Minek az egyház?
D. Todd Christofferson elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Érdemes megállni és belegondolni, hogy miért dönt úgy Jézus Krisztus, hogy egy egyházat – az Ő egyházát – használja arra, hogy a saját és az Atyja munkáját végezze.
Életem során az egyház általános konferenciái mindig felpezsdítő lelki élmények voltak, maga az egyház pedig az a hely, ahova el lehet jönni megismerni az Urat. Tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik magukat vallásos vagy lelki embernek tartják, mégis elutasítják a részvételt bármilyen egyházban, sőt akár az ilyesfajta intézmény szükségességét is. Számukra a vallásgyakorlás tisztán személyes jellegű. Az egyház azonban annak az alkotása, akire lelkiségünk összpontosít: Jézus Krisztusé. Érdemes megállni és belegondolni, hogy Ő miért dönt úgy, hogy egy egyházat – az Ő egyházát, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát – használja arra, hogy a saját és az Atyja munkáját végezze, „[véghezvíve] az ember halhatatlanságát és örök életét.”
Ádámtól kezdve prédikálták Jézus Krisztus evangéliumát, a szabadítás alapvető szertartásait pedig, mint például a keresztelést, egy családi alapú papsági renden keresztül végezték. Amint a társadalmak összetettsége meghaladta a nagycsaládok egyszerű szintjét, Isten prófétákat, hírnököket és tanítókat is elhívott. Mózes idején már egy összetettebb szervezetről olvashatunk, beleértve véneket, papokat és bírákat. A Mormon könyve történelmében Alma egy papokból és tanítókból álló egyházat hozott létre.
Az idők delén azután Jézus oly módon szervezte meg a munkáját, hogy az evangélium párhuzamosan több nemzet és sokféle nép között is megalapításra kerülhessen. Az a szervezet, Jézus Krisztus egyháza „az apostoloknak és prófétáknak alapkövé[re épült], lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus”. Voltak benne további tisztségviselők is, úgymint hetvenek, vének, püspökök, papok, tanítók és diakónusok. Feltámadását követően Jézus hasonlóképpen alapította meg az egyházát a nyugati féltekén.
A földi tartózkodása idején Őáltala megszervezett egyház hitehagyását és széthullását követően az Úr ismét helyreállította Jézus Krisztus egyházát Joseph Smith prófétán keresztül. Az ősi cél változatlan, vagyis a jó hír – Jézus Krisztus evangéliuma – prédikálása, valamint a szabadító szertartások elvégzése; más szóval az emberek Krisztushoz vezetése. Most pedig, a visszaállított egyház mint eszköz által, a megváltás ígérete elérhető közelségben van még a holtak lelkei számára is, akik halandó életük során keveset vagy semmit sem tudtak a Szabadító kegyelméről.
Hogyan valósítja meg az Úr egyháza az Ő céljait? Fontos felismerni, hogy Isten legfőbb célja a fejlődésünk. Az a vágya, hogy „kegyelemről kegyelemre halad[junk] tovább, míg teljességet nem kap[unk]” mindabból, amit Ő csak adhat. Ez többet követel az egyszerű kedvességnél vagy a lelkiség érzeténél. Ez megköveteli a hitet Jézus Krisztusban, a bűnbánatot, a víz és a Lélek általi keresztelést, valamint a mindvégig való hithű kitartást. Elszigeteltségben nem tudja az ember ezt teljes mértékben megvalósítani, így hát az egyik fő ok, amiért az Úrnak egyháza van az, hogy a szentek olyan közösségét alkossa meg, akik támogatják egymást a „szoros és keskeny ösvényen, mely az örök élethez vezet”.
„És [Krisztus] adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul…
[a] szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére:
Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”.
Jézus Krisztus „hit[ünk] szerzője és beteljesítője”. Az, hogy egységbe vonjuk magunkat Krisztus testével (az egyházzal), fontos részét alkotja annak, hogy magunkra vesszük az Ő nevét. Olvashatjuk, hogy az ősi egyház is „gyakran találkozott, hogy böjtöljenek és imádkozzanak, és hogy lelkük jólétéről beszélgessenek egymással”, „és az Úr szavát hallják”. Ma is így van ez az egyházban. Hitben összegyűlve tanítjuk és emeljük fel egymást, és a tanítványság teljes mértékének megközelítésére, „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” törekszünk. Arra törekszünk, hogy segítsünk egymásnak megismerni Isten Fiát, egészen addig a napig, amíg „nem tanítja többé senki az ő felebarátját…, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr”.
Az egyházban nem csupán tanuljuk az isteni tant, hanem megtapasztaljuk annak alkalmazását is. Krisztus testeként az egyház tagjai a mindennapi élet valóságában szolgálják egymást. Mindannyian tökéletlenek vagyunk: megbánthatunk és megbántódhatunk. Gyakran tesszük egymást próbára az egyéni sajátosságainkkal. Krisztus testében túl kell lépnünk az elméleteken és a magasztos szavakon, és valós, „kétkezi” tapasztalatokat kell szereznünk, miközben megtanuljuk, hogyan „élj[ünk] együtt szeretetben”.
