Emlékezni arra, hogy kiben bíztunk
Allen D. Haynie elder
a Hetvenektől
Az Atyával való újbóli életünk reménye Jézus Krisztus engesztelésétől függ.
Kilencéves koromban az ősz hajú, 1,5 m magas anyai nagyanyám eljött hozzánk néhány hétre. Látogatása alatt történt, hogy az egyik délutánon a két bátyámmal úgy döntöttünk, ásunk egy gödröt az út túloldalán lévő mezőn. Nem tudom, hogy miért csináltuk; néha a fiúk egyszerűen csak gödröket ásnak. Egy kicsit koszosak lettünk, de semmi olyasmi nem történt, amiért igazán bajba kerülhettünk volna. A környéken lakó többi fiú látta, hogy milyen izgalmas gödröt ásni, és elkezdtek segíteni. Azután együtt egyre koszosabbak lettünk. A föld kemény volt, úgyhogy odahúztunk egy kerti locsolócsövet, és eresztettünk egy kis vizet a gödör aljára, hogy felpuhítsuk. Ásás közben ragadt ugyan ránk egy kis sár, de a gödör egyre mélyült.
Valaki a csoportból úgy döntött, hogy csináljunk úszómedencét a gödörből, úgyhogy feltöltöttük vízzel. A legfiatalabb lévén, és mert be akartam vágódni, meggyőztek, hogy ugorjak bele és próbáljam ki. Most már valóban koszos voltam. Az elején még nem terveztem, hogy tetőtől talpig sáros leszek, de ez lett a vége.
Ahogy kezdett lehűlni a levegő, átkeltem az úton, hogy bemenjek a házunkba. Nagyanyám az ajtóban várt és nem engedett be. Azt mondta, hogy ha beengedne, akkor széthordanám a sarat az általa frissen kitakarított házban. Így hát azt tettem, amit ilyenkor minden kilencéves tenne: a hátsó ajtóhoz rohantam. Ő azonban gyorsabb volt, mint gondoltam. Dühbe gurultam, toporzékoltam és követeltem, hogy engedjen be, de az ajtó zárva maradt.
Át voltam ázva, sár borított, fáztam, és gyermeki képzeletemben felmerült, hogy talán a saját udvarunkon fogok meghalni. Végül megkérdeztem tőle, mit kell tennem ahhoz, hogy bemehessek. Hamarosan a hátsó udvarban találtam magamat, a nagyanyám pedig lemosott engem a locsolócsővel. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után nagyanyám tisztának nyilvánított, és beengedett a házba. A házban meleg volt, én pedig száraz, tiszta ruhába bújhattam.
E valós életből vett példázat-szerűséget szem előtt tartva, kérlek, gondolkodjatok el Jézus Krisztus következő szavain: „És semmi tisztátalan dolog nem kerülhet be a királyságába, tehát senki nem kerül be az ő nyugalmába, csak azok, akik ruházatukat hitük, és minden bűnük megbánása, és mindvégig való kitartásuk miatt tisztára mosták a véremben.”
Állni az udvaron, miközben nagyanyám egy kerti tömlővel locsolt engem, kellemetlen és kényelmetlen volt. Megfosztatni attól a lehetőségtől, hogy visszatérjünk és az Atyánkkal legyünk a mennyben, mert úgy döntünk, hogy a bűn sárgödrében vagy annak sarától bekoszolódva maradunk – örökkévalóan tragikus lenne. Ne tévesszük meg saját magunkat azt illetően, hogy mi szükséges a Mennyei Atyánk színe elé történő visszatéréshez és ottmaradáshoz. Tisztának kell lennünk.
