Ne félj, csak higgy!
Dieter F. Uchtdorf elnök
második tanácsos az Első Elnökségben
Amikor úgy döntünk, hogy hiszünk, bűnbánatra indító hitet gyakorlunk, és követjük Szabadítónkat, Jézus Krisztust, akkor olyan nagyszerű dolgok előtt nyitjuk fel lelki szemeinket, amelyeket alig tudunk elképzelni.
Babilon és Dániel
Kétezer-hatszáz évvel ezelőtt Babilon volt a világ legnagyobb szuperhatalma. Az egyik ókori történész a várost körülvevő falakat úgy írta le, hogy azok 90 méternél is magasabbak és 25 méter vastagok. „Fenségében – írta – nincs hozzá fogható város.”
Fénykorában Babilon volt a tanulás, a jog és a filozófia világközpontja. Katonai ereje páratlan volt. Porrá zúzta Egyiptom hatalmát. Megszállta, felperzselte és kifosztotta az asszír fővárost, Ninivét. Könnyedén bevette Jeruzsálemet, és elhurcolta Izráel gyermekeinek legjavát Babilonba, Nabukodonozor király szolgálatába.
E foglyok egyike egy Dániel nevezetű ifjú volt. Számos tudós úgy véli, hogy Dániel 12 és 17 éves kor között lehetett abban az időben. Gondoljatok csak bele, szeretett fiatal áronipapság-viselőim: Dániel nagy valószínűséggel hozzátok hasonló korú lehetett, amikor a királyi udvarba hurcolták, hogy a világi Babilon nyelvét, törvényeit, vallását és tudományát megtanítsák neki.
El tudjátok képzelni, milyen érzés lehetett számára, amikor otthona elhagyására kényszerítették, 800 km-en át meneteltették egy idegen városba, és ellenségei vallását kényszerítették rá?
Dániel Jehova követőjeként nevelkedett. Hitt Ábrahám, Izsák és Jákób Istenében, és Neki hódolt. Tanulmányozta a próféták szavait, és ismerte Istennek az emberekkel való kapcsolatát.
Most azonban, igen fiatalon Babilonba került rab-diákként. Bizonyára szörnyű nyomás nehezedett rá, hogy feladja korábbi hitelveit és átvegye Babilonéit. Ő azonban hű maradt a hitéhez – szóban és tettben is.
Sokan közületek tudják, milyen érzés megvédeni a népszerűtlen igazságot. Napjaink internetes szójárását használva azt mondjuk, hogy akik nem értenek velünk egyet, flémelnek bennünket. Dániel azonban nem csupán a nyilvános kigúnyolást kockáztatta. Babilonban azok, akik megkérdőjelezték a vallási vezetőket, pontosan értették – átvitt értelemben és szó szerint is –, mit jelent, ha flémelnek, vagyis beégetnek. Kérdezzétek csak meg Dániel barátait: Sidrákot, Misákot és Abednégót!
Nem tudom, mennyire lehetett könnyű Dánielnek ilyen környezetben hívőnek lennie. Vannak, akik hívő szívvel áldattak meg – számukra a hit úgy tűnik, mennyei ajándékként érkezik. Én azonban úgy képzelem, hogy Dánielnek sokunkhoz hasonlóan meg kellett dolgoznia a bizonyságáért. Bizonyos vagyok afelől, hogy Dániel hosszú órákat töltött a térdein imádkozva, a hit oltárára helyezve kérdéseit és félelmeit, majd az Úrra várva megértésért és bölcsességért.
Az Úr pedig meg is áldotta Dánielt. Bár hitét próbára tették és kigúnyolták, ő igaz maradt ahhoz, amit saját tapasztalatából igaznak ismert meg.
Dániel hitt. Dániel nem kételkedett.
Aztán az egyik éjjel Nabukodonozor király álmot látott, mely felkavarta elméjét. Összehívta hát tudósai és tanácsadói csoportját, és követelte tőlük, hogy írják le álmát, és jelentsék meg neki annak jelentését.
Természetesen képtelenek voltak erre. „Senki sem képes arra, amit kérsz” – esedeztek. Ez azonban csak tovább hergelte Nabukodonozort, aki megparancsolta, hogy minden bölcset, mágust, csillagjóst és tanácsost szabdaljanak darabokra – köztük Dánielt és a többi ifjú tanulót Izráelből.
Ti, akik ismeritek Dániel könyvét, tudjátok, mi történt ezután. Dániel egy kis időt kért Nabukodonozor királytól, majd ő és hithű társai az ő hitük és erkölcsi erejük forrásához fordultak. Istenhez imádkoztak, és isteni segítséget kértek életüknek ebben a döntő pillanatában. És „akkor Dánielnek megjelenteték az a titok… látásban”.
Dániel, a meghódított nép ifjú fia – akit kigúnyoltak és üldöztek azért, mert idegen vallásában hitt – a király elé lépett, és kinyilatkoztatta neki az álmát, valamint annak jelentését is.
