Három nővér
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Mi a saját tanítványságunkért vagyunk felelősek, és ennek nem sok köze van – ha van egyáltalán – ahhoz, ahogy mások bánnak velünk.
Kedves nőtestvérek, kedves barátaim, fontos és csodálatos az, hogy a világméretű női gyűléssel kezdjük az általános konferenciát. Képzeljétek csak el: mindenféle korú, hátterű, nemzetiségű és nyelvű nőtestvért egyesít az Úr Jézus Krisztusba vetett hit és az iránta érzett szeretet.
Amikor nemrég találkoztunk szeretett prófétánkkal, Thomas S. Monson elnökkel, kifejezésre juttatta, hogy mennyire szereti az Urat. Én pedig tudom, hogy Monson elnök nagyon hálás a ti szeretetetekért, imáitokért és az Úr iránti elkötelezettségetekért.
Réges-régen egy messzi földön élt egy család, mely három nővérből állt.
Az első nővér komor volt. Úgy tűnt, hogy az orrától az álláig, a bőrén át a lábujjáig semmivel sincs igazán megelégedve. Amikor megszólalt, időnként esetlenek voltak a szavai, és az emberek kinevették. Amikor valaki bírálta őt vagy „elfelejtette” meghívni egy eseményre, elpirult, elsétált, és talált egy magányos helyet, ahol kiereszthetett magából egy komor sóhajt, és eltűnődhetett azon, hogy miért is lett ilyen sivár és bús az élete.
A második nővér morcos volt. Ő saját magát nagyon okosnak tartotta, ám mindig volt valaki, aki jobb jegyet kapott nála az iskolai dolgozatára. Sziporkázónak, szépségesnek, szeretnivalónak és szemet gyönyörködtetőnek tartotta magát. Ám mindig úgy tűnt, hogy van valaki, aki sziporkázóbb, szépségesebb, szeretnivalóbb és szemet gyönyörködtetőbb nála.
Soha semmiben nem volt első, és ezt nem tudta elviselni. Az életnek nem ilyennek kellene lennie!
Időnként másokon vezette le a dühét, és úgy tűnt, mintha mindig egy hajszál választaná el attól, hogy valami felháborítsa.
Ez természetesen egy cseppet sem tette őt rokonszenvesebbé vagy népszerűbbé. Időnként összeszorította a fogát, ökölbe szorította a kezét, és arra gondolt: „Milyen igazságtalan az élet!”
Aztán ott volt a harmadik nővér. Komor és morcos nővéreivel ellentétben ő, nos, boldog volt. És nem azért, mintha okosabb vagy szebb vagy ügyesebb lett volna a nővéreinél. Nem, időnként bizony őt is elkerülték vagy figyelmen kívül hagyták az emberek. Időnként kicsúfolták azt, amit viselt vagy amiket mondott. Előfordult, hogy gonosz dolgokat mondtak róla. Ám ő nem engedte, hogy ezek közül bármi túlságosan is felzaklassa.
Ez a nővér nagyon szeretett énekelni. Nem volt valami jó hangja, és az emberek ki is nevették emiatt, de ez nem tartotta vissza. Ilyenkor azt mondta: „Nem fogom hagyni, hogy mások és az ő véleményük visszatartson az énekléstől!”
Az, hogy tovább folytatta az éneklést, az első nővérét komorrá, a másodikat pedig morcossá tette.
Elmúlt sok-sok év, és végül mindhárom nővér a földi élete végéhez ért.
Az első nővér, aki újra és újra felfedezte, hogy az élet nincs híján a csalódásoknak, végül komoran halt meg.
A második nővér, aki mindennap talált valami újat, ami nem tetszett neki, morcosan halt meg.
A harmadik nővér pedig, aki egész életében szívvel-lélekkel, arcán magabiztos mosollyal énekelte énekét, boldogan halt meg.