Ez a vallás nem csak az énnel foglalkozik; mindannyiunkat szolgálatra hívnak el. Mi vagyunk Krisztus testének szeme, keze, feje lába és egyéb testrészei, és még „a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok [is] igen szükségesek”. Szükségünk van ezekre az elhívásokra, és szükségünk van arra, hogy szolgáljunk.
Az egyházközségemben az egyik férfi úgy nőtt fel, hogy nemhogy szülői támogatást nem kapott, hanem inkább szülői ellenállásban volt része az egyházi tevékenységét illetően. Az egyik úrvacsorai gyűlésen ezt a megfigyelést tette: „Apám nem képes megérteni, miért jár bárki is egyházba, amikor síelni is mehetne, de én valóban szeretek az egyházba járni. Az egyházban mindannyian ugyanannak az utazásnak a részesei vagyunk, engem pedig megihletnek ezen az úton az erős fiatalok, a tiszta gyermekek és az, amit más felnőttektől látok és tanulok. Megerősítenek ezek a kapcsolatok, és örömteli izgatottsággal élem az evangéliumot.”
Az egyház egyházközségei és gyülekezetei a pihenés és megújulás heti gyűléseit kínálják; a világ hátrahagyásának idejét és helyét: a sabbatot. Olyan nap ez, amikor „gyönyörűsége[tek] lesz az Úrban”, amikor megtapasztalhatjátok az úrvacsorával járó lelki gyógyulást, és megkaphatjátok azt a megújított ígéretet, mely szerint Lelke velünk lehet.
Az egyik legnagyobb áldás, amely abból fakad, hogy Krisztus testének lehetünk a részei (még ha az adott pillanatban nem is tűnik áldásnak), a bűnök és tévedések miatti feddés. Hajlamosak vagyunk kimagyarázni és mentegetni a hibáinkat, néha pedig egyszerűen nem tudjuk, min és hogyan kellene javítani. Ha nem lennének azok, akik „a kellő időben élesen [megfeddhetnek bennünket], amikor a Szentlélek arra késztet[i őket]”, akkor talán nem is lenne bátorságunk ahhoz, hogy változzunk és tökéletesebben kövessük a Mestert. A bűnbánat egyéni, de a támogató közösség ezen az olykor fájdalmas ösvényen az egyházban található.
Amikor Krisztus testeként beszélünk az egyházról, két dolgot kell mindig szem előtt tartanunk. Az egyik, hogy nem az egyházhoz, hanem Krisztushoz és az Ő evangéliumához való megtérésre törekszünk; az egyház elősegíti ezt a megtérést. A Mormon könyve fejezi ki ezt a legjobban, amikor azt mondja, hogy az emberek „megtértek az Úrhoz, és csatlakoztak Krisztus egyházához”. A másik, hogy nem feledhetjük, hogy kezdetekben az egyház a család volt; még ma is, különálló intézményekként is, a család és az egyház egymást szolgálják és erősítik. Egyik sem szorítja ki a másikat, és az egyház nyilván még a legjobb formájában sem helyettesítheti a szülőket. Az evangélium tanításának és a papsági szertartások egyház általi elvégzésének lényege, hogy a családok jogosulttá váljanak az örök életre.
Van egy második fő oka is annak, amiért a Szabadító egy egyházon – az Ő egyházán – keresztül munkálkodik: ez pedig az, hogy olyan szükséges dolgokat tegyen meg, amelyeket egyének vagy kisebb csoportok nem képesek megvalósítani. Az egyik nyilvánvaló példa a szegénység kezelése. Igaz, hogy egyénekként és családokként odafigyelünk mások fizikai szükségleteire, „adván egymásnak fizikailag és lelkileg is, szükségleteik és igényeik szerint”, azonban együtt, az egyházban, a szegényekről és szükséget látókról való gondoskodás képessége megsokszorozódik, kielégítve a tágabb szükségleteket is, a remélt önellátás pedig sokak számára valósággá válik. Továbbá az egyház, annak Segítőegyletei és papsági kvórumai rendelkeznek azzal a képességgel, hogy sokaknak nyújtsanak segítséget, számos olyan helyen, amelyeket természeti csapások, háborúk vagy üldöztetés sújtanak.
Ha nem állnának rendelkezésre az Ő egyházának lehetőségei, akkor nem lehetne megvalósítani a Szabadító azon küldetését, hogy az egész világnak elvigye az evangéliumot. Nem lennének meg az apostoli kulcsok, a szervezet, a pénzügyi feltételek, valamint a misszionáriusok ezreinek és ezreinek ama odaadása és áldozata, mely a munka elvégzéséhez szükséges. Ne feledjétek: „a királyság ezen evangéliumát az egész világban prédikálni [kell], tanúságként minden nemzet számára, és akkor jön el a vég.”