Attól a naptól kezdve, az ő Istenhez való hithűségének közvetlen eredményeként Dániel a király bizalmas tanácsadója lett, akit egész Babilonban tiszteltek bölcsessége miatt.
A fiú, aki hitt, és hite szerint élt, Isten férfija lett. Próféta. Az igazlelkűség hercege.
Vajon mi hasonlítunk Dánielre?
Mindannyiunktól, akik Isten szent papságát viseljük, azt kérdezem: Hasonlítunk-e Dánielre?
Hűségesen állunk-e Isten mellett?
Gyakoroljuk is, amiről prédikálunk, vagy pedig csupán vasárnapi keresztények vagyunk?
Mindennapos tetteink tisztán tükrözik-e, amiben állításunk szerint hiszünk?
Segítjük-e a „szegények[et] és a szűkölködők[et], a betegek[et] és a nyomorultak[at]”?
Csak a szánk jár, vagy lelkesen tesszük is, amiről beszélünk?
Fivérek, sokat kaptunk. Megtanították nekünk Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának isteni igazságait. Papsági felhatalmazást bíztak ránk, hogy segítsünk felebarátainknak és felépítsük Isten királyságát a földön. A lelki hatalom hatalmas kiáradásának idejét éljük. Rendelkezünk az igazság teljességével. Birtokunkban vannak a kulcsok, hogy megpecsételjünk a földön és a mennyben. Korábban soha nem látott szentírások és az élők próféták és apostolok tanításai vannak a kezünkben.
Kedves barátaim, ne vegyük könnyedén ezeket a dolgokat! Ezekkel az áldásokkal és kiváltságokkal komoly felelősség és kötelezettség jár. Nőjünk fel ezekhez!
Babilon ősi városa romokban hever. Pompája már rég a múlté. Babilon világiassága és gonoszsága azonban tovább él. Most pedig rajtunk a sor, hogy hívőkként éljünk egy hitetlen világban. Nekünk jutott a kihívás, hogy nap nap után gyakoroljuk Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának tantételeit, valamint hogy Isten parancsolataihoz igazul éljünk. Higgadtnak kell maradnunk a kortárs nyomás ellenében is, nem szabad, hogy lenyűgözzenek bennünket a népszerű trendek vagy a hamis próféták, figyelmen kívül kell hagynunk az istentelenek gúnyolódását, ellen kell állnunk a gonosz kísértéseinek, és le kell győznünk a saját lustaságunkat.
Gondoljatok csak bele! Mennyivel könnyebb lett volna Dánielnek követni Babilon útját. Félretehette volna a korlátozó viselkedési szabályokat, melyeket Isten adott Izráel gyermekeinek. Lakmározhatott volna a bőséges ételekből, melyeket a király kínált, és elmerülhetett volna a természetes ember világi élvezeteiben. Elkerülhette volna a kigúnyolást.
Népszerű lett volna.
Beilleszkedhetett volna.
Az útja talán lényegesen egyszerűbb lett volna.
Persze csak addig a napig, amikor a király követelte álmának megfejtését. Akkor Dániel – Babilon több „bölcséhez” hasonlóan – rájött volna, hogy elveszítette kapcsolatát a világosság és a bölcsesség valódi forrásával.
Dániel kiállta a saját próbáját. A miénk még folytatódik.
Bátorság a hithez
Sátán – az ellenségünk – azt akarja, hogy elbukjunk. Hazugságokat terjeszt azon erőfeszítése részeként, hogy lerombolja hitünket. Alattomosan azt sugallja, hogy a kétkedők, a szkeptikusok, a cinikusok kiműveltek és intelligensek, míg azok, akik hisznek Istenben és az Ő csodáiban, naivak, vakok és agymosottak. Sátán azt terjeszti, hogy menő dolog kételkedni a lelki ajándékokban és az igaz próféták tanításaiban.
Bárcsak segíthetnék mindenkivel megértetni ezt az egyszerű tényt: azért hiszünk Istenben, amit a szívünkkel és az elménkkel tudunk, nem pedig azért, amit nem tudunk. Lelki élményeink olykor túl szentek ahhoz, hogy világi szavakkal kifejezzük őket, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének valósak.
Mennyei Atyánk lelki lakomát készített a gyermekei számára, mindenféle különleges étekkel, amit csak el tudunk képzelni – a cinikusok mégis ahelyett, hogy élveznék e lelki ajándékokat, megelégszenek azzal, hogy távolról figyelik, szürcsölgetve szkepticizmusuk, kétkedésük és tiszteletlenségük poharát.
Miért haladna végig bárki úgy az életén, hogy megelégszik saját értelmének gyertyafényével, amikor azzal, hogy Mennyei Atyánk felé nyújtja a kezét, megtapasztalhatná a lelki tudás ragyogó napfényét, amely kitágítja elméjét bölcsességgel, és eltölti lelkét örömmel?
