Az örökkévalóság mindennapjai

Quentin L. Cook elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Az alázat érzése azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk és mi Isten célja velünk, elengedhetetlen.

A Brit Misszióban fiatalemberként töltött szolgálatom óta szeretem a brit humort. Olykor egyfajta önmarcangoló, visszafogott, alázatos hozzáállás jellemzi az élethez. Jó példa erre az, ahogyan a nyarat megjelenítik. A brit nyár jellemzően viszonylag rövid és kiszámíthatatlan. Ahogyan az egyik szerző visszafogottan kijelentette: „Szeretem a brit nyarat. A kedvenc napom az évben.”¹ Egyik kedvenc brit képregényszereplőmet az ágyában ábrázolták, amint éppen későn kelve ránéz a kutyáira, és így kiált fel: „Te jó ég! Szerintem elaludtunk, és lekéstünk a nyárról!”²

Van némi hasonlóság e humor és az ezen a gyönyörű földön töltött életünk között. A szentírások egyértelműek afelől, hogy becses halandó létünk nagyon rövid idő. Azt is mondhatnánk, hogy örökkévaló szemszögből nézve a földön töltött időnk éppúgy röppen el, mint a brit nyár.³

Olykor az ember célját, sőt magát a létét is nagyon szerény szavakkal jellemzik. Mózes próféta olyan körülmények között nevelkedett, amelyeket ma néhányan kiváltságosnak minősítenének. A Nagy értékű gyöngy feljegyzése szerint az Úr – a prófétai megbízásra való felkészítéseként – megmutatja Mózesnek a világot, és az emberek gyermekeit mind, akiket teremtett.⁴ Mózes némileg meglepő reakciója a következő volt: „Most… tudom, hogy az ember semmi, amely dolgot soha nem feltételeztem.”⁵

Ezt követően Isten – némi feddéssel felérő módon, amiért Mózes talán nem érezte elég fontosnak magát – kijelentette az Ő valódi célját: Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”⁶

Mindannyian egyenlőek vagyunk Isten előtt. Az Ő tana világos. A Mormon könyvében azt olvassuk: „mindegyik egyforma Istennek”, ideértve „feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt” egyaránt.⁷ Ennek megfelelően mindenki meghívást kapott, hogy az Úrhoz jöjjön.⁸

Bárki, aki az Atya tervében előnyre formál jogot olyan tulajdonságok, mint a faj, a nem, a nemzetiség, a nyelv vagy a gazdasági helyzet alapján, az erkölcsileg téved, és nem érti az Úr valódi célját Atyánk minden gyermekére vonatkozóan.⁹

Sajnos napjainkban a társadalom szinte minden rétegében megnyilvánul az önteltség és a fennhéjazás magasztalása, ugyanakkor pedig az alázat és az Isten iránti felelősségérzet becsmérlése. A társadalom túlnyomó része elveszítette horgonyát, és most nem értik, mi végre vagyunk itt a földön. Valódi alázattal – mely elengedhetetlen az Úr ránk vonatkozó céljainak beteljesítéséhez – ritkán találkozunk.¹⁰

Fontos megértenünk Krisztus szentírásokban példázott alázatosságának, igazlelkűségének, jellemének és intelligenciájának jelentőségét. Balgaság lebecsülni, mennyire fontos folyamatosan, napi szinten törekednünk ezekre a krisztusi tulajdonságokra és jellemvonásokra, különösképpen az alázatra.¹¹

A szentírások nyilvánvalóvá teszik, hogy bár ez az élet viszonylag rövid, mégis hihetetlen fontossággal bír. Amulek – aki Alma misszionáriustársa volt a Mormon könyvében – azt mondta: „az embereknek ez az élet a felkészülés ideje az Istennel való találkozásra; igen, íme, ez az élet a napja annak, hogy az emberek elvégezzék a munkáikat”¹². A képregényszereplőhöz hasonlóan mi sem szeretnénk átaludni ezt az életet.