Mielőtt erre a földre jöttünk volna, Isten lélekfiaiként és lélekleányaiként részt vettünk egy nagy tanácskozásban. Mindannyian figyeltünk, senki nem aludt el. A tanácskozás során Mennyei Atyánk bemutatott egy tervet. Mivel a terv megőrizte az önrendelkezésünket, és azt követelte meg, hogy ne csak az Ő tapasztalataiból tanuljunk, hanem a sajátjainkéból is, Ő tudta jól, hogy bűnöket fogunk elkövetni. Azt is tudta, hogy a bűn tisztátalanná, ezáltal pedig alkalmatlanná tesz majd bennünket arra, hogy visszatérjünk a színe elé, hiszen ahol Ő él, az még a nagyanyám által kitakarított háznál is tisztább hely.
Mivel Mennyei Atyánk szeret bennünket, és az a célja, „hogy [véghezvigye] az ember halhatatlanságát és örök életét”, a terve tartalmazott egy szabadítói szerepet is: olyasvalakiét, aki segít majd nekünk tisztává válni, bármennyire is koszolódjunk be. Amikor Mennyei Atyánk bejelentette, hogy szükség lesz egy Szabadítóra, úgy hiszem, mindannyian Jézus Krisztus felé fordultunk, a Lélekben Elsőszülött felé, az Egyetlen felé, aki fejlődésének e pontján már hasonlóvá vált az Atyához. Úgy hiszem, mindannyian tudtuk, hogy Ő lesz az, és hogy közülünk senki más nem tudná megtenni, Ő azonban képes és hajlandó is lesz rá.
A Gecsemáné kertjében és a Golgota keresztjén Jézus Krisztus testben és lélekben is szenvedett, reszketett a fájdalomtól, minden pórusából vér fakadt, könyörgött az Atyjának, hogy vegye el a keserű poharat Őtőle, ám végül mégis kiitta azt. Miért tette ezt? Saját szavaival, dicsőséget akart szerezni az Atyjának, és befejezni „előkészületei[t] az emberek gyermekeiért”. Meg akarta tartani a szövetségét, és lehetővé tenni, hogy hazatérhessünk. Minek a megtételét kéri tőlünk cserébe? Egyszerűen arra kérlel bennünket, hogy valljuk meg bűneinket, és tartsunk bűnbánatot, hogy ne kelljen majd úgy szenvednünk, ahogyan Ő szenvedett. Arra hív bennünket, hogy váljunk tisztává, hogy ne kelljen kint maradnunk Mennyei Atyánk háza előtt.
Bár a bűn elkerülése az életben követendő minta, Jézus Krisztus engesztelésének hatásosságát tekintve nem számít, hogy milyen bűnöket követtünk el, vagy hogy milyen mélyre süllyedtünk abba a képletes gödörbe. Nem számít, hogy szégyenkezünk vagy zavarban vagyunk ama bűnök miatt, melyek – Nefi szavaival szólva – „oly könnyen zaklatnak” bennünket. Nem számít, hogy valaha elcseréltük az elsőszülöttségünket egy tál lencséért.
Az számít, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia „mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést” elszenvedett, hogy „a test szerint tudhassa, hogyan segítse népét”. Az számít, hogy Ő hajlandó volt leereszkedni, eljönni erre a földre és „mindenek alá” ereszkedni, és „hatalmasabb ellentmondások[at szenvedett el] mint az bármely ember számára” valaha is lehetséges lenne. Az számít, hogy Krisztus könyörög az ügyünkben az Atyához, „[m]ondván: Atyám, tekintsd annak szenvedéseit és halálát, aki bűnt nem cselekedett, akivel nagyon elégedett voltál… Ezért, Atyám, kíméld meg ezeket a testvéreimet, akik hisznek az én nevemben, hogy énhozzám jöhessenek és örökké tartó életük lehessen.” Ez az, ami valóban számít, és ami mindannyiunknak megújult reményt kellene adjon, ahogyan eltökéltséget is, hogy még egyszer megpróbáljuk, mert Ő nem feledkezett meg rólunk.
