Ők szóltak hozzánk
Indulj el!
A szikla szélén való üldögélés során biztos, hogy nem követünk el hibákat, de haladni sem fogunk.
Történetem egy csapat ejtőernyős tűzoltóról szól. E bátor férfiak és nők ejtőernyőn ereszkedve felülről lefelé harcolnak az erdőtüzekkel, míg mások lentről próbálják eloltani azokat.
Egyszer egy különösen hatalmas erdőtűz során egy tapasztalt ejtőernyős osztag gyűlt össze eligazításra, mielőtt felszálltak volna a repülőre. A diszpécser – egy bölcs és tapasztalt tűzoltó – elmondta nekik, hogy mivel a helyzet igen gyorsan változik, nem tud túl sok konkrét utasítást adni nekik. Ezért arra kérte őket, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot, amint megérkeztek a lángoló terület felett fekvő sziklaszirtre. Csak ezt követően fogja majd őket utasítani, hogy merre kezdjék el az oltást.
Az ejtőernyős lánglovagok felszálltak a repülőjükkel, onnan leereszkedtek a tomboló lángok feletti sziklaszirtre, majd felkészítették magukat a harcra. Miközben felülről szemlélték a tüzet, mintegy fél tucat ösvényt is láttak, ahol elkezdhetnének dolgozni.
A megállapodásuk szerint, az osztag vezetője elővette a rádiót, ráhangolta a megfelelő frekvenciára, majd hívta a diszpécsert, hogy további utasításokat kérjen arra vonatkozólag, hogy merre induljanak el. A rádióból azonban csak sistergés hallatszott. A diszpécsert egyáltalán nem hallották.
Feltételezve, hogy munkatársuk biztosan más feladatokkal van elfoglalva, az ejtőernyősök úgy döntöttek, hogy várnak 10 percet, majd újra megpróbálják a kapcsolatfelvételt. A második hívás is hasonló eredménnyel zárult – az utasítások helyett csak sistergés hallatszott.
A tűzoltók tanakodni kezdtek egymással. Még mindig számos ösvényt láttak, mely a helyről egy megfelelő helyre vezetné őket, de továbbra is aggódtak, hogy nem kaptak semmilyen utasítást a diszpécsertől. Attól tartottak, hogy ha elindulnak a számukra legjobbnak tűnő ösvényen, akkor lehet, hogy pont olyan irányba fognak haladni, ami a diszpécser utasításaival ellentétes lesz, és majd vissza kell fordulniuk.
Így hát úgy döntöttek, hogy tovább várnak a szikla szélén. Tizenöt perccel később újra próbálkoztak a kapcsolatfelvétellel, de továbbra sem jártak sikerrel. Levették hátizsákjukat, és kerestek egy helyet, ahova leülhettek. A fél órából egy óra lett, az egy órából pedig kettő. Közben folyamatosan próbálták elérni a diszpécsert. Azonban a korábbi próbálkozásokhoz hasonlóan csak sistergést hallottak.
A tűzoltók úgy döntöttek, hogy megebédelnek. Utána, mivel még mindig nem tudták elérni a diszpécsert, ledőltek hátizsákjaikra és szundítottak egyet. Igen frusztráltak voltak. Úgy gondolták, ha a diszpécser venné a fáradságot, hogy eligazítsa őket, akkor boldogan követnék az utasításait, és elkezdenének harcolni a tűzzel. Azonban úgy tűnt, hogy a diszpécser nem foglalkozott velük, talán másokkal volt elfoglalva. Ők pedig úgy döntöttek, hogy addig egy tapodtat sem mozdulnak, amíg konkrét utasítást nem kapnak tőle. Hiszen tulajdonképpen ezt az utasítást kapták a felszállás előtt.
Hét órával az után, hogy az ejtőernyősök megérkeztek a sziklaszirtre, a hegynek egy másik részén harcoló csoport elcsigázott osztagparancsnoka jött fel a hegyre, ahol rátalált az ejtőernyősökre. Teljesen ledöbbent. A vezetőjükhöz közeledve ezt kérdezte tőlük: „Mit henyéltek itt a szikla szélén? Nagy szükségünk lett volna a segítségetekre. A tűz majdnem továbbterjedt, mivel nem volt segítségünk, hogy megfékezzük. Mindez idő alatt ti meg csak itt pihentetek a szikla szélén?”
