Megérteni az iszlámot
Fényképek a Getty Images jóvoltából
A Mohamed szülővárosában – az iszlám világ legszentebb városában –, Mekkában található Kába ábrázolása egy XIX. századi mozaikon
Szinte nem telik el úgy nap, hogy az iszlám és a muszlimok ne szerepelnének a legfőbb – jó vagy rossz – hírek közt. Érthető módon számos nem muszlim – köztük sok utolsó napi szent – kíváncsi, vagy akár aggódik is. Van-e bármi közös bennünk és muszlim felebarátainkban? Képesek lehetünk-e együtt élni és dolgozni?
Először is hasznos lehet egy kis történelmi háttér:
Kr. u. 610-ben egy középkorú arab kereskedő, egy bizonyos Mohamed, felkaptatott a szülővárosa, Mekka felett elterülő dombokra, hogy eltöprengjen és imádkozzon a maga körül tapasztalt vallási zűrzavaron. Ezt követően arról számolt be, hogy látomásban volt része, amely prófétának hívta el őt a népe közé. Ez az esemény jelöli az iszlám néven ismert vallás kezdetét. E szó jelentése: „alávetés” (Isten akaratának). Az iszlámban hívő embert muszlimnak – (önmagát) „alávetőnek” – nevezik.
Saját elmondása szerint Mohamed ezt követően, a majdnem 25 évvel később bekövetkezett haláláig, számos kinyilatkoztatást kapott. Ezeket először városa lakóival osztotta meg, és az elkövetkező isteni ítéletekre figyelmeztetett; bűnbánatra, valamint az özvegyekkel, az árvákkal és a szegényekkel való helyes bánásmódra szólította fel a hallgatóságát; továbbá a holtak egyetemleges feltámadását, és Isten végső ítéletét prédikálta.
Az általa és a követői által elszenvedett gúny és üldöztetés azonban annyira hevessé vált, hogy Medina városába kellett menekülniük, amely tevével durván négy napnyi távolságra fekszik északra.
Ott Mohamed szerepe drámai módon megváltozott.1 Aki korábban kizárólag prédikátor és figyelmeztető volt, innentől egy fontos arábiai város – idővel pedig az Arab-félsziget – törvényhozójává, bírájává és politikai vezetőjévé vált. A hívek közösségének ezen korai létrehozása olyan – a törvényben és az igazságban gyökerező – vallási önazonosságot adott az iszlámnak, mely mindmáig a legfigyelemreméltóbb és legfontosabb következményekkel járó jellemvonása.
Mohamed Kr. u. 632-ben bekövetkezett halála után a követői két fő csoportra oszlottak, akik kezdetben azon különböztek össze, hogy ki kövesse Mohamedet az iszlám közösség vezetőjeként.2 A legnagyobb csoport később szunniták néven vált ismertté (mivel azt vallja, hogy a szunnát, vagyis a Mohamed által kialakított hagyományos gyakorlatot követi, és viszonylag rugalmas az utódlás tekintetében). A másik, amely Mohamed veje, Ali körül alakult ki, a síat Ali (Ali csoportja) nevet kapta, és ma egyszerűen síiták néven ismertek. A szunnitáktól eltérően a síiták (akik síia muszlimok néven is ismertek) abban hisznek, hogy Mohamed próféta legközelebbi férfi rokonát – a vejét, Alit – és az ő utódait illette a jog, hogy Mohamed örökébe lépjenek a közösség vezetőjeként.
E nézeteltérések ellenére az iszlám a keresztény világhoz képest mindig is egységesebb volt vallási tekintetben. Ráadásul a Kr. u. 800-at követő időszakban több évszázadon keresztül kétségtelenül az iszlám civilizáció volt a legfejlettebb a világon a természettudományok, az orvoslás, a matematika és a filozófia terén.
