Nem vagytok egyedül a munkában
Henry B. Eyring elnök
első tanácsos az Első Elnökségben
Egyik papsági szolgálatból a másikba lépve látni fogjátok, hogy az Úr ott van veletek a munkában.
Fivérek, hálásak vagyunk azért, hogy az Úr elhívta Ronald A. Rasband eldert, Gary E. Stevenson eldert és Dale G. Renlund eldert az Úr Jézus Krisztus apostolaiként. Szívünk, imáink és hitünk támogatja őket.
Tudjuk, mily nagy dolgokra képesek. Azonban nekik is, akárcsak mindannyiunknak, szükségük van az elhívásukban arra a megerősítésre, hogy az Úr ott van velük az Ő munkájában. A legfrissebb diakónusnak is szüksége van erre a bizonyosságra, és szüksége van a legtapasztaltabb főpapnak is, aki új elhívást kap.
Ezt a bizonyosságot megerősíti annak felismerése, hogy szolgáin keresztül Ő hívott el titeket. Buzdításom annak tudatához kíván hozzásegíteni benneteket, hogy ha ti megteszitek a rátok eső részt, akkor az Úr az Ő hatalmával ki fogja egészíteni erőfeszítéseiteket.
Az Úr királyságában kapott minden elhíváshoz többre van szükség az emberi ítélőképességünknél és saját erőnknél. Ezek az elhívások az Úr segítségét igénylik, mely meg is fog adatni. Még a friss diakónus is meg fogja tapasztalni, hogy ez igaz, és az évek során egyre több mindent megtanul majd.
Az egyik unokám ma este vesz részt az első papsági ülésen. Hat napja rendelték diakónussá. Az első papsági feladata várhatóan az úrvacsora kiosztása lesz jövő vasárnap. Azért imádkozom, hogy a maga valóságában lássa majd azt a pillanatot.
Talán úgy gondolja, hogy az Úrért végzett munkája abból áll, hogy az úrvacsorai tálcát odanyújtja az úrvacsorai gyűlésen ülő embereknek. Azonban az Úr célja nem csupán az, hogy az emberek vegyenek a kenyérből és a vízből, hanem az, hogy megtartsanak egy olyan szövetséget, amely előreviszi őket az örök élethez vezető ösvényen. És ennek megtörténtéhez az Úrnak lelki élményben kell részesítenie azt, akinek a diakónus felkínálja a tálcát.
Láttam már ilyet egyszer egy idősek otthonában, ahol egy diakónus előrehajolva odaadta a tálcát egy ősz hajú hölgynek, aki úgy tekintett a kenyérre, mintha valamilyen drága kincset nyújtottak volna neki. Soha nem felejtem el a mosolyát, miközben vett a kenyérből, majd kezét felemelve megpaskolta a diakónus fejét, elég hangosan mondván: „Ó, nagyon köszönöm!”
Ez a diakónus csupán a papsági kötelességét teljesítette. Az Úr azonban ekkor megsokszorozta a diakónus tettét. Nyilvánvaló, hogy a nőtestvér a diakónus szolgálata iránti őszinte hálájának kimutatása alatt a Szabadítóra emlékezett. Amikor a diakónus az úrvacsorával szolgált neki, biztosítékot kapott arra, hogy vele lesz a Lélek. A hölgy az idősek otthonában aznap nem volt egyedül. A diakónus sem volt egyedül szerény szolgálatában.
Az ároni papságban szolgáló fiatal tanító talán nem is érzékeli, hogy az Úr társa az Ő munkájában akkor, amikor elmegy tanítani egy családot. Még mindig emlékszem egy otthonunkba ellátogató fiatal házitanítótárs egyszerű bizonyságára. A Lélek megerősítette a szavait bennem és a családom tagjaiban. Ő talán már nem is emlékszik arra a napra, de én igen.
Az Úr aztán újra felmagasztalja a fiatal férfi erőfeszítéseit, amikor elhívást kap, hogy pap legyen. Először talán egy olyan fiatalt keresztel majd meg például, akit nem ismer. Talán aggódik amiatt, hogy a megfelelő szavakat mondja és jól végezze a szertartást.
Az Úr azonban, akit szolgál, felmagasztalja az elhívását. Az illető, akit megkeresztel, úgy döntött, hogy rálép az örök élethez vezető útra. Az Úr megteszi a részét, ami a nagyobb rész. Értem is megtette egyszer, amikor az általam megkeresztelt fiú, arcán végigcsorduló könnyekkel azt súgta a fülembe: „Tiszta vagyok! Tiszta vagyok!”
Egyik papsági szolgálatból a másikba lépve látni fogjátok, hogy az Úr ott van veletek a munkában. Évekkel ezelőtt egy cövekkonferencián megtanultam ezt, amikor találkoztam az egyik elderek kvórumának elnökével. A konferencián negyvennél több olyan ember nevét olvasták fel, akik ott kapják majd meg a melkisédeki papságot.
