Soha nincs túl korán és soha nincs túl későn
Bradley D. Foster elder
a Hetvenektől
Soha nincs túl korán és soha nincs túl későn, hogy vezessük gyermekeinket és mellettük járjunk, mert a családok örökkévalóak.
Kedves testvéreim! Harcban állunk a világgal. A múltban a világ gyermekeink energiájáért és idejéért versengett, ma pedig önazonosságukért és elméjükért folyik a küzdelem. Számtalan harsogó és közismert hang próbálja meghatározni, kik is a gyermekeink és miben kell hinniük. Nem engedhetjük, hogy a társadalom a világ képmására szabja a családunkat! Győznünk kell ebben a csatában! Minden ezen múlik.
Van az egyházban egy dal, amely valódi énjükről tanítja a gyermekeket: „Isten gyermeke vagyok, Ő küldött a földre; Ő adott nékem hajlékot, és kedves szülőket.” Azután következik a gyermekek hozzánk szóló kérése: „Vezess engem, járj mellettem… Hogy megértsem Atyám szavát, míg időm le nem jár.”
Russell M. Nelson elnök azt tanította nekünk a legutóbbi konferencián, hogy mostantól „tudatos szülői nevelést” kell alkalmaznunk. Veszélyes időkben élünk. A jó hír azonban az, hogy Isten tudta, hogy ez így lesz, és tanácsot is adott nekünk a szentírásokban, hogy tudhassuk, miként segítsünk gyermekeinknek és unokáinknak.
A Mormon könyvében a Szabadító megjelent a nefitáknak. Maga köré gyűjtötte kisgyermekeiket. Megáldotta őket, imádkozott értük, és könnyezett felettük, majd így szólt a szülőkhöz: „Nézzétek kicsinyeiteket”.
Nézzék, vagyis tekintsenek rájuk. Mit szeretett volna Jézus, hogy a szülők meglássanak a kicsinyeikben? Talán szerette volna, ha bepillantást nyernek gyermekeik isteni lehetőségeibe?
Amikor ma a gyermekeinkre és unokáinkra tekintünk, mit szeretne a Szabadító, mit lássunk meg bennük? Felismerjük-e, hogy gyermekeink képezik az egyház érdeklődőinek legnagyobb csoportját? Mit kell tennünk, hogy elősegítsük tartós megtérésüket?
Máté könyvében a Szabadító tanít minket a tartós megtérésről. Nagy sokaság gyűlt össze a Galileai-tenger közelében, hogy az Úr tanítását hallgassák.
Ez alkalommal Jézus magok ültetéséről mesélt – a magvető példázatát tanította. Kifejtve ezt a tanítványainak – végső soron pedig nekünk –, ezt mondta: „Ha valaki hallja az ígét a mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz és elkapja azt, a mi annak szívébe vettetett vala.” Tisztán érthető a szülőkhöz szóló üzenet: különbség van a hallás és a megértés között. Ha gyermekeink csupán hallják, de nem értik az evangéliumot, akkor az ajtó tárva marad Sátán előtt, hogy kiemelje szívükből ezeket az igazságokat.
Ha azonban segítünk nekik mélyre ereszteni megtérésük gyökereit, akkor a nap hevében, amikor az élet nehézre fordul – és ez be fog következni –, Jézus Krisztus evangéliuma olyasvalamit tud adni nekik belül, amit semmilyen külső hatás nem tud befolyásolni. Hogyan tudjuk biztosítani azt, hogy ezek a hatalmas igazságok ne csupán az egyik fülükön be-, a másikon pedig kimenjenek? A szavak észlelése nem biztos, hogy elegendő lesz.
Mindannyian tudjuk, hogy a szavak néha átalakulnak. Olykor mondunk valamit, az emberek pedig valami egészen mást hallanak. Talán azt mondjuk egy kisgyermeknek: „Ez már lejárt lemez.” Amire ő valószínűleg így felel: „Apa, mi az a lemez?”
Mennyei Atyánk szeretné, ha sikerrel járnánk, mert bizony, akárhogy is, ők az Ő gyermekei voltak, mielőtt a mieink lettek. Sionbeli szülőkként részesültetek a Szentlélek ajándékában. Amikor útmutatásért imádkoztok, „az minden olyan dolgot meg fog mutatni nektek, amit meg kell tennetek” gyermekeitek tanítását illetően. A tanulási folyamatok kialakítása során „a Szentlélek hatalma viszi el azt az emberek gyermekeinek szívébe”.
Nincs is jobb példa valaki értelmének megnyitására, mint Helen Keller története. Helen vakon és süketen élt sötét és néma világában. Egy nap egy Anne Sullivan nevű tanítónő érkezett hozzá, hogy segítsen neki. Ti hogyan tanítanátok egy gyermeket, aki se nem lát, se nem hall titeket?
Anne hosszú időn át küszködött, hogy megértesse magát Helennel. Egy nap úgy dél körül kivitte őt a kúthoz. Helen egyik kezét odatartotta a csap alá, és szivattyúzni kezdte rá a vizet. Azután fogta Helen másik kezét, és egyenként beleírta a betűket: V-Í-Z. Semmi sem történt, így hát újra megpróbálta. V-Í-Z. Helen megszorította Anne kezét, mert kezdte érteni. Aznap estig 30 szót tanult meg. Néhány hónap leforgása alatt 600 szót sajátított el, és megtanult Braille-írást olvasni. Helen Keller később főiskolai diplomát szerzett, és segített átformálni a világot azok számára, akik nem láttak vagy hallottak. Csoda volt ez, tanítója pedig a csodatévő, ahogyan ti, szülők is azok lesztek.