A muszlim tan és gyakorlat forrásai
A Mohamednek tulajdonított kinyilatkoztatásokat a halálát követő egy-két évtizeden belül a Koránnak nevezett könyvbe gyűjtötték össze (az arab qara’a igéből képzett szó jelentése „olvasmány” vagy „kinyilatkoztatás”). A 114 fejezetből álló Korán nem Mohamedről szóló történet. Igen hasonlóan a Tan és szövetségekhez, a Korán egyáltalán nem is elbeszélés; a muszlimok úgy tekintenek rá, mint Isten közvetlenül Mohamednek kinyilatkoztatott igéje (és szavai).3
A keresztény olvasók ismerős témákkal találkozhatnak benne. Beszél például arról, hogy Isten hét nap alatt megteremtette a világegyetemet, hogy Ádámot és Évát a földre helyezte az Éden kertjébe, hogy megkísértette őket az ördög, hogy elbuktak, és hogy azt követően egy sor próféta lett elhíva (akiknek a zöme a Bibliában is szerepel). Ezeket a prófétákat a Korán muszlimnak nevezi, vagyis akik alávetették akaratukat Istennek.
A szövegben előkelő helyet foglal el Ábrahám, akit a könyv Isten barátjaként jellemez.4 (Többek között úgy tartják, hogy ő is kapott kinyilatkoztatásokat, amelyeket leírt, de amelyek azóta elvesztek.5) Szerepel benne Mózes, a fáraó, és Izráel gyermekeinek kivonulása is.
Megdöbbentő módon a Korán 34 alkalommal említi Máriát, Jézus anyját, míg az Újszövetség csak 19-szer. (Mi több, ő az egyetlen név szerint említett nő a Koránban.)
Rendszeresen visszatérő téma a Koránban a tauhíd tana, melyet leginkább az „egyistenhit” vagy – szó szerintibb fordításban – az „eggyé tenni” kifejezés ad vissza. Ez képviseli az Iszlám egyik központi tantételét: azt, hogy kizárólag egyetlen isteni lény van, aki teljességgel egyedi. „Nem nemzett, és nem lett nemzve – jelenti ki a Korán –, és nincs semmi, ami hasonló Hozzá.”6 Ami ebből következik, az mindenképpen az iszlám és a kereszténység közötti legfontosabb különbség: a muszlimok nem hisznek Jézus Krisztus vagy a Szentlélek isteni voltában. Azt is jelzi továbbá, hogy bár minden ember egyformán Isten teremtménye, az iszlám tan szerint nem vagyunk az Ő gyermekei.
A muszlimok hite szerint azonban Jézus Isten bűntelen prófétája volt, aki szűztől született, és az volt a rendeltetése, hogy központi szerepet töltsön be az utolsó napok történéseiben. A Koránban gyakran és áhítattal említik Őt.
Alapvető muszlim tanítások és gyakorlat
Az iszlám néhány alapvető tanát az „iszlám öt oszlopa” fekteti le. Ezt nem a Koránban találjuk, hanem egy hagyományosan Mohamednek tulajdonított kijelentés összegzi a legtömörebben:
1. Tanúságtétel
Ha van az iszlámnak egyetemes hitvallása, akkor az a saháda, vagyis a „hit kinyilvánítása” avagy „tanúságtétel”. A kifejezés egy olyan arab nyelvű mondatot takar, amely lefordítva így hangzik: „Tanúsítom, hogy nincs más isten, csak Isten [Allah], és Mohamed Isten [Allah] küldötte.” A saháda az iszlám kapuja. Ennek őszinte hittel való felmondásával válik valaki muszlimmá.
Az Isten szó arab megfelelője az Allah. Az al- („az”) névelő és az iláh („isten”) összevonásával alkotott szó nem tulajdonnév, hanem cím, és szoros rokonságban áll a héber Elohim szóval.