Az élet természetesen soha nem ilyen egyszerű, és az emberek soha nem olyan egydimenziósak, mint e történetben a három nővér. Azonban az ehhez hasonló végletes példákból is tanulhatunk valamit önmagunkról. Ha ti is hasonlítotok a legtöbbünkhöz, akkor talán felfedeztétek magatokban az egyik nővért, esetleg kettőt vagy mindhármat. Vessünk mindegyikükre egy közelebbi pillantást.
Az áldozat
Az első nővér áldozatként tekintett magára – olyan valakiként, akivel mások cselekszenek.1 Úgy tűnt, mintha egyfolytában olyan dolgok történnének vele, amelyek szerencsétlenné teszik. Ezzel a hozzáállással másoknak adta át az irányítást afelett, hogy mit érez és hogyan viselkedik. Amikor ezt tesszük, akkor ide s tova hajt minket a vélemények szele – és az állandóan jelen lévő közösségi média napjaiban ezek a szelek hurrikán erejével fújnak.
Kedves nőtestvérek, miért vetnétek alá a boldogságotokat olyan valakinek vagy olyan valakik csoportjának, akik vajmi keveset törődnek veletek vagy a boldogságotokkal?
Ha azon kapjátok magatokat, hogy aggódtok amiatt, amit mások mondanak rólatok, ezt az ellenszert ajánlom: emlékezzetek rá, hogy kik vagytok! Emlékezzetek rá, hogy Isten királyságának palotájából származtok, hogy a világegyetemben uralkodó Mennyei Szülők leányai vagytok.
A lelki DNS-etek Istentől való. Egyedi ajándékokkal bírtok, melyek a lelki teremtésetekből fakadnak, és a halandóság előtti mérhetetlenül hosszú életetek alatt fejlődtek ki. Irgalmas és örök Mennyei Atyánk gyermekei vagytok, aki a Seregek Ura, az, aki a világegyetemet teremtette, a keringő csillagokat szétszórta a hatalmas világűrben, a bolygókat pedig a nekik kijelölt pályákra helyezte.
Az Ő kezében vagytok.
Nagyon jó kezekben.
Szerető kezekben.
Gondoskodó kezekben.
És ezen soha semmi nem változtathat, bárki bármit is mondjon rólatok. Szavaik semmitmondóak ahhoz képest, amit Isten mond rólatok.
Az Ő becses gyermekei vagytok.
Szeret benneteket.
Még ha bukdácsoltok is, még ha el is fordultok Tőle, Isten szeret benneteket. Ha elveszve, elhagyatva vagy elfeledve érzitek magatokat – ne féljetek! A Jó Pásztor rátok fog találni. A vállaira fog emelni, és haza fog vinni titeket.2
Kedves nőtestvéreim! Kérlek, engedjétek, hogy ezek az isteni igazságok mélyen a szívetekbe ivódjanak, és rá fogtok jönni, milyen sok okotok van arra, hogy ne legyetek komorak, hiszen örök rendeltetésetek betöltése vár rátok!
A világ szeretett Szabadítója az életét adta azért, hogy ennek a rendeltetésnek a valóra váltása mellett dönthessetek. Magatokra vettétek az Ő nevét; az Ő tanítványai vagytok; és Őmiatta az örök dicsőség köntösét ölthetitek magatokra.
A gyűlölködő
A második nővér haragudott a világra. Komor nővéréhez hasonlóan ő is úgy érezte, hogy életének minden gondját mások okozzák. Hibáztatta a családját, a barátait, a főnökét és a munkatársait, a rendőrséget, a szomszédokat, az egyházi vezetőket, az aktuális divatot, még a napkitörések hevességét és a puszta balszerencsét is. És mindegyikükkel szemben támadólag lépett fel.
Nem gondolt magára rosszindulatú emberként. Pont ellenkezőleg – úgy érezte, hogy csupán kiáll magáért. Úgy vélte, hogy mindenki mást önzés, kicsinyesség és gyűlölet motivál. Őt viszont jó szándékok mozgatják: igazságosság, feddhetetlenség és szeretet.
