, melyekben elmondtam nekik, hogy szeretem Kanadát, de Anglia és a családom is nagyon hiányzik.

Küszködtem, hogy megszokjam az új életemet. Honvágyat, magányt és csalódásokat éltem át, de hű maradtam az evangéliumhoz. Részt vettem minden egyházi gyűlésen, és elfogadtam minden elhívást. Azok voltak az én pionír napjaim.

Idővel aztán találkoztam a leendő férjemmel. Az Albertai Cardston templomban kötöttünk örökkévaló házasságot, majd három gyermeket neveltünk fel az egyházban.

Minden egyes alkalommal, amikor visszatérek Angliába, elöntenek megtérésem emlékei, és csak hatalmas hálát érzek az áldásaimért. Hol is lennék ma, ha nem lettem volna elég bátor meghozni azt a nehéz döntést, és követni a Lélek sugalmazását?

Örökké hálás leszek a korai pionírokért, egyháztagoknak és nem egyháztagoknak egyaránt, akik kitaposták számomra és mások számára az ösvényt, hogy hallhassák az evangéliumot. Ezek az előttem élt emberek biztosították számomra a lehetőséget és bátorságot, hogy egy újkori pionír lehessek.

Még mindig emlékszem távozásom estéjére, amikor édesapám a vonat mellett szaladva csókokat dobott nekem, míg édesanyám csak nézte, ahogy távolodom. Majd meg szakadt a szívem, de tudtam, hogy el kell mennem.