A Szabadító alázatosságának példája, valamint az egész emberiségért hozott áldozata a történelem legmélyrehatóbb eseménye. A Szabadító – még az Istenség egyik tagjaként is – hajlandó volt egyszerű újszülöttként a földre jönni, és megkezdeni testvérei tanításából és gyógyításából álló életét, majd végül leírhatatlan fájdalmat szenvedni a Gecsemánéban és a kereszten azért, hogy tökéletessé tegye engesztelését. A szeretet és alázat e cselekedetét Krisztus részéről az Ő leereszkedéseként ismerjük.¹³ Ezt minden emberért tette, akiket Isten valaha is teremtett vagy teremteni fog.

Mennyei Atyánk nem szeretné, ha gyermekei elcsüggednének vagy feladnák a celesztiális dicsőség iránti törekvésüket. Amikor igazán elgondolkodunk az Atyaistenről és Krisztusról, a Fiúról – arról, hogy kik Ők és mit vittek véghez az érdekünkben, akkor ez áhítattal, csodálattal, hálával és alázattal tölt el bennünket.

Az alázat elengedhetetlen ahhoz, hogy segíthessünk az Úrnak megalapítani az egyházát

Alma olyan kérdést tett fel napjaiban, amely ma is aktuális: „[H]a megtapasztaltatok már egy szívbéli változást, és ha éreztétek már úgy, hogy a megváltó szeretet énekét szeretnétek énekelni, akkor azt kérdezem, hogy tudtok-e most úgy érezni?”¹⁴ Így folytatta: „Mondhatnátok-e magatokban, ha most elszólítanának, hogy meghaljatok, hogy elég alázatosak voltatok?”¹⁵

Minden alkalommal nagy hatást gyakorol rám, amikor az ifjabb Almáról olvasok, aki lemondott államfői tisztéről, hogy Isten igéjét hirdesse¹⁶. Alma egyértelműen mély bizonysággal rendelkezett az Atyaistenről és Jézus Krisztusról, és teljes mértékben, fenntartások nélkül úgy érezte, hogy Nekik tartozik felelősséggel. Helyes értékrenddel rendelkezett, és kellő alázattal, hogy feladja a pozícióját és helyzetét, mert felismerte, hogy az Úr szolgálata fontosabb.

A megfelelő alázat különösképpen értékes akkor, amikor az egyház megalapozását kívánjuk elősegíteni. Sokatmondó az egyik példa az egyháztörténetből. 1837 júniusában Joseph próféta a Kirtland templomban késztetést érzett Heber C. Kimball apostol elhívására, hogy Jézus Krisztus evangéliumát elvigye „Angliába…, és [megnyissa] a szabadítás ajtaját annak a nemzetnek.”¹⁷ Orson Hyde apostol és még néhányan megbízást kaptak arra, hogy elkísérjék. Kimball elder reakciója figyelemre méltó volt. „A gondolat, hogy egy ilyen fontos misszióra jelöltek ki, szinte elviselhetetlen volt számomra. [M]ajdnem összeomlottam a rám nehezedő teher alatt.”¹⁸ Ennek ellenére teljes hittel, elkötelezettséggel és alázattal vállalta fel a missziót.

Az alázat olykor azt jelenti, hogy elfogadunk egy elhívást, bár kevésnek érezzük magunkat hozzá. Az alázat olykor azt jelenti, hogy hithűen szolgálunk, amikor sokkal fontosabb megbízásra is képesnek érezzük magunkat. Az alázatos vezetők szóban és példájukkal is igazolják, hogy nem az számít, hol szolgálunk, hanem az, hogy milyen hithűen.¹⁹ Az alázat olykor azt jelenti, hogy felülkerekedünk a sértettség érzésén, amikor úgy érezzük, hogy a vezetők vagy más egyháztagok helytelenül bántak velünk.

