A szemünk előtt lévő szükségletek
Bonnie L. Oscarson
a Fiatal Nők általános elnöke
A legjelentősebb szükségletek, melyeket kielégíthetünk, a saját családunkban, a baráti körünkben, az egyházközségünkben és a közösségünkben vannak.
Mostanában számos természeti csapásnak voltunk tanúi Mexikóban, az Amerikai Egyesült Államokban, Ázsiában, a Karib-szigeteken és Afrikában. Ez a legjobbat hozta ki az emberekből, hiszen ezrek siettek a veszélyben lévők, szükséget látók vagy veszteséget szenvedők megsegítésére. Nagy örömmel láttam, amint a legutóbbi hurrikánok után Texasban és Floridában sokakkal együtt fiatal nők is magukra öltik a Segítő kezek sárga pólóját, és nekiállnak megtisztítani a házakat a törmeléktől. További ezrek is örömmel sietnének a szükség helyszíneire, ha a távolság nem akadályozná őket ebben. Viszont nagylelkű felajánlásokat tettetek a szenvedés enyhítésére. A nagylelkűségetek és a könyörületetek inspiráló és krisztusi.
Ma a szolgálatnak egy olyan oldalát szeretném megemlíteni, amelyet mindenki számára fontosnak érzek – függetlenül attól, hogy hol vagyunk. Lehet, hogy nekünk, akik a közelmúlt eseményeinek híreit nézve tehetetlennek éreztük magunkat, valójában a szemünk előtt van a válasz.
A Szabadító azt tanította: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.”1 Thomas S. Monson elnök ezt mondta erről a szentírásról: „Úgy vélem, a Szabadító azt mondja nekünk, hogy hacsak nem veszítjük el magunkat mások szolgálatában, saját életünknek sincs [igazán] célja. Azok, akik csak maguknak élnek, képletesen szólva emberileg elfonnyadnak és elveszítik életüket, míg azok, akik mások szolgálatában elveszítik önmagukat, növekednek és virágba borulnak, s így megmentik az életüket.”2
Olyan kultúrában élünk, melyben egyre inkább a kezünkben tartott kis képernyőre összpontosítunk, nem pedig a körülöttünk lévő emberekre. Cseteléssel és twitterezéssel váltottuk fel azt, hogy valakinek a szemébe nézzünk és rámosolyogjunk, sőt, ami még ritkább, hogy szemtől szembe beszélgessünk vele. Gyakran jobban érdekel minket, hogy hány követőnk és tetszik visszajelzésünk van, mint az, hogy átkaroljunk egy barátot, és szeretetet, törődést és kézzelfogható érdeklődést mutassunk. A modern technika bámulatosan jól használható Jézus Krisztus evangéliuma üzenetének terjesztésére és arra, hogy segítsen kapcsolatban maradni a családtagokkal és a barátokkal, ám ha nem ügyelünk arra, ahogyan a személyes eszközeinket használjuk, mi is elkezdhetünk befelé fordulni, és elfelejteni azt, hogy az evangélium szerinti élet lényege a szolgálat.
Mérhetetlen szeretettel és hittel fordulok felétek, akik a serdülő vagy a fiatal felnőtt éveitekben jártok. Látom és érzem, mennyire vágytok a szolgálatra és arra, hogy változást idézzetek elő a világban. Úgy gondolom, a legtöbb egyháztag a szövetségei és a tanítványsága középpontjának nevezné a szolgálatot. Úgy vélem azonban, hogy időnként könnyű lemaradni mások szolgálatának legnagyszerűbb lehetőségeiről azért, mert éppen másra figyelünk, vagy mert becsvágyó módokat keresünk a világ megváltoztatására, és nem vesszük észre, hogy a legjelentősebb szükségletek, melyeket kielégíthetünk, a saját családunkban, a baráti körünkben, az egyházközségünkben és a közösségünkben vannak. Megérinti a szívünket, amikor látjuk a világ másik felén lévő szenvedést és hatalmas szükségleteket, de talán észre sem vesszük, hogy valaki épp mellettünk ül az osztályban, akinek szüksége van a barátságunkra.
