Ki akar imádkozni?

Jarrel M., Fülöp-szigetek

Misszióm alatt a társammal egy többgyerekes családot tanítottunk. Egyik alkalommal a tervezéssel töltött idő során a következő, gyerekeknek tanítandó leckéről beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy az ima legyen az.

Amikor a házukhoz értünk, a nagymama és a gyerekek nagyon izgatottak voltak. Imával kezdtük a leckét, a gyerekek pedig csendben figyeltek. Elmagyaráztuk nekik, miért és hogyan imádkozunk. A lecke végén megkérdeztük: „Ki akar elmondani egy záróimát?” Mindannyian imádkozni akartak! Így hát készítettünk nekik egy imabeosztást minden tanítási alkalomra. Arra is megkértük őket, hogy imádkozzanak, amikor nem vagyunk ott.

A lecke után azt gondoltam: „Miért van az, hogy a kisgyerekeknek könnyen megy az ima, míg az idősebb érdeklődőink annyira nehéznek találják?” A Bible Dictionary [UNSZ Bibliaszótár] megadta a választ: „Amint felismerjük az Istenhez fűződő tényleges kapcsolatunkat (vagyis, hogy Isten az Atyánk, és mi az Ő gyermekei vagyunk), az ima rögtön természetessé és ösztönössé válik a részünkről (Máté 7:7–11). Az imához kapcsolódó úgynevezett nehézségek többsége eme kapcsolat elfelejtéséből származik” (lásd még Kalauz a szentírásokhoz: ima scriptures.lds.org).

Onnantól fogva azon voltam, hogy segítsek az embereknek megérteni a Mennyei Atyánkhoz fűződő tényleges kapcsolatukat. Mennyei Atyánk beszélni akar gyermekeihez, éppen úgy, ahogy a földi szüleink is beszélni akarnak velünk. Szeret bennünket, beszélni akar hozzánk, és azt akarja, hogy mi is beszéljünk hozzá.