Szeressétek egymást, amint Ő szeret minket!
José L. Alonso elder
a Hetvenektől
Másokat szolgálva és nekik igaz szeretettel megbocsátva mi is meggyógyulhatunk és elnyerhetjük a saját kihívásaink legyőzéséhez szükséges erőt.
Az utolsó vacsora során a Szabadító új parancsolatot adott a tanítványainak, mondván:
„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.
Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”1
A Szabadító tanítványai új parancsolatot kaptak, hogy tegyenek valami többet, valami nagyobbat és valami istenibbet. Ezt az új parancsolatot és felhívást foglalja össze a kulcsfontosságú kitétel: „a mint én szerettelek titeket”.
A szeretet cselekedet; a szeretet szolgálat
„A szeretet mély odaadás, törődés és érzelem. Isten gyermekei iránti szeretetének legnagyszerűbb példája Jézus Krisztus végtelen engesztelésében rejlik.”2 „Mert úgy szerette Isten e világot – jegyezte fel János –, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”3 „Az Isten és felebarátaink iránti szeretet Jézus Krisztus tanítványainak jellemvonása.”4
Néhány évvel ezelőtt, amikor a legidősebb unokánk, Jose, négy éves volt, egyszer épp a feleségemmel játszott. Miközben vidáman nevetgéltek és jól érezték magukat, az unokám megkérdezte a nagymamáját: „Nagyi, szeretsz engem?”
Ő így felelt: „Igen, Jose, szeretlek.”
Aztán Jose feltett egy másik kérdést: „Honnan tudod, hogy szeretsz?”
A feleségem elmagyarázta neki az érzéseit, és azt is elmondta, mennyi mindent tett már és hajlandó még megtenni érte.
Később ő is feltette Josenak ugyanezeket a kérdéseket, köztük ezt az igen elgondolkodtatót is: „Honnan tudod, hogy szeretsz?”
A kisfiú ártatlan, ám őszinte válasza az volt: „Szeretlek, mert érzem itt bent a szívemben.” Jose szeretetteli viselkedése a nagymamájával szemben azon a napon és mindig is azt mutatja, hogy a szeretet a cselekedetek és a mély érzések keveréke.
Benjámin király ezt tanította: „[Í]me, azért mondom el nektek ezeket a dolgokat, hogy bölcsességet tanulhassatok; hogy megtanulhassátok, hogy amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok”5.
A mai világban – melyben oly sok a különböző okokból adódó szenvedés – jó és értékes lehet, ha küldünk egy vicces hangulatjellel kísért üzenetet vagy posztolunk egy szép képet azzal a felirattal, hogy „szeretlek”. Amit azonban sokunknak tenni kellene, az az, hogy a mobilunkat hátrahagyva, valós fizikai módokon segítsünk azoknak, akiknek nagy szükségük van a segítségre. A szolgálat nélküli szeretet a cselekedetek nélküli hithez hasonlít: halott.
A szeretet megbocsátás
Krisztus tiszta szeretete, mely a jószívűség6, nem csupán cselekedetekre és szolgálatra késztet minket, hanem arra is, hogy a helyzettől függetlenül legyen erőnk megbocsátani. Hadd osszak meg veletek valamit, ami hatással volt az életemre és meg is változtatta azt. Ted és Sharon, Cooper szülei, akik ma jelen vannak, engedélyt adtak nekem rá, hogy elmondjam, mi történt a családjukkal több mint kilenc évvel ezelőtt. A történetet Cooper apukája, Ted szemszögéből mesélem el.
2008. augusztus 21-e a tanévkezdés napja volt, és Cooper három bátyja – Ivan, Garrett és Logan – a buszmegállóban várakoztak, hogy jöjjön a buszuk. Cooper, aki négy éves volt, biciklivel kísérte ki őket; Sharon pedig, a feleségem, gyalog.
Feleségem, aki az úttest másik oldalán állt, intett Coopernek, hogy menjen át. Ebben a pillanatban egy autó lassan balra fordult, és elgázolta Coopert.
Engem az egyik szomszéd hívott fel, hogy elmondja, Coopert elütötte egy autó. Azonnal odahajtottam a buszmegállóhoz, hogy megnézzem. Cooper a füvön feküdt, nagyon nehezen vette a levegőt, ám nem voltak látható sérülései.