1837. július 23-án Joseph próféta találkozott Thomas B. Marsh elderrel, a Tizenkettek Kvóruma elnökével. Marsh eldert láthatóan bántotta, hogy a Próféta úgy hívta el kvóruma két tagját az angliai szolgálatra, hogy előzetesen nem egyeztetett vele. Miközben Joseph Marsh elderrel beszélt, minden sértett érzést félretettek, és a Próféta egy figyelemre méltó kinyilatkoztatást kapott. Ma ez a Tan és a szövetségek 112. szakasza.²⁰ Nagyszerű mennyei útmutatást ad az alázatossággal és a misszionáriusi munkával kapcsolatban. A 10. vers azt mondja: „Legyél alázatos; és az Úr, a te Istened kezednél fogva vezet majd téged, és választ ad néked az imáidra.”²¹

Ez a kinyilatkoztatás pontosan azon a napon adatott, amikor Kimball és Hyde elderek John Goodsonnal teljes alázattal hirdették Jézus Krisztus evangéliumának visszaállítását az angliai Prestonban található Vauxhall kápolnában.²² Ez volt az első alkalom, hogy misszionáriusok Észak-Amerikán kívül is hirdették a visszaállított evangéliumot ebben az adományozási korszakban. Misszionáriusi erőfeszítésük szinte azonnal megtért kereszteléseket eredményezett, és számos hithű egyháztaghoz vezetett.²³

A kinyilatkoztatás további részei irányítják napjaink misszionáriusi erőfeszítéseit. Részben így szólnak: „akiket az én nevemben küldesz…, azoknak hatalmában áll majd királyságom ajtajának megnyitása minden… nemzet előtt… – amennyiben megalázkodnak énelőttem, és megmaradnak szavamban, és hallgatnak Lelkem hangjára.”²⁴

Az alázat, mely ezen elképesztő misszionáriusi erőfeszítés mögött rejlik, lehetővé tette az Úr számára egyházának igen figyelemreméltó megalapítását.

Hálásak vagyunk, hogy ezt a mai napig folyamatosan láthatjuk az egyházban. Egyháztagok – köztük a felnövekvő nemzedék is – áldoznak az idejükből, valamint elhalasztják tanulmányaikat és karrierjüket a misszionáriusi szolgálat érdekében. Számos idősebb egyháztag hagyja ott a munkáját, és hoz egyéb áldozatokat azért, hogy szolgálja Istent bármilyen szerepben is, amelyre elhívást kap. Nem hagyjuk, hogy a személyes ügyek elvonják a figyelmünket vagy eltérítsenek bennünket az Ő céljainak beteljesítésétől.²⁵ Az egyházi szolgálat alázatot igényel. Alázatosan szolgálunk ott, ahová elhívnak, teljes lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel. Az egyház minden szintjén fontos megérteni az alázatosság krisztusi tulajdonságát.

A mindennapos alázat elengedhetetlen ahhoz, hogy segítsünk felkészíteni az egyéneket az Istennel való találkozásra

Az a cél, hogy tiszteljük az Urat és az Ő akarata alá rendeljük a sajátunkat²⁶, nem képvisel akkora értéket napjaink társadalmában, mint a múltban. Néhány más hitet valló keresztény vezető úgy véli, hogy egy utókeresztény világban élünk.²⁷

Nemzedékeken keresztül az alázat vallásos erénye, valamint a visszafogottság és a kulturáltság polgári erényei voltak a mérvadóak.

Napjaink világában azonban egyre nagyobb hangsúlyt kap a kevélység, az öntömjénezés, valamint az úgynevezett „hitelesség”, amely olykor a valódi alázat hiányához vezet. Egyesek véleménye szerint a boldogsághoz vezető erények napjainkban abból állnak, hogy „légy valódi, légy erős, légy hatékony – és ami a legfontosabb: ne hagyatkozz másokra… mivel a sorsod… a te kezedben van.”²⁸

A szentírások más megközelítést szorgalmaznak. Azt ajánlják, hogy legyünk Jézus Krisztus igaz tanítványai. Ebbe beletartozik az, hogy kialakítjuk az Isten iránti felelősség erőteljes érzését, valamint hogy alázatosan állunk hozzá az élethez. Benjámin király azt tanította, hogy a természetes ember ellensége Istennek, és azon a véleményen volt, hogy alá kell rendelnünk magunkat „a Szent Lélek hívásainak”. Kifejtette többek között, hogy ehhez olyanná kell válnunk, aki „engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, [és] telve [van] szeretettel”²⁹.

Egyesek elferdítik a hitelesség szót, hogy a természetes embert és olyan tulajdonságokat ünnepeljenek, amelyek éppen az alázatosság, a kedvesség, a könyörület, a megbocsátás és az udvariasság ellentétei. Anélkül is ünnepelhetjük az Isten gyermekeiként élvezett személyes egyediségünket, hogy a krisztusiatlan viselkedést a hitelességgel mentegetnénk.