Mivel nincs iszlám papság, így papsági szertartások sem léteznek. Nem létezik egységes „iszlám egyház” sem. Éppen ezért a saháda felmondása bizonyos értelemben a keresztelkedés iszlám megfelelője. A hivatalos, egységes, világszintű vezetői szervezet jelenlegi hiánya pedig más következményekkel jár. A világ muszlimjainak nincs például legfelsőbb vezetője, tehát senki nem szól az egész közösség nevében. (Szinte mindenki Mohamedet tekinti az utolsó prófétának.) Ez azt is jelenti, hogy nincs egyház, amelyből ki lehetne zárni a terroristákat vagy az „eretnekeket”.
2. Imádkozás
Sok nem muszlim is ismeri a szalát elnevezésű, szertartásos muszlim imádkozást, amely naponta öt alkalommal meghatározott számú leborulással jár. A Korán előírt verseinek felmondása és a homlok földhöz érintése az Istennek való alázatos alávetést tanúsítja. Bármikor mondható továbbá ennél rögtönzöttebb fohász – duá – is, ami nem igényel leborulást.
A pénteki déli ima alkalmával a muszlim férfiak számára kötelező, a muszlim nőknek pedig ajánlott, hogy elmenjenek imádkozni a mecsetbe (az arab maszdzsid – „leborulás helye” – szóból). Ezeken a helyeken nemek szerint elkülönült csoportokban sorokba rendeződnek, és az imám (az arab amama – „elöl lévő” – jelentésű szóból) vezetése alatt imádkoznak, illetve meghallgatnak egy rövid prédikációt. A péntek azonban nem feleltethető meg egy az egyben a sabbatnak: habár a „hétvége” középpontja a legtöbb muszlim országban valóban a jaum al-dzsumá („az összegyűlés napja”), vagyis a péntek, ugyanakkor azon a napon sem számít bűnnek a munkavégzés.
3. Alamizsna
A zakát („megtisztító”) a szegények támogatására, a mecseteknek, illetve egyéb iszlám célokra történő jótékony adományozást takar. Úgy szokták kiszámítani, hogy az a muszlim hívő egy bizonyos minimális összeg fölötti teljes vagyonának 2,5%-át tegye ki. Egyes muszlim országokban kormányszervek gyűjtik be, máshol önkéntes alapon történik.
4. Böjt
A hithű muszlimok minden évben a ramadáni holdhónap minden napján napkeltétől napnyugtáig tartózkodnak az ételtől, az italtól és a nemi érintkezéstől. Ezenkívül gyakori az is, hogy a hónap során valamilyen konkrét, szegényeket segítő jótékonykodásnak, valamint a Korán olvasásának szentelik magukat.7
5. Zarándoklat
Annak a muszlimnak, akinek az egészsége és az anyagi lehetőségei megengedik, az élete során legalább egyszer illendő elvégeznie a mekkai zarándoklatot. (Ennek általában része egy látogatás Medinába, az iszlám második legszentebb városába is, de ez nem kötelező.) A hithű muszlimok számára ennek megtétele egy mélyen lelki és megindító esemény, hasonló ahhoz, amilyen a helyszíni részvétel az általános konferencián, vagy az első látogatás a templomban.
Néhány aktuális kérdés
A nem muszlimok körében az iszlámmal kapcsolatos aggodalmak a vallási erőszakkal, az iszlám avagy saría joggal, valamint a nők iszlámban betöltött szerepével kapcsolatosak.
Egyes szélsőségesek a dzsihád kifejezést kizárólag „szent háború” értelemben használják, habár maga a szó tulajdonképpen „gyakorlati erőfeszítést” jelent, a „puszta” imádkozás és tanulmányozás ellentéteként.