Sajnos a morcos nővér logikája túlságosan is gyakori. Erre felfigyelt nemrég egy tanulmány is, mely rivális csoportok közötti konfliktusokat vizsgált meg. A tanulmány részeként a kutatók interjúkat készítettek palesztinokkal és izraeliekkel a Közel-Keleten, valamint republikánusokkal és demokratákkal az Egyesült Államokban. Felfedezték, hogy „mindkét fél úgy érzi, hogy a saját csoportját inkább a szeretet motiválja, mintsem a gyűlölet, amikor viszont megkérdezték tőlük, hogy a másik csoport miért vesz részt ebben a konfliktusban, a másik csoport motivációs tényezőjének a gyűlöletet nevezték meg”3.
Más szóval, mindkét csoport azt gondolta magáról, hogy ők a „jó fiúk” – igazságosak, kedvesek és szavahihetőek. Ezzel ellentétben riválisaikra „rossz fiúkként” tekintettek, akik tájékozatlanok, becstelenek, sőt gonoszak.
Születésem évében a világ gyötrelmes fájdalmat és emésztő szomorúságot okozó rettenetes háború közepében találta magát. Ezt a háborút saját nemzetem okozta, a saját népem – egy olyan embercsoport, akik gonosznak állítottak be bizonyos másik csoportokat, és gyűlöletet szítottak ellenük.
Akik nem tetszettek nekik, azokat elhallgattatták. Megszégyenítették és gonosznak állították be őket. Alacsonyabb rendűnek tartották, emberszámba sem vették. Miután egy embercsoportot lealacsonyítunk, valószínűbb, hogy feljogosítva érezzük magunkat az ellenük irányuló erőszakos szavakra és tettekre.
Még belegondolni is szörnyű, hogy mi történt a XX. századi Németországban.
Amikor valaki ellenszegül nekünk vagy nem ért egyet velünk, nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk, valami nincs rendben vele. És innen már csak egy kis lépés az, hogy a legrosszabb motivációkat párosítsuk a szavaihoz és a tetteihez.
Természetesen mindig ki kell állunk azért, ami helyes, és vannak alkalmak, amikor fel is kell emelnünk ezért a hangunkat. Ám ha ilyenkor harag vagy gyűlölet van a szívünkben – ha támadólag lépünk fel másokkal szemben, hogy bántsuk, megszégyenítsük vagy elhallgattassuk őket –, akkor nagy az esélye annak, hogy nem igazlelkűen cselekszünk.
Mit tanított a Szabadító?
„Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai”4.
Ez a Szabadító módja. Ez az első lépés azoknak az akadályoknak a ledöntésében, amelyek oly sok haragot, gyűlöletet, megosztottságot és erőszakot szítanak a világban.
Mondhatjátok, hogy „igen, hajlandó vagyok szeretni az ellenségeimet, de csak ha ők is hajlandóak ugyanerre”.
Ám ez nem igazán számít, ugye? Mi a saját tanítványságunkért vagyunk felelősek, és ennek nem sok köze van – ha van egyáltalán – ahhoz, ahogy mások bánnak velünk. Nyilván azt reméljük, hogy megértőek és nagylelkűek lesznek viszonzásként, de az őirántuk érzett szeretetünk független az ő irántunk táplált érzéseiktől.
Lehet, hogy az ellenségeink szeretetére irányuló erőfeszítésünk meglágyítja majd a szívüket, és jó hatással lesz rájuk. Lehet, hogy nem. Ám ez nem változtat a Jézus Krisztus követésére irányuló elkötelezettségünkön.
Jézus Krisztus egyházának tagjaiként tehát szeretni fogjuk az ellenségeinket.
Felülkerekedünk a haragon vagy a gyűlöleten.
Szeretettel töltjük meg a szívünket Isten minden gyermeke iránt.
Kinyújtjuk a kezünket mások megáldására és szolgálatára – még azok felé is, akik esetleg „háborgatnak és kergetnek”5 minket.