Az alázatra való törekvésünk során a modern internet komoly kihívásokat támaszt a kevélység elkerülésében. Ennek két példája az önelégült „engem nézz” hozzáállás, vagy az, amikor a közösségi médiában terjedelmes, bántó hozzászólásokkal támadunk másokat. Egy másik példa pedig az álszerénykedés. Itt arról van szó, amikor valaki szóban (vagy képekben) úgy dicsekszik, hogy leszólja azt, amire nagyon büszke, és ezzel hívja fel rá a figyelmet.³⁰ A próféták mindig is óva intettek a kevélységtől, és hangsúlyozták, milyen hiábavalóak a világ dolgai.³¹

A közbeszéd széleskörű romlása szintén aggasztó. Az önrendelkezés örökkévaló tantétele megköveteli, hogy tiszteletben tartsunk sok olyan döntést, amellyel nem értünk egyet. A nézeteltérés és a vitatkozás manapság gyakran áthágja „az általános jó ízlés határait”³². Több szerénységre és alázatra lenne szükség.

Alma figyelmeztet, hogy ne legyünk felfuvalkodottak „szív[ün]k kevélységében” azt gondolva, „hogy jobbak vagy[un]k, mint a másik”, és üldözve az alázatosakat, „akik… Isten szent rendje szerint járnak”³³.

Láttam már őszinte jóságot mindenféle hitű emberben, aki alázatos és úgy érzi, Istennek tartozik elszámolással. Sokan közülük megszívlelik az ószövetségi Mikeás próféta tanácsát, aki azt mondta: „[M]it kíván az Úr te tőled[?] Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel”³⁴.

Amikor valóban alázatosak vagyunk, bocsánatért imádkozunk, és megbocsátunk másoknak. Móziás könyvének feljegyzése szerint Alma azt tanította, hogy amilyen gyakran csak bűnbánatot tartunk, az Úr megbocsátja vétkeinket.³⁵ Másrészről azonban, ahogyan az Úr imája³⁶ is mutatja, amikor nem bocsátjuk meg mások vétkeit, akkor saját magunkat vonjuk kárhoztatás alá.³⁷ Jézus Krisztus engesztelése miatt a bűnbánat révén bűneink megbocsáttatnak. Amikor nem bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek, akkor ezzel lényegében elutasítjuk a Szabadító engesztelését. Ha haragot tartunk, nem vagyunk hajlandóak megbocsátani és kapcsolatainkhoz alázattal, krisztusi módon közelíteni, akkor ez valóban kárhoztatás alá von bennünket. A haragtartás megmérgezi a lelkünket.³⁸

Szeretnék figyelmeztetni a felfuvalkodottság bármilyen formájára. Az Úr Moróni prófétán keresztül éles különbséget tesz a felfuvalkodott és az alázatos ember között: „A balgák gúnyolódnak, de sírni fognak; és az én kegyelmem elegendő a szelídeknek.” Az Úr továbbá kijelentette: „Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.”³⁹

Az alázathoz hozzátartozik még az is, hogy hálásak vagyunk a számos áldásunkért és az isteni segítségért. Az alázat nem valamiféle nagyszabású, jól meghatározható eredmény, sőt még csak nem is valamilyen komoly kihívás legyőzése. Ez a lelki erő egyik jele. Az a csendes magabiztosság, hogy napról napra, óráról órára az Úrra tudunk hagyatkozni, Őt szolgálni, és az Ő céljait teljesíteni. Azért imádkozom, hogy ebben a viszálykodó világban folyamatosan törekedjünk a valódi alázatra mindennap. Egyik kedvenc versem így fogalmazza meg:

Igaz emberi nagyságot meg az jelenít,

ahogy éljük az örökkévalóság mindennapjait.⁴⁰

Határozott tanúságomat teszem a Szabadítóról és az Ő engeszteléséről, valamint arról, milyen hatalmas jelentősséggel bír az, hogy alázatosan szolgáljuk Őt minden egyes nap. Jézus Krisztus nevében, ámen.