Szemtanúja voltam egy másik nagyszerű tanító sikerének is, miközben a BYU–Idaho egyik egyedülálló felnőttek cövekének elnökeként szolgáltam. Ez az élmény megváltoztatta az életemet. Egy keddi estén interjút tartottam egy Pablo nevű fiatalemberrel Mexikóvárosból, aki missziót akart szolgálni. Kérdezgettem a bizonyságáról és a szolgálat iránti vágyáról. Minden kérdésemre tökéletes választ adott. Aztán rákérdeztem az érdemességére. Válaszai pontosak voltak. Valójában olyan jó feleleteket adott, hogy felmerült bennem, talán nem ért mindent, amit kérdezek. Így aztán átfogalmaztam a kérdéseket, és meg kellett állapítanom, hogy pontosan érti, amit mondok, és teljes mértékben őszinte velem.
Olyan mély benyomást tett rám, hogy megkérdeztem: „Pablo, ki volt az, aki segített eljutnod az életedben ide, hogy ilyen egyenes derékkal állj az Úr előtt?”
Így felelt: „Az édesapám.”
Akkor megkértem, mesélje el a történetét.
Ezt mondta: „Amikor kilencéves voltam, édesapám félrevont, és így szólt: »Pablo, egyszer én is voltam kilencéves. Hadd mondjak el néhány dolgot, amivel esetleg találkozni fogsz. Látni fogod, hogy néhányan csalnak az iskolában. Lehetnek körülötted olyanok, akik káromkodnak. Valószínűleg lesznek olyan napok, amikor nem akarsz az egyházba menni. Amikor ilyenek történnek – vagy bármi más, ami bánt téged –, szeretném, ha odajönnél hozzám és elmondanád nekem, és én átsegítelek téged ezeken. Azután pedig elmondom majd, hogy mi következik még.”
„Na és, Pablo, mit mondott az édesapád, amikor 10 éves lettél?”
„Nos, figyelmeztetett a pornográfiára és a trágár viccekre.”
„És amikor 11 lettél?” – kérdeztem.
„Figyelmeztetett a függőséget okozó dolgokra, és emlékeztetett az önrendelkezésem használatára.”
Volt tehát egy édesapa, aki évről évre, sorról sorra, itt egy kicsit, ott egy kicsit segített a fiának nemcsak hallani, hanem megérteni is. Pablo édesapja tudta, hogy a gyermekeink akkor tanulnak, amikor ők készen állnak rá, nem pedig akkor, amikor mi készen állunk az ő tanításukra. Büszke voltam Pablóra, amikor aznap este benyújtottuk misszionáriusi kérelmét, de még büszkébb voltam az édesapjára.
Aznap hazafelé azon tűnődtem, milyen édesapa lesz majd Pablo. A válasz pedig kristálytiszta volt: éppen olyan, mint a saját édesapja. Jézus azt mondta: „a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát”. E minta alapján áldja meg Mennyei Atyánk a gyermekeit nemzedékről nemzedékre.
Miközben tovább elmélkedtem Pablóval kapcsolatos élményemen, elszomorodtam, mert a négy lányom már felnőtt, az akkori kilenc unokám pedig messze lakott. Eltűnődtem: „Hogyan segíthetnék nekik úgy, ahogyan Pablónak segített az édesapja? Vajon túlságosan eljárt az idő?” Miközben a szívemben imádkoztam, a Lélek ezt a mély igazságot súgta: „Soha nincs túl korán és soha nincs túl későn elkezdeni ezt a fontos folyamatot.” Rögtön tudtam, mit jelent ez, és alig vártam, hogy hazaérjek! Megkértem a feleségemet, Sharolt, hogy hívja fel az összes gyermekünket, és mondja meg nekik, hogy beszélnünk kell – fontos mondanivalóm van számukra. Heves sietségem némiképp megrémisztette őket.
A legidősebb lányunkkal és a férjével kezdtük. Így szóltam hozzájuk: „Édesanyád és én szeretnénk, ha tudnátok, hogy egyszer mi is voltunk annyi idősek, mint ti. Mi is voltunk 31 éves kisgyermekes szülők. Van némi fogalmunk arról, mivel nézhettek szembe. Kihívást tapasztalhattok anyagilag vagy az egészségeteket illetően. Lehet, hogy válságba kerül a hitetek. Talán elborítanak az élet gondjai. Amikor ez bekövetkezik, szeretném, ha elmondanátok nekünk, mi pedig átsegítünk titeket rajta. Nem akarjuk mindenbe beleütni az orrunkat, de szeretnénk, ha tudnátok, hogy számíthattok ránk. És ha már így összejöttünk, szeretnék mesélni nektek egy interjúról, amit ma este tartottam egy Pablo nevű fiatalemberrel.”
Miután elmondtam a történetet, így szóltam: „Ne mulasszátok el, hogy segítetek gyermekeiteknek – az unokáinknak – megérteni ezeket a fontos igazságokat!”
Fivérek és nőtestvérek, most már sokkal jobban értem, mit vár el tőlem az Úr apaként és nagyapaként abban, hogy a családom ne csupán halljon, hanem értsen is.
Ahogy öregszem, gyakran eltűnődöm e szavakon:
Tudom, hogy nem vagyok képes visszaforgatni az időt, de tudom ezt is: soha nincs túl korán és soha nincs túl későn, hogy vezessük gyermekeinket és mellettük járjunk, mert a családok örökkévalóak.
Tanúságomat teszem arról, hogy Mennyei Atyánk oly nagyon szeretett minket, hogy elküldte Egyszülött Fiát, hogy halandóként élje életét, és Jézus így szólhasson hozzánk: „Jártam ott, ahol te. Tudom, mi következik, és átsegítelek rajta.” Tudom, hogy így fog tenni. Jézus Krisztus nevében, ámen.