Bizonyságomat teszem, hogy a Szabadító soha nem fog hátat fordítani nekünk, amikor alázatosan keressük Őt, hogy bűnbánatot tartsunk; soha nem fog veszett ügynek tartani bennünket; soha nem fogja azt mondani: „Jaj ne, már megint te!”. Soha nem fog elutasítani bennünket azért, mert ne értené, milyen nehéz elkerülni a bűnt. Tökéletesen ért mindent, beleértve a bánat, szégyen és bosszúság érzését, mely a bűn elkerülhetetlen következménye.
A bűnbánat valós és működik. Nem egy kitalált élmény, sem nem egy „őrült elme” szüleménye. Hatalma van leemelni a terheket és reményre cserélni azokat. Hatalmas szívbéli változáshoz vezethet, melynek eredményeképpen nem lesz „hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk”. A bűnbánat szükségszerűen nem könnyű. Az örökkévaló jelentőséggel bíró dolgok ritkán könnyűek. Az eredmények azonban megérik. Ahogyan Boyd K. Packer elnök mondta a Hetvenekhez intézett utolsó bizonyságában: „A gondolat így szól: az engesztelés nem hagy barázdát, nem hagy nyomokat. Amit megjavít, az meg van javítva. […] Az engesztelés nem hagy nyomokat, nem hagy barázdát. Csak begyógyít; és amit begyógyít, az gyógyult marad.”
Így van hát, hogy az Atyával való újbóli életünk reménye Jézus Krisztus engesztelésétől függ; a bűntelennek a hajlandóságától, hogy – bár az igazságosság nem követeli ezt meg tőle – magára vegye az egész emberiség vétkeinek összesített terhét, beleértve azokat a bűnöket is, melyekért Isten egyes fiai és leányai szükségtelenül szenvednek magukban.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként nagyobb hatalmat tulajdonítunk a Szabadító engesztelésének mint a legtöbben, mert tudjuk, hogy ha szövetségeket kötünk, folyamatosan bűnbánatot tartunk, valamint mindvégig kitartunk, akkor Ő örököstársakká tesz bennünket maga mellett, és Őhozzá hasonlóan elnyerünk mindent, amivel az Atya rendelkezik. Ez egy világrengető, mégis igaz tan. Jézus Krisztus engesztelése az elkeserítően távoliból tökéletesen lehetségessé teszi a Szabadító ama felhívását, mely szerint „legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”.
A szentírások azt tanítják, hogy minden egyénnek meg kell „[ítéltetnie] Isten szent ítélkezése szerint”. Egy nap majd nem lesz lehetőség elrejtőzni egy nagyobb csoportban, vagy másokra mutogatni tisztátalanságunk kifogásaként. Hálásak lehetünk, amiért a szentírások azt is tanítják, hogy Jézus Krisztus, aki elszenvedte bűneinket, aki a Szószólónk az Atyánál, aki a barátainak nevez minket, aki a legvégsőkig szeret bennünket – Ő lesz a végén a bíránk. Jézus Krisztus engesztelésének egyik gyakran figyelmen kívül hagyott áldása az, hogy „az Atya… az ítéletet egészen a Fiúnak adta”.
Testvérek, ha csüggedtnek érzitek magatokat, vagy azon tűnődtök, hogy kikeveredtek-e valaha is az általatok ásott lelki gödörből, kérlek, emlékezzetek arra, ki az, aki „az igazságosság és [miközénk]” áll, „könyörülettel telve az emberek gyermekei iránt”, aki magára vette gonoszságainkat és vétkeinket, és „kielégítette az igazságosság követelményeit”. Másképpen szólva – ahogyan Nefi is tette, amikor kételkedett magában –, egyszerűen csak emlékezzetek, hogy „kiben bízta[tok]”, vagyis Jézus Krisztusban, majd pedig tartsatok bűnbánatot, és éljétek át ismét a „tökéletesen ragyogó reménység[et]”. Jézus Krisztus nevében, ámen.