Az ejtőernyősök vezetője elmagyarázta a kínos helyzetet a parancsnoknak. Azt ígérték nekik, hogy majd további utasításokat fognak kapni a diszpécsertől. Tűkön ülve várták az utasításokat, hogy elkezdhessenek dolgozni, a diszpécser azonban rájuk sem hederített, még a hívásukra sem válaszolt. Az igaz ugyan, hogy számos ösvényt is láttak, mely a tűzhöz vezetett, de féltek, nehogy a rossz úton induljanak el. Így úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg megérkezik a pontos utasítás a diszpécsertől, ahogy ígérte.
A parancsnok kinyújtotta a kezét és elvette az ejtőernyősök által használt adó-vevőt. Ezután elindult a tűz felé vezető egyik ösvényen, majd úgy 50 méter után megállt, és kipróbálta az adó-vevőt. A diszpécser hangja tisztán és érthetően hallatszott. A parancsnok azután visszasétált a szikla tetejére, és egy másik ösvényen is megtett 50 métert. Ott is megállt, és hívta a diszpécsert. A diszpécser hangja újra tisztán hallatszott.
A parancsnok ezután visszatért az ejtőernyősökhöz és az adó-vevőt a vezetőjükhöz hajítva ennyit mondott: „Leárnyékolt területen vagytok. Csak annyit kellett volna tennetek, hogy elindultok az egyik ösvényen, és a diszpécser könnyedén képes lett volna megadni az útvonalat, és pontosan odavezetni benneteket, ahol szükségünk lett volna rátok. Ehelyett ti csak itt lazítottatok, és teljesen használhatatlanok voltatok számunkra.”
Gyakran, amikor lelki útmutatásra van szükségünk kísértést érzünk, hogy az ejtőernyős tűzoltókhoz hasonlóan tegyünk. Ismeretlen területen találjuk magunkat. Számos lehetséges utat is látunk, de nem tudjuk biztosan, hogy melyiken is induljunk el. Ígéretet kaptunk arra, hogy majd sugalmazást kapunk Mennyei Atyánktól. Az azonban nem mindig azonnal érkezik. Erre frusztráltak leszünk, és úgy döntünk, hogy egyszerűen csak ülünk és várunk, amíg az ígért útmutatás megérkezik. Egyre csak várunk és várunk, azon tűnődve, hogy a mennyei diszpécser miért nem segít minket az úton.
Amikor így teszünk, a kinyilatkoztatás egyik igen fontos tantételét hagyjuk figyelmen kívül. Mennyei Atyánk elvárja tőlünk, hogy használjuk a saját intelligenciánkat, képességünket és tapasztalatunkat, hogy elinduljunk az úton. Amint elindultunk a kiválasztott úton, már sokkal jobb helyzetben leszünk ahhoz, hogy útbaigazítást kapjunk Tőle. Ha azonban egyszerűen csak lehuppanunk a szikla szélére és a hátizsákunkra dőlve várunk, amíg Ő utasításokat nem ad nekünk, felmerül a veszélye annak, hogy leárnyékolt területen leszünk.
Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke ezt tanította:
„Elvárják tőlünk, hogy használjuk a már birtokunkban lévő világosságot és tudást az életünkben felmerülő problémák megoldására. Nem szabadna, hogy kinyilatkoztatásra legyen szükségünk ahhoz, hogy elvégezzük a feladatunkat, hiszen azt már megmondták nekünk a szentírásokban; azt sem várhatjuk el, hogy kinyilatkoztatás váltsa fel azt a lelki vagy földi intelligenciát, melyet már elnyertünk – csupán azt, hogy kibővítse azt. Megszokott, mindennapos módon folytassátok az életeteket, követve azokat a rutinokat, szabályokat és előírásokat, melyek az életet irányítják.
A szabályok, előírások és parancsolatok értékes védelmet nyújtanak. Amennyiben kinyilatkoztatott utasításra lesz szükségünk utunk módosítására, az várni fog bennünket azon a ponton, ahol szükségünk lesz rá.”1
Bizonyságomat teszem arról, hogy a legjobb és legvilágosabb útmutatás nem akkor fog jönni, amikor csak várjuk, hogy Mennyei Atyánk segítséget és útbaigazítást küldjön, hanem amikor buzgón és teljes erőnkkel hozzálátunk a feladataink elvégzéséhez. Azoknak, akik az életükben az Úr útmutatására várnak, és segítségre van szükségük egy fontos döntésben vagy kérdéssel kapcsolatban, a következő kihívást adom: Imádságos lélekkel és gondosan használjátok saját intelligenciátokat és forrásaitokat, hogy kiválasszatok egy számotokra leginkább megfelelőnek tűnő utat. Azután pedig buzgón induljatok el ezen az úton (lásd T&Sz 58:26–28). Amikor útvonal-igazításra van szükség, Ő ott lesz, hogy segítsen és vezessen benneteket.
Fotó © Landov