Pont, mint a szentírásokban!
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
Úgy gondoltuk, hogy a kirándulás nagyszerűen halad, amíg meg nem láttuk a turistajelzést.
„És megkönnyítem a terheket is, melyeket a vállaitokra raktak” (Móziás 24:14).
A tízévesek igen okosak. Szeretünk magunktól rájönni a dolgokra.
Apa mindig azt mondja, hogy vonatkoztassam a szentírásokat magamra. Vonatkoztatni annyit jelent, hogy megpróbálod az életedben használni azt, amit a szentírásokból tanulsz. Így, amikor családként közösen olvasunk, néha kibukik belőlem valami, még mielőtt Apa elmagyarázhatná nekünk. Például: „Igen, tudom, Apa, böjtölnünk és imádkoznunk kell, ahogyan azt a szentírások mondják.”
Ő pedig mosolyog, mert mindig jól értem a mondanivalót.
Egyszer azonban felfedeztem, hogy a szentírások tényleg nagyon hasonlítanak a saját életemre! Akkor történt az egész, amikor egy családi találkozó alkalmából túrázni mentünk.
Én a saját nagy hátizsákomat és a hálózsákomat vittem, és nem panaszkodtam. Végül is, úgy tudtuk, hogy csak 6,5 kilométert kell menni a tóig. Meg tudom tenni, nem gond.
A túra nem volt túl nehéz, de azért örültem, amikor 3 kilométer után megpihentünk. Azután megláttam az első turistatájékoztató táblát. Az állt rajta, hogy a tó még 9,5 kilométerre van. Édesapámnak mondania sem kellett, hogy az ösvény valójában kétszer olyan hosszú, mint amit eredetileg gondoltunk. Erre már rájöttem. Arra viszont kellett emlékeztetnie, hogy a vizünkkel jobban kell takarékoskodnunk.
Édesapám tanácsa fontos volt, de nehezen betartható. A délutáni nap forrón sütött, és az ösvényen alig találtunk árnyékot. Úgy tűnt, soha nem érjük el a tavat.
A felnőttek hátramaradtak a legfiatalabb gyerekekkel, az idősebb unokatestvérek pedig előre mentek. Én három korombeli unokatesómmal maradtam, és valahol középtájon haladtunk.
Amikor már nem láttunk senkit magunk előtt vagy a hátunk mögött, elkezdtünk idegeskedni. A hátizsákjaink nehéznek tűntek, és a vizespalackjaink kiürültek. Mennyit kell még gyalogolnunk?
Végül annyira aggódtunk és elfáradtunk, hogy úgy döntöttünk, megállunk és imádkozunk.
Az ima után felvettük a hátizsákjainkat és tovább vánszorogtunk.
Egy kicsivel később patadobogást hallottunk magunk előtt, amint közeledett az ösvényen. Vártunk, és egy lovast láttunk, aki felénk tartott.
Megállt és vizet adott nekünk. Elmagyarázta, hogy az idősebb unokatestvéreink lesiettek a tóhoz egy vízszűrővel, hogy elkezdjenek vizet vételezni, amelyet visszahozhatnak nekünk. A férfi hallotta, hogy vízre van szükségünk, és beleegyezett, hogy segít. „Szüksége van bármelyikőtöknek segítségre a hátizsákjaitokkal?” – kérdezte.
Ránéztem az unokatesóimra, ők pedig visszamosolyogtak rám. Igazából kimondottan jól éreztük magunkat!
„Jobb lesz, ha tovább megy és a többieknek segít – mondtuk a férfinak. – Mi jól vagyunk.”
És ez így is volt! A tóig vezető út hátralevő részén úgy éreztük, mintha angyalok emelték volna fel a hátizsákjainkat, és toltak volna minket előre. Amikor később beszámoltam erről a szüleimnek, Apa arca felragyogott, Anya szeme pedig könnybe lábadt.
Egy héttel később a családunk a Móziás 24-et olvasta. Kikerekedett a szemem, amikor ezeket a szavakat olvastuk: „És megkönnyítem a terheket is, melyeket a vállaitokra raktak, hogy még csak nem is érzitek azokat a hátatokon” (14. vers).
„Pont ez történt az ösvényen!” – kiáltottam fel. Nem kellett azon gondolkodnom, hogyan használjam ezt a szentírást az életemben – ez a szentírás már így is az én életemről szólt! Elképesztő volt! Alig vártam, hogy újabb szentírásokat találjak, amelyek az én életemhez hasonlítanak.
És így tanultam meg, miként vonatkoztathatom magamra a szentírásokat, és vonatkoztathatom magamat is a szentírásokra!
Illusztráció: Scott Peck