Tegyétek az életeteket a személyes fejlődés lélekpezsdítő utazásává!
Írta: Jeffrey R. Holland elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Az isteni lehetőségeink felé való fejlődés alapja az evangélium tanulása, megélése és tanítása.
Illusztrációk: Getty Images
Micsoda izgalmas időszakban lehetünk Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai! Amikor az Úr királyságában lezajlott közelmúltbeli fejleményekre gondolok, egyértelműnek tűnik, hogy Isten egy lélekpezsdítő utazásra visz minket, olyan lenyűgöző dombok és völgyek és látványosságok között, amelyeket elképzelni is alig tudunk, amíg nem kapaszkodunk egy kicsit magasabbra, és akkor azok ott terülnek el előttünk.
Egyetlen év alatt elbúcsúztattunk egy szeretett prófétát, és szeretettel támogattunk egy újat. Új megközelítést kezdtünk alkalmazni a Segítőegylet és a melkisédeki papsági kvórumok gyűlésein, nagyobb hangsúlyt fektetve az Úr munkájának elvégzése érdekében folytatott közös tanácskozásra. Ugyanezt a lelkületet láthatjuk abban, ahogy az Úr egyetlen kvórumba hozta össze a főpapokat és az eldereket, és abban a földrengésszerű változásban, ahogy a papságviselők és a nővérek immár szolgálattételt nyújtanak Isten gyermekeinek. Ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy elálljon a lélegzetetek, gondoljatok az Első Elnökség nemrégiben tett bejelentésére a személyes és családi szentírás-tanulmányozást támogató forrásanyagokról, valamint az elemis és vasárnapi iskolai anyagok ezzel összhangban lévő változtatásairól – nem is beszélve a misszionáriusi munka, a családtörténeti kutatás és a templomi munka terén zajló előrelépésekről.
És ezeket bizonyára újabbak követik majd. Amint azt a kilencedik hittételünk kijelenti: „hiszünk mindabban, amit Isten kinyilatkoztatott” – ám ez sokszor a könnyebbik fele. Különleges hit kell viszont ahhoz, hogy elhiggyük, „hogy ezután is ki fog nyilatkoztatni sok nagyszerű és fontos dolgot” a királyságot illetően, és hogy aztán készek legyünk elfogadni, bármi is legyen mindez. Ha hajlandóak vagyunk rá, Isten olyan helyekre fog elvezetni bennünket, ahova soha nem is álmodtuk, hogy eljuthatunk – bármilyen nagyratörőek legyenek is egyébként az álmaink. Az Ő gondolatai és az Ő útjai kétségtelenül sokkal magasabb rendűek a mieinknél (lásd Ésaiás 55:8–9). Úgy vélem, hogy bizonyos értelemben nem különbözünk nagyon azoktól a kirtlandiektől, akikről a következőket mondta Joseph Smith próféta: „[N]em tudtok többet ennek az egyháznak és királyságnak a rendeltetéséről, mint az anyja ölében fekvő csecsemő.”1
A szívünket akarja megváltoztatni
Mindemellett azt remélem, hogy amikor visszatekintünk arra, hogy honnan indultunk, akkor képesek vagyunk a módosított előírásoknál, az új programoknál és az átdolgozott kézikönyveknél többet látni. Az Úr munkája mindig is legfőképpen az emberekről szólt, nem a programokról. Bármilyen változtatásokat is vezényeljen le egy szervezetben vagy egy időbeosztásban vagy egy tananyagban, valójában titeket és engem remél megváltoztatni. A szívünket akarja megváltoztatni, és jobbá akarja tenni a jövőnket.
Nem, még nem látjuk azokat a nagy és fontos dolgokat, amelyek a következő kanyar után várnak ránk az ösvényen. A végső úti célról azonban van bizonyos fogalmunk:
„[M]ég nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a mint van” (1 János 3:2).
„Milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27).
„[K]apni fogtok a teljességéből, és megdicsőíttettek énbennem, miként én az Atyában; azt mondom tehát nektek, hogy kegyelemért kaptok kegyelmet” (T&Sz 93:20).
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ez hosszú utazásnak hangzik – ugyanakkor felpezsdítőnek is! Az ilyen isteni cél – bár valóban nagyratörő – alkotja mindannak a középpontját, amitől a visszaállított evangélium annyira vonzó és lelkesítő. Van a lényünk mélyén egy visszhang – egy emlék –, amely azt mondja nekünk, hogy éppen ezért jöttünk a földre. Elsősorban és leginkább azért fogadtuk el Mennyei Atyánk tervét, mert olyanná akartunk válni, mint Ő. Tudtuk, hogy ez egy irdatlan nagy cél, amelyet soha nem lesz könnyű elérni. De ennél kevesebb egyszerűen nem volt elég. A lényünk arra lett megalkotva, hogy növekedjen, és amint akkor, úgy most is felserkenünk, hogy megtegyük ezt az utat.