Amikor ti és én a hitről és hitelvekről beszélgetünk másokkal, nem halljuk-e gyakran: „Bárcsak úgy tudnék hinni, mint te”?
Az efféle kijelentésben Sátán egy másik megtévesztése rejtőzik: az, hogy a hit csak bizonyos embereknek elérhető, másoknak nem. A hitnek nincs trükkje. Azonban a hinni akarás jelenti azt a szükséges első lépést! Isten nem személyválogató. Ő a ti Atyátok. Beszélni szeretne veletek. Ez azonban egy kis tudományos kíváncsiságot igényel – kísérletezést Isten szavával –, valamint „egy cseppnyi hit…” gyakorlását. Kell hozzá még egy kis alázat is, valamint nyitott szívet és nyitott elmét is követel. Kutakodás kell hozzá, a szó teljes jelentésében. Végül, talán mind között a legnehezebb az, hogy türelem szükségeltetik hozzá, hogy kivárjuk az Urat.
Ha nem teszünk erőfeszítést a hit érdekében, akkor olyanok vagyunk, mint az az ember, aki kihúzza a lámpát, majd szemrehányást tesz, hogy tessék, nem világít.
A közelmúltban meglepődtem és elszomorodtam, amikor hallottam egy áronipapság-viselőről, aki úgy tűnt, hogy nagyon büszke arra, hogy eltávolodott Istentől. Azt mondta: „Ha Isten kinyilatkoztatja magát nekem, akkor majd hiszek. Addig pedig saját értelmem és bölcsességem fényére támaszkodom az igazság keresésének útján.”
Nem ismerem e fiatalember szívét, de nem tudtam megállni, hogy szörnyű sajnálatot ne érezzek iránta. Mily könnyen eldobta az ajándékokat, melyeket az Úr kínált neki! Ez a fiatalember kihúzta a lámpát, majd önmagával elégedetten megállapította, hogy az nem világít.
Sajnos manapság nagyon is népszerű hozzáállásnak tűnik ez. Ha a bizonyítás terhét Istenre helyezhetjük, akkor úgy véljük, felmenthetjük magunkat az alól, hogy komolyan vegyük Isten parancsolatait, és felelősséget vállaljunk a Mennyei Atyánkkal való kapcsolatunkért.
Fivérek, hadd beszéljek nyíltan: semmi nemes vagy lenyűgöző sincs a cinizmusban. A kételkedés könnyű – bárki képes rá. A hithű élet az, mely erkölcsi erőt, elkötelezettséget és bátorságot követel. Azok, akik erősen kapaszkodnak a hitbe, sokkal lenyűgözőbbek azoknál, akik engednek a kétségnek, amikor titokzatos kérdések vagy aggályok merülnek fel.
Nem kell azonban meglepődnünk azon, hogy a hitet nem igazán értékeli a társadalom. A világnak komoly múltja van már abból, hogy elveti, amit nem ért meg. És különösen nehezére esik megérteni olyasmit, amit nem lát. Azonban önmagában az, hogy valamit nem látunk a fizikai szemeinkkel, még nem jelenti azt, hogy az nem is létezik. Valójában „több dolgok vannak földön és egen…, mintsem, bölcselmetek álmodni képes” – a könyveinkben, tudományos folyóiratainkban és világi filozófiáinkban. A világegyetem tele van mély és bámulatos csodákkal – dolgokkal, melyeket kizárólag a lelki szemeinkkel lehet felfogni.
A hit ígérete
Amikor úgy döntünk, hogy hiszünk, bűnbánatra indító hitet gyakorlunk, és követjük Szabadítónkat, Jézus Krisztust, akkor olyan nagyszerű dolgok előtt nyitjuk fel lelki szemeinket, amelyeket alig tudunk elképzelni. Ezért aztán a hit egyre erősödik, mi pedig egyre többet látunk.
Fivérek, tanúságomat teszem, hogy a Szabadító még a legkeményebb időkben is azt mondja majd nektek, amit egy aggódó apának mondott a zsúfolt galileai utcán: „Ne félj, csak higyj.”
Választhatjuk azt, hogy hiszünk.
Mert a hitben felfedezzük a világosság derengését.
Hitünk miatt pedig soha meg nem éhezünk és meg nem szomjazunk. Isten kegyelmének ajándékai képessé tesznek bennünket arra, hogy hűek legyünk a hitünkhöz, és eltöltik a lelkünket, mint „örök életre buzgó víznek kútfeje”. Valódi és tartós örömöt tapasztalunk majd.
Ezért hát, kedves barátaim, szeretett fivéreim Isten papságában:
Legyen bátorságotok hinni!
Ne féljetek, csak higgyetek!
Álljatok Dániel mellé!
Azért imádkozom, hogy mindannyian – fiatalok és idősek – megújult erőre, bátorságra és vágyra leljünk a hithez. Mesterünk, Jézus Krisztus nevében, ámen.