Az egyház templomokat tud építeni és működtetni – az Úr házait –, ahol létfontosságú szertartásokra és szövetségekre kerülhet sor. Joseph Smith kijelentette, hogy Isten célja népének bármely korban történő összegyűjtésével az, „hogy építsenek az Úrnak egy házat, ahonnan kinyilatkoztathatja népének háza szertartásait és királyságának dicsőségeit, és megtaníthatja népének a szabadulás útját; mert vannak bizonyos szertartások és tantételek, amelyeket, ha tanítják és gyakorolják őket, egy arra a célra felépített helyen vagy házban kell elvégezni.”
Ha valaki úgy hiszi, hogy minden út a mennybe visz, vagy hogy a szabadulásnak nincsenek konkrét feltételei, akkor nem fogja szükségét látni az evangélium hirdetésének vagy a szertartásoknak és szövetségeknek, akár az élők, akár a holtak megváltására. Mi azonban nemcsak a halhatatlanságról, hanem az örök életről is beszélünk, ehhez pedig alapvető fontosságú az evangélium ösvénye és az evangéliumi szövetségek. A Szabadítónak pedig egyházra van szüksége, hogy ezeket Isten minden gyermeke számára biztosítsa, legyenek azok élők vagy holtak.
Az utolsó ok, melyet felhozok arra, hogy az Úr miért alapította meg az egyházát, lesz a legkivételesebb: bárhogy legyen is, az egyház Isten királysága a földön.
Miközben az 1830-as években folyt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának megalapítása, az Úr ezt mondta Joseph Smith prófétának: „Emeljétek fel a szíveteket és örvendezzetek, mert a királyság, vagyis más szavakkal az egyház kulcsai nektek adattak.” E kulcsok felhatalmazása révén őrzik meg az egyház papsági tisztségviselői a Szabadító tanának tisztaságát és az Ő szabadító szertartásainak sértetlenségét. Segítenek felkészíteni mindazokat, akik szeretnének részesülni bennük, elbírálják a jelentkezők alkalmasságát és érdemességét, majd pedig elvégzik azokat.
A királyság kulcsainak birtokában az Úr szolgái képesek felismerni az igazságot és a hamisságot, és határozottan újra kijelenteni: „Így szól az Úr.” Sajnálatos módon egyesek azért viseltetnek ellenérzéssel az egyház iránt, mert a saját igazságukat akarják megfogalmazni – valójában azonban felülmúlhatatlan áldást jelent „a dolgok ismerete úgy, ahogy azok [valójában] vannak, és ahogy azok voltak, és ahogy azok el fognak jönni”, olyan mértékig, amennyire az Úr ki akarja nyilatkoztatni azt. Az egyház oltalmazza és nyilvánosságra hozza Isten kinyilatkoztatásait: a szentírás kánonját.
Amikor Dániel megmagyarázta Nabukodonozor király álmát, tudtára adva a királynak, hogy „mi lészen az utolsó napokban”, kijelentette, hogy „támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át hanem szétzúzza és elrontja [a más] birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” Az egyház maga ez a megjövendölt utolsó napi királyság, melyet nem ember alkotott, hanem a menny Istene alapított meg, és amely a hegyből kéz nélkül kivágott kő módjára gördül tovább, hogy betöltse az egész földet.
Sorsa az, hogy megalapítsa Siont, felkészülve Jézus Krisztus visszatérésére és ezeréves uralkodására. Az előtt a nap előtt nem válik királysággá semmiféle politikai értelemben; amint azt a Szabadító mondta: „Az én országom nem e világból való.” Ehelyett viszont az Ő felhatalmazásának letéteményese az a földön, szent szövetségeinek intézője, templomainak gondnoka, igazságának védelmezője és hirdetője, a szétszóratott Izráel összegyűjtésének helye, valamint „[védelem és menedék] a zivatar, valamint a harag elől, amikor az elegyítetlenül kiömlik az egész földre.”
A Próféta fohászával és imájával zárom:
„Szólítsátok az Urat, hogy királysága előrehaladhasson a földön, hogy annak lakói befogadhassák azt, és felkészülhessenek az eljövendő napokra, amikor az Ember Fia lejön a mennyben, dicsőségének ragyogásába öltözve, hogy találkozzon Isten királyságával, amely fel lett állítva a földön.
Haladjon tehát előre Isten királysága, hogy eljöhessen a menny királysága, hogy te, Ó Isten, megdicsőíttessél a mennyben, valamint a földön, hogy ellenségeid legyőzessenek; mert tiéd a tisztelet, a hatalom és a dicsőség, örökkön-örökké.”
Jézus Krisztus nevében, ámen.