Linda K. Burton nőtestvér elmesélte egy olyan cöveki segítőegyleti elnök történetét, aki másokkal együtt takarókat gyűjtött az 1990-es években. „…teherautóra rakták a takarókat, és a lányával Londonból Koszovóba fuvarozták azokat. A hazafelé vezető úton félreérthetetlen lelki benyomása támadt, amely mélyen a szívébe vésődött: »Igazán jó dolgot cselekedtél. Most térj haza, menj át az utca túloldalára, és szolgáld a szomszédodat!«”3
Mi haszna a világ megmentésének, ha elhanyagoljuk azok szükségleteit, akik a legközelebb állnak hozzánk, és akiket a legjobban szeretünk? Mennyit ér a világ rendbehozatala, ha a körülöttünk lévő emberek széthullanak, és mi észre sem vesszük? Mennyei Atyánk talán annak tudatában helyezte hozzánk legközelebb azokat, akiknek szükségük van ránk, hogy mi tudjuk legjobban kielégíteni a szükségleteiket.
Mindenki megtalálhatja a módját annak, hogy krisztusi szolgálatot nyújtson. A tanácsosom, Carol F. McConkie nőtestvér nemrég mesélt Sarah nevű 10 éves unokájáról, aki látván, hogy édesanyja beteg, magától úgy döntött, hogy segít neki. Felkeltette a húgát, segített neki felöltözni, fogat mosni, megcsinálni a haját és megreggelizni, hogy az anyukája pihenhessen. A szolgálat ezen egyszerű tetteit csendben végezte el, kérés nélkül, mert látta, hogy szükség van rá, és segíteni szeretett volna. Sarah nem csupán az édesanyját áldotta meg ezzel, hanem bizonyosan ő maga is örömöt lelt annak tudatában, hogy könnyített valaki terhein, akit szeret, és a húgához fűződő kapcsolatát is megerősítette. James E. Faust elnök azt mondta: „Szinte bármilyen fiatalon el lehet kezdeni mások szolgálatát. […] Nem kell nagyszabásúnak lennie, és akkor a legnemesebb, ha a családon belül történik.”4
Gyermekek, felismeritek, mennyit jelent a szüleiteknek és a családtagjaitoknak, amikor módot kerestek otthon a szolgálatra? A tizenévesek számára a családtagjaik megerősítésének és szolgálatának ott kellene lennie a legfontosabb teendők között, amikor a világ megváltoztatásának módjait keresik. Ha kedvességet és törődést tanúsítotok a testvéreitek és a szüleitek iránt, az segít megteremteni az egység légkörét, és meghívja otthonotokba a Lelket. A világ megváltoztatása a saját családotok megerősítésével kezdődik.
Szolgálatunkat az egyházközségi családunkra is összpontosíthatjuk. Gyermekeink időnként felteszik a kérdést: „Miért kell elmennem a Közös tevékenységre? Nem sok hasznom van belőle.”
Ha épp szuperanyu pillanatomban kapnának el, így felelnék: „Miért gondolod, hogy azért mész a Közös tevékenységre, hogy neked hasznod legyen belőle?”
Fiatal barátaim, biztosíthatlak benneteket arról, hogy minden egyházi gyűlésen, melyre elmentek, lesz valaki, aki magányos, aki kihívásokkal küszködik és szüksége van egy barátra, vagy aki úgy érzi, hogy nem oda tartozik. Minden gyűléshez vagy tevékenységhez ti is hozzátehettek valami fontosat, és az Úr azt szeretné, ha végignéznétek a társaitokon, és úgy szolgálnátok őket, ahogyan azt Ő tenné.
D. Todd Christofferson elder azt tanította: „[A]z egyik fő ok, amiért az Úrnak egyháza van az, hogy a szentek olyan közösségét alkossa meg, akik támogatják egymást a »szoros és keskeny ösvényen, mely az örök élethez vezet«.” Majd így folytatja: „Ez a vallás nem csak az énnel foglalkozik; mindannyiunkat szolgálatra hívnak el. Mi vagyunk Krisztus testének szeme, keze, feje, lába és egyéb testrészei”5.
Igaz, hogy azért megyünk hetente az egyházi gyűlésekre, hogy szertartásokban részesüljünk, megismerjük a tant, valamint sugalmazást kapjunk, azonban ottlétünk egy másik nagyon fontos indítéka az, hogy egyházközségi családként és a Szabadító Jézus Krisztus tanítványaiként figyeljünk egymásra, buzdítsuk egymást, és megtaláljuk egymás szolgálatának és megerősítésének módjait. Nem csupán haszonélvezői vagyunk annak, amit az egyház felajánl; valamit nekünk is hozzá kell tennünk ahhoz. Fiatal nők és fiatal férfiak! A legközelebbi Közös tevékenységen, ahelyett, hogy a telefonotokon azt figyelnétek, hogy mit csinálnak a barátaitok, inkább nézzetek körül, és tegyétek fel magatoknak ezt a kérdést: „Kinek van ma szüksége rám?” Óriási befolyással bírhattok kortársaitok életére, vagy éppen bátoríthatjátok egy barátotokat, aki csendben küszködik.