A muszlim jogtudósok és gondolkodók többféleképpen értelmezték már a dzsihádot. A mértékadó jogforrások például amellett érvelnek, hogy csak a védekező jellegű fegyveres dzsihád fogadható el, az ellenfeleket pedig figyelmeztetni kell, lehetőséget adva nekik a provokáció abbahagyására. Egyes jogtudósok és más muszlim gondolkodók napjainkban úgy érvelnek, hogy a dzsihád bármilyen gyakorlati cselekvést jelenthet, ha az a célja, hogy az iszlám közösség javát szolgálja, vagy hogy általánosságban jobbá tegye a világot. Mohamed állítólag különbséget tett a „nagyobb dzsihád” és a „kisebb dzsihád” között. Úgy mondta, hogy ez utóbbi jelenti a háborúskodást. A nagyobb dzsihád azonban küzdelem az igazságtalansággal, valamint az embernek az igazlelkű életvitelt érintő személyes ellenállásával szemben.
Napjaink iszlamista terrorizmusa vallási gyökerekre hivatkozik, azonban kétségtelenül olyan társadalmi, politikai és gazdasági sérelmeket tükröz, melyek alig vagy egyáltalán nem függnek össze a vallással mint olyannal.8 Ráadásul fontos megjegyezni, hogy a világ muszlimjainak többsége nem csatlakozott a terroristákhoz ebben az erőszakban.9
A saría egy másik olyan pont, amely aggodalmat kelt néhány nem muszlimban. A saría a Koránon és a Hadíszon alapul, és a muszlim viselkedést szabályozza.10 (A hadísz egy beszámoló Mohamednek, illetve az ő legközelebbi társainak mondásairól és cselekedeteiről, és a muszlim magatartás mintájaként szolgál, valamint kiegészíti és magyarázza a Korán részeit.) A saríában találhatóak a férfiak és a nők öltözetére (például a hidzsáb, vagyis fátyol viselésére) vonatkozó szabályok; a muszlim országok egy részében ezek kötelezőek, míg máshol az egyén döntésére vannak bízva. A saría olyan kérdésekre is kitér, mint a személyes higiénia, az ima ideje és tartalma, valamint a házasságkötést, válást és öröklést meghatározó szabályok. Így amikor a muszlimok azt válaszolják egy-egy felmérésben, hogy a saría szabályainak szeretnék alávetni magukat, az lehet politikai állásfoglalás is, de lehet, hogy nem az. Lehetséges, hogy egyszerűen azt mondják ezzel, hogy igazán muszlim életet kívánnak élni.
Amikor a nem muszlimok közül sokan a nők és az iszlám kapcsolatára gondolnak, azonnal a többnejűség és a fátyol jut eszükbe. Azonban a kulturális valóság ennél sokkal összetettebb. Míg a Korán számos verse azt jelenti ki, hogy a nők egyenlőek a férfiakkal, más részekből úgy tűnik, hogy alávetett szerepet jelöl ki számukra. Kétségtelen, hogy számos iszlám országban léteznek olyan szokások – és ezek gyakran az iszlám előtti törzsi kultúrában vagy más fennmaradt hagyományokban gyökereznek –, amelyek alárendeltté teszik a nőket. Ugyanakkor az, ahogyan a muszlimok a nők szerepére tekintenek, országról országra – sőt, sokszor még országon belül is – jelentősen eltérő.
Az iszlám megítélése az utolsó napi szentek körében
Utolsó napi szentekként – az eltérő hitelveink ellenére – hogyan viszonyulhatunk hát a muszlimokkal való kapcsolatunk építéséhez?
Először is el kell ismernünk a muszlimok jogát ahhoz, hogy ők is „hódoljanak úgy, ott és annak, ahogy, ahol és aminek akarnak” (Hittételek 1:11). 1841-ben a nauvooi városi tanácsot alkotó utolsó napi szentek elfogadtak egy vallásszabadságról szóló rendeletet, amely biztosította, hogy „a katolikusoknak, a presbiteriánusoknak, a metodistáknak, a baptistáknak, az utolsó napi szenteknek, a kvékereknek, az episzkopálisoknak, az univerzalistáknak, az unitáriusoknak, a mohamedánoknak [muszlimoknak] és minden más vallási szektának s felekezetnek, bárminemű legyen is, szabad eltűrése s egyenlő kiváltságai legyenek”11.