Odatérdeltem mellé, és igyekeztem bátorító szavakkal biztatni: „Minden rendben lesz. Tarts ki!” Ebben a pillanatban megjelent a főpapi csoportom vezetője, Nathan, a feleségével, aki azt javasolta, hogy adjunk Coopernek egy papsági áldást. Cooper fejére tettük a kezünket. Nem emlékszem, mit mondtam az áldásban, de tisztán emlékszem mások jelenlétére körülöttünk, és hogy az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy Cooper meg fog halni.
Coopert egy helikopterrel kórházba szállították, ám valóban életét vesztette. Éreztem, amint Mennyei Atyám ekkor azt mondja nekem, hogy véget ért a földi sáfárságom, és most már Ő vigyáz Cooperre.
A kórházban még tölthettünk Cooperrel egy kis időt. Az ott dolgozók előkészítették kis testét, hogy a karunkba vehessük és elbúcsúzhassunk tőle, és megengedték, hogy vele legyünk, ameddig csak szeretnénk.
Hazafelé a gyásztól lesújtott feleségemmel egymásra néztünk, és elkezdtünk az autót vezető fiúról beszélgetni. Nem ismertük őt, bár csupán egy utcányira lakott tőlünk, az egyházközségünk határain belül.
A következő nap mindannyiunk számára nagyon nehéz volt, hiszen teljesen letaglózott bennünket a gyász. Térdre ereszkedtem, és elmondtam életem addigi legőszintébb imáját. Szabadítóm nevében arra kértem Mennyei Atyámat, hogy vegye le rólam ezt a nyomasztó gyászt. És ő így is tett.
A cövekelnökségünkben szolgáló egyik tanácsos még aznapra elintézte, hogy találkozzunk nála a fiatalemberrel – a kocsi sofőrjével – és a szüleivel. Sharon és én vártuk, hogy megérkezzenek, aztán ahogy az ajtó kinyílt, ott álltunk egymással szemben. A püspököm a fülembe súgta: „Menj oda hozzá!” Sharonnal mindketten a karjainkba vontuk. Hosszú időn át sírtunk így együtt. Elmondtuk neki, hogy tudjuk, hogy ami történt, az baleset volt.
Csodával határos volt Sharon számára és számomra is, nem csupán az, hogy így éreztünk, de hogy ez azóta sem változott. Isten kegyelméből rá tudtunk lépni erre a magasabb útra, a nyilvánvaló és egyetlen útra, és szeretni tudtuk ezt a jóravaló fiatalembert.
Az évek során nagyon közel kerültünk hozzá és a családjához. Megosztotta velünk a mérföldköveknek számító legbecsesebb pillanatait. Még a templomba is elkísértük, amikor misszióba készült.7
Testvéreim, Ted kétségkívül tudja, hogy Mennyei Atyánk szeret bennünket. Tudja, hogy a megbocsátás, és a megkönnyebbülés, melyet ez eredményez, éppen olyan édes lehet, mint amikor nekünk bocsátanak meg. Ez az édes érzés a mi legnagyobb Példaképünk követéséből ered. A Mormon könyvében Alma azt mondta a Szabadítóról: „És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.”8
Testvérek, az igaz szeretet és megbocsátás mily csodálatos története ez! Másokat szolgálva és nekik megbocsátva mi is örömben és boldogságban részesülhetünk. Georgy, egy másik unokánk, gyakran megkérdezi: „Milyen család vagyunk?” Majd rögtön meg is válaszolja: „Boldog család!”
Thomas S. Monson elnök azt tanácsolta nekünk, hogy „vizsgáljuk meg életünket, és határozzuk el, hogy követjük a Szabadító példáját azáltal, hogy kedvesek, szeretetteljesek és jószívűek vagyunk.”9
Tudom, hogy Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus szeretnek minket, és hajlandóak segíteni nekünk a tettek idején, amikor úgy szeretjük egymást, ahogyan Ők szeretnek minket. És tudom, hogy másokat szolgálva és nekik igaz szeretettel megbocsátva mi is meggyógyulhatunk és elnyerhetjük a saját kihívásaink legyőzéséhez szükséges erőt. És ezt jelentem ki Jézus Krisztus nevében, ámen.