Kérjétek Mennyei Atyátokat, hogy mutassa meg nektek azokat, akiknek a ti segítségetekre van szüksége körülöttetek, és adjon nektek sugalmazást, hogy miként tudnátok legjobban szolgálni őket. Ne feledjétek, hogy legtöbbször a Szabadító egyszerre egy embert szolgált.
Az unokánk, Ethan, 17 éves. Meghatódtam, amikor nyáron elmondta, hogy édesanyja példáján felbuzdulva mindennap imádkozik annak lehetőségéért, hogy szolgálhasson valakit. A családjával töltött idő alatt megfigyeltem, miként bánik Ethan a testvéreivel: türelmesen, szeretettel és kedvesen. Segítőkész a szüleivel, és keresi a módját mások felkarolásának. Lenyűgözött, hogy mennyire tudatában van a körülötte lévő embereknek, és mennyire szeretné szolgálni őket. Jó példa számomra. Ha azt tesszük, amit Ethan – vagyis kérjük az Urat, hogy segítsen módot találni a szolgálatra –, akkor az lehetővé teszi a Lélek számára, hogy felnyissa a szemünket a körülöttünk lévők szükségleteire, hogy észrevegyük azt az „egyet”, akinek aznap szüksége van ránk, és tudjuk, miként szolgáljuk őt.
Azonkívül, hogy szolgáljátok a családotokat és az egyházközségetek tagjait, keressetek lehetőséget a közösségeteken belüli szolgálatra is! Bár időnként megkérnek minket, hogy segítsünk egy-egy nagyobb katasztrófa után, egyébként arra ösztönöznek, hogy nap mint nap keressünk lehetőséget a saját környezetünkben azok felemelésére és megsegítésére, akiknek szükségük van erre. Egy számos gazdasági problémával küszködő országban szolgáló területi hetvenes nemrég azt tanította nekem, hogy a világ más részein szükséget látó embereknek úgy segíthetünk legjobban, ha nagylelkű böjti felajánlást fizetünk, ha hozzájárulunk az egyház emberbaráti segélyalapjához, és keressük azok szolgálatának módját, akik a saját közösségeinkben élnek. Képzeljétek el, milyen áldott lenne a világ, ha mindenki követné ezt a tanácsot!
Testvéreim, és különösen ti, fiatalok! Ha igyekeztek hasonlóbbá válni a Szabadítóhoz, Jézus Krisztushoz, és a szövetségeitek szerint éltek, akkor továbbra is meg lesztek áldva annak vágyával, hogy enyhítsétek a szenvedést, és segítsétek azokat, akik kevésbé szerencsések. Ne feledjétek, hogy a legnagyszerűbb szükségletek talán épp a szemetek előtt vannak! Kezdjétek el a szolgálatot a saját otthonotokban, a saját családotok körében! Ezek azok a kapcsolatok, amelyek örökkévalóak lehetnek. Még akkor is, ha a családi helyzetetek nem éppen tökéletes – talán különösen akkor –, módot találhattok a szolgálatra, a felemelésre és a megerősítésre. Kezdjétek ott, ahol éppen tartotok; szeressétek őket úgy, ahogy vannak; és készüljetek fel arra a családra, melyet a jövőben szeretnétek.
Imádkozzatok segítségért, hogy felismerjétek az egyházközségi családotokban azokat, akiknek szeretetre és biztatásra van szükségük. Az egyházi gyűléseken ne az járjon a fejetekben, hogy „Mi hasznom lesz ebből?”, hanem az, hogy „Ma kinek van rám szüksége? Mit nyújthatok én?”
Saját családotok és egyházközségetek tagjainak megáldása közben keressetek módot azok megáldására is, akik a helyi közösségetek tagjai. Akár hosszabb szolgálatra van időtök, akár havonta csak pár órát tudtok felajánlani, az erőfeszítéseitek életeket áldanak meg, és rátok is olyan áldásokat hoznak majd, amilyeneket el sem tudtok képzelni.
Spencer W. Kimball elnök azt tanította: „Isten valóban lát minket, és vigyáz ránk. Általában azonban egy másik ember által elégíti ki a szükségleteinket.”6 Ismerjük fel, milyen kiváltság és áldás számunkra, hogy részt vehetünk Mennyei Atyánk munkájának elvégzésében azáltal, hogy kielégítjük az Ő gyermekeinek szükségleteit! Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.