A missziós mezőről
Ami az egyik embernek szemét, a másiknak kincs
Egy könyv, melynek borítóján arany betűk díszelegtek, kinccsé vált egy igazságot kereső ember számára.
Egy forró, nyári napon a misszióm során, épp az oroszországi Szentpétervár utcáit róttuk a társammal, annak reményében, hogy új érdeklődőket találunk. Aznap este otthonunk közelében találkoztunk egy idősebb férfival, és elkezdtünk beszélgetni vele. Annak ellenére, hogy nem mutatott különösebb érdeklődést az evangélium iránt, mindketten úgy éreztük, hogy adnunk kell neki egy példányt a Mormon könyvéből. A könyv belső oldalára leírtuk neki szóló jókívánságainkat, bizonyságunkat és elérhetőségünket.
Még aznap este, valamivel később, egy számunkra ismeretlen, Ilja nevű fiatal férfi járta az utcákat a fivérével. Ahogy áthaladtak az alig megvilágított aluljárón, Ilja egy földön heverő könyvre lett figyelmes, melyen megcsillantak az aranybetűk. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A könyv dombornyomott arany betűiből a következő címet olvasta ki: A Mormon könyve: Egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról. Felvette a földről, és haza vitte.
Másnap a társammal azon tűnődtünk, hogy hogyan tudnánk új érdeklődőket találni. A következő gondolat jutott az eszembe: „Megteszünk mindent, hogy új lehetőségekre bukkanjunk. És lám, mi az eredménye? Talán valamin változtatnunk kellene!”
A következő pillanatban megcsörrent a telefon. Felvettem a kagylót. A vonal másik végén egy hang a következőket mondta: „Egy elderrel beszélek? Megtaláltam az elvesztett könyved egy metróaluljáróban. Vissza szeretném adni.”
Azonnal a polcra pillantottam, ahol a szentírásaimat tartottam. „Nem hiszem, hogy a metrón elhagytam volna a szentírásaimat. Nem, nem hagytam el a Mormon könyvémet, de a tiéd lehet, és elolvashatod” – feleltem.
A fiatalember elmondta, hogy Iljának hívják, hogy eredetileg Orszkból származik és csak dolgozni jár Szentpétervárra.
„Szeretnék többet megtudni erről a könyvről és az egyházadról – mondta. – Mikor tudnánk találkozni?”
Nagyon izgatott lettem, mivel nem mindennap történik meg az, hogy leendő érdeklődők hívnak telefonon, hogy megbeszéljenek egy időpontot, amikor többet megtudhatnak az egyházról.
„Hát persze, hogy tudunk találkozni, Ilja!” – válaszoltam örömmel.
Miután találkoztunk, a beszélgetésünk alatt figyelmesen hallgatott és kérdéseket tett fel. Nagyon örültünk, hogy ennyire fogékony az evangéliumra.
A beszélgetés közben egy ponton kinyitottam Ilja saját Mormon könyvét. Amikor a nyitóoldalra lapoztam, ismerős kézirást pillantottam meg – a sajátomat! Rájöttem, hogy ez az a könyv, melyet előző nap annak az idősebb férfinak adtam oda. Nyilván eldobta azt, és később Ilja rátalált. A hála érzése töltött el azért, mert tásammal korábban úgy döntöttünk, hogy adunk egy könyvet annak az idősebb férfinek, annak ellenére, hogy nem is tudtuk, miért tesszük.
Ilja hamarosan csatlakozott az egyházhoz. Elkezdte lelkesen megosztani az evangélium üzenetét a rokonaival és a barátaival is.
Megtanultam, hogy Mennyei Atyánk tudja, mikor áll valaki készen arra, hogy befogadja az Ő szavát. Misszionáriusokként és egyháztagokként csupán azt várja el tőlünk, hogy betartsuk az Ő parancsolatait, és az evangélium megosztására törekedve rendeljük magunkat alá az Ő akaratának. Ebben az esetben Isten tudta, hogy az a férfi, akinek eredetileg odaadtuk a Mormon könyve egy példányát, majd nem látja meg benne azt az értéket, amit később Ilja igen (lásd 1 Nefi 19:7).
Illusztrálta: Allan Garns