A hiteles tanítvány
A harmadik nővér Jézus Krisztus hiteles tanítványát jelképezi. Ő olyat tett, amit rendkívül nehéz lehet megtenni: bízott Istenben, még a gúnyolódás és a nehézségek közepette is. Valahogy megtartotta a hitét és a reményét, az őt körülvevő megvetés és cinizmus ellenére is. Vidáman élt – nem azért, mert a körülményei vidámságra adtak okot, hanem mert ő maga vidám volt.
Egyikünk sem járja végig ellenállás nélkül az élet útját. Miközben oly sok erő próbál minket letéríteni, hogyan tudunk mégis folyamatosan a hithűeknek ígért dicső boldogságra összpontosítani?
Szerintem a válasz egy olyan álomban található, melyben évezredekkel ezelőtt volt része egy prófétának. A próféta neve Lehi, álmát pedig az értékes és csodálatos Mormon könyve jegyzi fel. Az a Mormon könyve, melynek kapcsán Monson elnök azt kérte, hogy újra olvassuk el és elmélkedjünk felette.
Álmában Lehi látott egy hatalmas mezőt, rajta pedig egy csodálatos fát, mely leírthatatlanul gyönyörű volt. Nagy embercsoportokat is látott, akik a fa felé igyekeztek. Meg akarták ízlelni annak dicső gyümölcsét. Úgy érezték, és abban bíztak, hogy az nagyszerű boldogságot és tartós békét hoz majd nekik.
Volt egy, a fához vezető keskeny ösvény, mellette pedig egy vasrúd, amely segített nekik az ösvényen maradni. Támadt azonban ott sötét köd is, amely az ösvényt és a fát is eltakarta a szemük elől. És talán még ennél is veszélyesebb volt a közeli nagy és tágas épületből érkező harsány nevetés és csúfolódás hangja. Döbbenetes módon a gúnyolódás még olyanokat is meggyőzött arról, hogy kezdjék el szégyellni magukat és térjenek le az útról, akik már odaértek a fához és megízlelték a csodálatos gyümölcsöt.6
Talán kételkedni kezdtek abban, hogy a fa tényleg olyan csodálatos, mint azt egykor gondolták. Talán elkezdték megkérdőjelezni annak valóságát, amit megtapasztaltak.
Esetleg azt gondolták, hogy ha elfordulnak a fától, akkor könnyebb lesz az élet. Talán akkor majd nem fogják többé gúnyolni vagy kinevetni őket.
És tulajdonképpen azok, akik ujjal mutogattak rájuk, olyan embereknek tűntek, akik kimondottan boldogok és jól érzik magukat. Tehát ha otthagyják a fát, akkor talán befogadják őket a nagy és tágas épület gyülekezetébe, és még meg is dicsérik az ítélőképességüket, az intelligenciájukat és a kifinomultságukat.
Maradj az ösvényen!
Kedves nőtestvérek, kedves barátaim! Ha nehéznek találjátok, hogy szorosan megragadjátok a vasrudat és rendíthetetlenül a szabadulás felé lépkedjetek; ha megingat benneteket azok nevetése és csúfolódása, akik annyira magabiztosnak tűnnek; ha megválaszolatlan kérdések vagy még meg nem értett tanok aggasztanak titeket; ha a csalódások miatt szomorúnak érzitek magatokat, akkor arra buzdítalak benneteket, hogy emlékezzetek Lehi álmára!
Maradjatok az ösvényen!
Soha ne engedjétek el a vasrudat – Isten szavát!
És ha bárki megpróbál titeket megszégyeníteni azért, mert részesültetek Isten szeretetéből, ne vegyetek tudomást róla!
Soha ne feledjétek, hogy Isten gyermekei vagytok; áldott az életetek; és ha mindig követitek szavát, majd újra Vele élhettek.7
A világ dicséretének és elfogadásának ígéretei megbízhatatlanok, hamisak és nem hoznak megelégedést. Isten ígéretei igazak, biztosak és örömteliek – most és mindörökké.
Tekintsetek egy magasztosabb szemszögből a vallásra és a hitre! A nagy és tágas épület semmi olyat nem tud felajánlani, ami versenyre kelhetne a Jézus Krisztus evangéliuma szerinti élet gyümölcsével.