Idézzük fel azt is, hogy egyházi vezetőink általában figyelemre méltóan pozitív módon értékelték az iszlám alapítóját. 1855-ben például – egy olyan korban, amikor a legtöbb keresztény antikrisztusként ítélte el Mohamedet – George A. Smith elder (1817–1875) és Parley P. Pratt elder (1807–1857) a Tizenkét Apostol Kvórumából hosszú prédikációkat mondtak, amelyekben nemcsak az iszlám történelmet illetően lenyűgözően tájékozott és méltányos megközelítésről tettek tanúbizonyságot, hanem magát Mohamedet is méltatták. Smith elder megjegyezte, hogy Mohamedet „kétségtelenül szándékkal támasztotta Isten”, hogy a bálványimádás ellen prédikáljon; kifejezte továbbá együttérzését a muszlimok iránt, akiknek – az utolsó napi szentekhez hasonlóan – nem igazán sikerül „megíratni az őszinte történetét”. A rögtön ezután felszólaló Pratt elder a csodálatát fejezte ki Mohamed tanításai, valamint a muszlim társadalom erkölcsei és intézményei iránt.12
Ennél valamivel újabb az a hivatalos állásfoglalás, amelyet az Első Elnökség 1978-ban fogalmazott meg. Ez konkrétan megnevezi Mohamedet „a világ nagy vallási vezetői” között, kifejtve, hogy ők mind „kaptak valamennyit Isten fényéből. Isten erkölcsi igazságokat adott [ezeknek a vezetőknek] – fogalmazott Spencer W. Kimball elnök, N. Eldon Tanner elnök és Marion G. Romney elnök –, hogy egész nemzeteket világosítsanak meg, és hogy az egyéneket magasabb szintű megértéshez segítsék.”13
Közös alapra építkezni
Habár nyilvánvaló, hogy vannak fontos témák, amelyekben az utolsó napi szentek és a muszlimok mást gondolnak – különösen Jézus Krisztus isteni voltáról, a Szabadítóként betöltött szerepéről, valamint az újkori próféták elhívásáról –, sok dolog közös bennünk. Mind hisszük például, hogy erkölcsileg felelősséggel tartozunk Istennek; hogy egyaránt kell törekednünk a személyes igazlelkűségre és a jobb s igazságosabb társadalomra; valamint hogy egy nap feltámadunk, és Isten elé vitetünk ítéletre.
A muszlimok és az utolsó napi szentek is hisznek az erős családok alapvető fontosságában, valamint a szegények és szükséget látók megsegítésének isteni parancsában, ahogy abban is, hogy a hitünket a tanítványság cselekedetei révén mutatjuk ki. Nincs oka annak, hogy az utolsó napi szentek és a muszlimok ne tehetnék meg mindezt egymás mellett élve, vagy akár – amikor erre lehetőség adódik – együttműködve a közösségeikben, ahol egyre gyakrabban vagyunk egymás szomszédai egy egyre inkább szekuláris világban. Lehetőségünk van közösen is megmutatni, hogy a vallásos hit hatalmas jóra vivő erő lehet, nem csupán a viszályok vagy akár az erőszak forrása, amint azt egyes bírálók állítják.
Maga a Korán is javasol egy módot arra, hogy a különbségeink ellenére is békében élhessünk együtt: „Ha [Isten] úgy akarta volna, egyetlen közösséggé tehetett volna benneteket, de hogy próbára tehessen benneteket az által, amit adott nektek, versengjetek hát a jótettekben! Valamennyien [Istenhez] fogtok visszatérni, és ő tájékoztatni fog benneteket azzal kapcsolatban, amiben különböztetek.”14