A cövekelnök odahajolt hozzám és azt súgta: „Ezek a férfiak mindannyian kevésbé aktív várományos elderek voltak.” Meghökkenve kérdeztem az elnöktől, hogy mi volt a programja ezeknek a férfiaknak a megmentésére.
Egy fiatalemberre mutatott a kápolna hátsó részében. Azt mondta: „Ott van. Ezeknek a férfiaknak a legtöbbje amiatt az elderek kvórumának elnöke miatt jött vissza.” A hátsó sorban ült, lazán öltözve, ütött-kopott csizmát viselő kinyújtott lábait maga előtt keresztbe téve.
Megkértem a cövekelnököt, hogy a gyűlés után mutasson be neki. Amikor találkoztunk, elmondtam a fiatalembernek, hogy meglepődtem a teljesítményén, és megkérdeztem, hogy csinálta. Vállat vont. Nyilvánvalóan nem gondolta, hogy ez az ő érdeme.
Majd halkan hozzáfűzte: „Ismerek minden inaktív srácot a városban. Legtöbbjük kisteherautóval jár. Én is. Ugyanott mosatjuk az autónkat. Idővel összebarátkozunk.
Aztán várok, amíg valami elromlik az életükben. Mindig van valami. Mesélnek róla. Meghallgatom őket és senkit nem hibáztatok. Aztán amikor azt mondják, hogy »valami nem stimmel az életemben, kell lennie valaminek, ami ennél jobb«, akkor megmondom, hogy mi hiányzik nekik, és azt is, hogy hol találják meg azt. Előfordul, hogy hisznek nekem, és ha így van, akkor elhozom őket.”
Láthatjátok, miért volt ilyen szerény. Tudta, hogy ő csak egy kis részt tett meg, a többit az Úr végezte el. Az Úr az, aki megérintette ezeknek a férfiaknak a szívét a gondjaik közepette. Az Úrtól kapták azt az érzést, hogy lennie kell számukra valami jobbnak, és a reményt arra, hogy rá is fognak találni.
A fiatalember, aki – hozzátok hasonlóan – az Úr szolgája volt, egyszerűen csak hitt abban, hogy ha ő megteszi a rá eső kis részt, akkor az Úr segíteni fogja ezeket a férfiakat azon az úton, mely hazavisz és amely ahhoz a boldogsághoz vezet, amelyet csakis Ő adhat meg nekik. Ez a férfi azt is tudta, hogy az Úr azért hívta el őt az elderek kvóruma elnökének, mert meg fogja tenni a rá eső részt.
Lesznek a szolgálatotoknak olyan időszakai, amikor nem lesz részetek olyan figyelemre méltó és szemmel látható sikerben, amilyenben ennek a fiatal elnöknek volt az elderek kvórumában. Ilyenkor kell biztosnak lennetek abban, hogy az Úr az Ő felhatalmazott szolgáin keresztül azért titeket hívott el, mert tudta, hogy meg fogjátok tenni a rátok eső részt. Dédapám, Henry Eyring misszionáriusi szolgálatában meghatározó szerepet játszott az Úr szolgáitól kapott elhívásba vetett hite.
1855. március 11-én keresztelkedett meg a Missouri állambeli St. Louisban. Nem sokkal ezután Erastus Snow elrendelte őt a pap hivatalába. A St. Louis Cövek elnöke, John H. Hart október 6-án elhívta, hogy szolgáljon missziót a cseroki nemzet körében. Október 11-én rendelték elderré. Október 24-én lóháton indult el a Cseroki Misszióba. 20 éves volt, és még csak hét hónapja tért meg.
Ha bármely papságviselőnek valaha is volt oka alkalmatlannak és felkészületlennek éreznie magát, akkor Henry Eyringnak volt. Bizonyára csak azért volt mersze elindulni, mert a szíve mélyén tudta, hogy felhatalmazott szolgáin keresztül Isten hívta el őt. Ebben rejlett bátorságának forrása. És ebben kell rejlenie a kitartáshoz szükséges bátorság forrásának is, bármi is legyen a papsági elhívásunk.
Eyring elder három nehéz éve szolgált már, és amikor meghalt a misszió elnöke, egy 1858. október 6-án tartott gyűlésen Eyring eldert nevezték ki és támogatták a misszió elnökeként. Meglepődött, és annyira megdöbbent, amennyire azt egy friss diakónus tenné. Azt írta: „Eléggé váratlanul ért az elhívás egy ilyen felelősségteljes hivatalba, de örömmel elfogadtam a fivérek akaratát, miközben azt is éreztem, hogy nagyon gyenge vagyok és alig van tapasztalatom.”
Most már Eyring elnökként 1859-ben bejárta a cseroki, a krík és a csaktó nemzetet. Erőfeszítéseinek köszönhetően az Úr – Henry feljegyzései szerint – „számos taggal gyarapította egyházát”. Megszervezett két gyülekezetet, de megjegyezte, hogy „nagyon kevesen élénkek az ügyben.”