Bizony, „szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt [olyan dolgokat], a miket Isten készített az őt szeretőknek.”8
Én már megtanultam, hogy Jézus Krisztus evangéliumában a tanítványság ösvénye az örömhöz vezető út. Ez a biztonsághoz és a békéhez vezető út; az igazsághoz vezető út.
Bizonyságot teszek arról, hogy a Szentlélek ajándéka és hatalma által ezt ti is megtudhatjátok.
Addig is, ha nehézzé válik számotokra az ösvény, remélem, hogy menedékre és erőre leltek csodás egyházi szervezeteinkben: az Elemiben, a Fiatal Nőknél és a Segítőegyletben. Pihenőhelyekhez hasonlítanak az ösvényen, ahol felfrissíthetitek az önbizalmatokat és a hiteteket az előttetek álló útra. Biztonságos otthont jelentenek, ahol érezhetitek, hogy odatartoztok, és bátorítást kaphattok a nőtestvéreitektől és tanítványtársaitoktól.
Az Elemiben tanultak felkészítenek benneteket a fiatal nőként megismerendő további igazságokra. A Fiatal Nők osztályaiban járt tanítványság útja elvezet a Segítőegylet testvéri közösségéhez. Útközben minden lépésnél további lehetőségeket kaptok a mások iránti szereteteteknek a hit, a könyörületesség, a jószívűség, az erény és a szolgálat cselekedetei általi kifejezésére.
Ha a tanítványság ezen ösvényét választjátok, az kimondhatatlan boldogsághoz és a saját isteni természetetek kiteljesedéséhez vezet.
Nem lesz könnyű. Mindazt megkívánja majd tőletek, amitek csak van: minden intelligenciátokat, kreativitásotokat, hiteteket, feddhetetlenségeteket, erőtöket, elkötelezettségeteket és szereteteteket. Ám egy nap majd visszatekintetek az erőfeszítéseitekre, és ó, mily hálásak lesztek azért, hogy erősek maradtatok, hogy hittetek, és hogy nem tértetek le az ösvényről.
Haladjatok tovább!
Számos olyan dolog lehet az életben, amit nem tudtok irányítani. Ám végső soron hatalmatokban áll mind a rendeltetésetek, mind pedig az útközbeni élmények nagy részének megválasztása. Az életben nem annyira a képességeitek, hanem a döntéseitek számítanak igazán.9
Nem hagyhatjátok, hogy a körülmények komorrá tegyenek titeket.
Nem hagyhatjátok, hogy morcossá tegyenek benneteket.
Örvendezhettek abban, hogy Isten leányai vagytok. Örömre és boldogságra lelhettek Isten kegyelmében és Jézus Krisztus szeretetében.
Boldogok lehettek.
Arra buzdítalak benneteket, hogy töltsétek meg a szíveteket hálával Isten bőséges és határtalan jóságáért! Szeretett nőtestvéreim, képesek vagytok erre! Lelkem minden szeretetével azért imádkozom, hogy úgy döntsetek: továbbhaladtok az élet fája felé. Azért imádkozom, hogy a hangotok felemelése mellett döntsetek, és életeteket a dicséret dicső szimfóniájává tegyétek, örvendezvén abban, amit Isten szeretete, az Ő egyházának csodái, valamint Jézus Krisztus evangéliuma hozhat el a világnak.
Az igaz tanítványság éneke némelyek fülének talán hamis, vagy akár kissé túl hangos is lehet. Ez már az idők kezdete óta így van.
Mennyei Atyánk számára azonban, és azok számára is, akik szeretik és tisztelik Őt, ez a legbecsesebb és leggyönyörűbb ének – az Isten és embertársaink iránti megváltó szeretet és szolgálat magasztos és megszentelő éneke.10
Az Úr apostolaként áldásomat adom rátok, hogy ráleljetek az ahhoz szükséges erőre és bátorságra, hogy Isten leányaként öröm töltsön el benneteket, miközben boldogan járjátok nap mint nap a tanítványság dicső ösvényét. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.