Egy évvel később Henry annak rideg valóságával találta szemben magát, hogy az általa szolgált nép politikai vezetői nem engedik meg többé, hogy az utolsó napi szent misszionáriusok végezzék köztük a munkájukat. Amikor azon gondolkozott, hogy mit tegyen, eszébe jutott a korábbi misszióelnökétől kapott utasítás, mely szerint 1859-ig hosszabbítsa meg a misszióját.
Ezév októberében Henry útmutatást kérve írt Brigham Young elnöknek, de nem kapott választ a kérdésére. Henry beszámolója szerint: „Mivel az egyház elnökségétől nem hallottam semmit, imában az Urat szólítottam, és arra kértem, hogy nyilatkoztassa ki nekem elméjét és akaratát azt illetően, hogy maradjak-e, vagy menjek fel Sionba.”
Így folytatta: „Imámra adott válaszként a következő álmot kaptam. Azt álmodtam, hogy [Salt Lake] Citybe megérkezve azonnal felkerestem [Brigham] Young [elnök] irodáját, és ott is találtam őt. Így szóltam hozzá: »Young [elnök]! Saját elhatározásomból otthagytam a missziómat, ha azonban ez nincs rendjén, akkor készen állok rá, hogy visszatérjek és befejezzem a missziómat.« [Az álomban a próféta] azt felelte: »Elég hosszan maradtál, rendben van.«”
Henry azt írta a naplójába: „Mivel már voltak szó szerint beteljesedő álmaim, hittem abban, hogy ezzel is így lesz, tehát azonnal készülni kezdtem az indulásra.”
1860. augusztus 29-én érkezett meg Salt Lake Citybe, miután szinte egész úton gyalogolt. Két nappal később elment Brigham Young elnök irodájába.
Henry e szavakkal számolt be élményéről: „Felkerestem Young [elnököt], aki nagyon kedvesen fogadott. Azt mondtam neki: »Young [elnök], úgy jöttem, hogy nem küldtek értem, és ha rosszul tettem, akkor készen állok rá, hogy visszatérjek és befejezzem a missziómat.« [Brigham Young] így felelt: »Rendben van. […] Már kerestünk.«”
Henry e szavakkal írt az öröméről: „Szó szerint beteljesedett hát az álmom.”
Öröme abból a megerősítésből eredt, hogy az Úr együtt munkálkodott vele és őrködött felette. Megtudta azt, ami mindannyiunkra igaz – hogy az Úr szolgái sugalmazás által ismerik meg az Úr akaratát. És Henry Eyring megerősítést nyert abban, amit én is tudok, hogy a próféta a papság elnökeként Istentől kapott sugalmazás által őrködik az Úr szolgái felett és gondoskodik róluk és hívja el őket.
Bármi legyen is elhívásotok a papságban, időnként talán úgy érzitek, mintha Mennyei Atyánk nem tudna rólatok. Imádkozhattok, hogy megismerjétek az akaratát, és ha őszintén megtennétek bármit, amit csak kér tőletek, akkor választ fogtok kapni.
Mennyei Atyánk éreztetni fogja veletek, hogy ismer benneteket, hogy értékeli a szolgálatotokat, és hogy éppen arra az Úrtól kapott üdvözlésre váltok érdemessé, amelyet oly nagyon szeretnétek hallani: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”
Azért imádkozom, hogy minden papságviselő hittel nyújtsa ki kezét minden olyan lélek megmentésére, akiért felelős. Isten az Ő hatalmával fogja kiegészíteni szolgái erőfeszítéseit. Meg fogja érinteni valami az emberek szívét, és olyan döntéseket hoznak majd, melyek az evangélium ösvényén közelebb viszik őket a boldogsághoz és távolabb a bánattól.
Azért imádkozom, hogy minden papságviselő érezze Mennyei Atyánknak, a Szabadítónak, valamint Isten prófétájának szerető és figyelmes gondoskodását a papsági elhívásában.
Különleges tanúbizonyságomat teszem nektek arról, hogy a feltámadt Úr Jézus Krisztus szolgálatában vagyunk. Bizonyságot teszek arról, hogy titeket és engem is annak tudatában hívott el az Ő szolgálatára, hogy mire vagyunk képesek és milyen segítségre van szükségünk. A legdédelgetettebb vágyainkat meghaladóan fogja megáldani az erőfeszítéseinket, ha mindenünket odaadjuk az Ő szolgálatában. Bizonyságot teszek arról, hogy Isten prófétája, aki az egész papság elnöke szerte a földön, Istentől kap sugalmazást.
Hálás vagyok a hithű papsági vezetők által mutatott példáért, bárhol legyenek is. Mennyei Atyánk és a Szabadító hálásak azért, hogy megteszitek a rátok eső részt. Ők ismernek titeket, őrködnek felettetek és szeretnek benneteket. Jézus Krisztus nevében, ámen.