Tanulni és valamivé válni
Az isteni lehetőségeink felé való fejlődés és a Mennyei Szüleinkhez való hasonulás központi tantételeit az evangélium tanítása, tanulása és megélése képezik. Időnként úgy hívjuk ezt a folyamatot, hogy örökkévaló fejlődés. Időnként úgy hívjuk, hogy megtérés. Időnként egyszerűen úgy nevezzük: bűnbánat. De bárminek hívjuk is, hozzá tartozik a tanulás. Joseph Smith próféta ezt mondta: „[M]eg kell tanulnotok, hogyan válhattok ti magatok is istenekké, Isten királyaivá és papjaivá, …azáltal, hogy egyik kis fokról a másikra léptek, és egyik kis képességből kifejlesztetek egy nagyobbat…
Amikor létrát másztok, az alján kell kezdenetek, és lépésről lépésre kell felfelé haladnotok, míg el nem éritek a tetejét; így van ez az evangélium tantételeivel is – az elsővel kell kezdeni, és továbbhaladni mindaddig, amíg meg nem tanuljátok a felmagasztosulás összes tantételét.”2
Beszéljünk tehát a tanulásról. Mivel szívemben tanár maradtam, szeretem ezt a szót és ezt az elgondolást, bár szerintem a szokásosnál egy kicsit pontosabb meghatározást kellene találnunk hozzá. Evangéliumi vonatkozásban nem csupán a tudás felhalmozását értem alatta, bár az is a része. És nem is csupán egy előadás tétlen hallgatását, vagy a tények bemagolását értem alatta. Tanulás alatt növekedést és változást értek; fejlődéshez vezető meglátásokat; az igazság ismeretét, ami viszont közelebb visz minket a minden igazság Istenéhez.
Russell M. Nelson elnök is összekötötte a tanulást ezzel a megtérést eredményező szívbéli változással, amikor azt tanította, hogy amikor „a Szentlélek meggyőzi azokat, akik komolyan kutatnak az igazság után”, ez táplálja a hitet, amely pedig „elősegíti a bűnbánatot és az Isten parancsolatainak való engedelmességet”. A megtérés ezen alapvető összetevői „elford[ítanak minket] a világ dolgaitól az Úr dolgai felé”, amivel „együtt jár a »szívbéli nagy változás«”.3
Ez nem arról szól, hogy ismerjük Izráel tizenkét törzsének elnevezését, vagy elemeire bontva tudjuk ábrázolni az olajfák példázatát, bármilyen hasznosak legyenek is az ilyen gyakorlatok. Az ilyen tanulás önmagunk megváltoztatásáról szól; arról, hogy másmilyenek (jobbak) leszünk azért, mert többet tudunk mindabból, amit Isten tud.
Beláthatjátok, hogy az a fajta tanulás, amilyenről én beszélek, túl nagy ahhoz, hogy egy tanterem falai közé szorítsák vagy hogy egy 45 perces lecke alatt a végére lehessen járni. A szentírások, a próféták, a szülők, a napsütés, az esős napok, a lelki késztetések és magának az életnek a mindennapi tananyaga, mind-mind lehetőséget nyújt nekünk arra, hogy Istenről és az Ő tervéről tanuljunk, mert igenis „minden dolog [Őróla] tesz bizonyságot” (Mózes 6:63). Idővel aztán mindannyian felfedezzük, hogy Ő nemcsak istentiszteleten hajlandó tanítani minket, hanem bárhol és bármikor, ahol és amikor hajlandóak vagyunk tanulni – például azokban a kötetlen pillanatokban, amikor a gyermekeink és a barátaink, a szomszédunk vagy a munkatársaink, a buszon látott férfi vagy nő, vagy éppen a boltban nekünk segítő alkalmazott társaságában vagyunk.
Azonban mindezen igazságok, melyeket Isten napról napra megkísérel megtanítani nekünk, csupa olyan mag, amely a köves talajra vagy a tövisek közé esik, hogy elszáradjon vagy megfojtsák, amennyiben nem fogadjuk meg Alma tanácsát, miszerint tegyünk kísérletet az igével – vagy ahogy Jakab mondja: hogy cselekedjük is az igét, ne csak hallgassuk (lásd Márk 4:1–20; Jakab 1:22; Alma 32:27–43). Amikor tanulunk az igazságról, majd azt választjuk, hogy annak megfelelően cselekszünk, növekszik a bizonyságunk (lásd János 7:17). Amikor aztán az igazságot a lényünk részévé tesszük – azáltal, hogy törekszünk még a kihívások közepette is következetesen aszerint élni –, akkor az megváltoztat minket, és hasonlóbbá válunk az igazság Atyjához.4
Az evangéliumi tanulás központja az otthonunk
Ezért mondjuk azt, hogy az evangélium tanítása, tanulása és megélése „otthonközpontú és az egyház által támogatott”5 kell, hogy legyen. Először is, az otthon az, ahol a legtöbb időt töltjük – határozottan többet, mint amennyit az egyházban töltünk (még az agyonhajszolt püspököket is ideszámítva). Nem várnánk el a fizikai testünktől, hogy sokáig húzza heti egy étkezéssel – még akkor sem, ha az nagyon finom. Hasonlóképpen, ha az egyórás istentiszteleti tanítás – még ha kiváló is az az istentiszteleti tanítás – a fő alkalom, amikor Krisztus szaván lakmározunk (lásd 2 Nefi 31:20), akkor az alultápláltság veszélye fenyeget minket.
Másodszor, az otthon egyszerre tanterem és labor, ahol az evangéliumi tanulás és élet úgy összefonódik, hogy szinte megkülönböztethetetlenek. Ezt az élő laborélményt egyszerűen nem lehet pusztán a tanteremben előállítani.
A legfontosabb talán az, hogy az otthon a menny visszhangja (lehet) – egy emlékeztető arra az örökkévaló célra, melynek követésére ide jöttünk. Ahogy azt Henry B. Eyring elnök, az Első Elnökség második tanácsosa megfogalmazta: „Habár a földi családoktól távol áll a tökéletesség, a család biztosítja a legnagyobb esélyt arra, hogy Isten gyermekeit a mennyben érezhetőt leginkább megközelítő szeretettel fogadják – ami maga a szülői szeretet. A család továbbá a legjobb hely arra, hogy megőrizzük és továbbadjuk azon erkölcsi értékeket és igaz tantételeket, melyek a legnagyobb valószínűséggel visszavezetnek bennünket Isten jelenlétébe.”6
Szülők! Megijesztettelek titeket? Remélem, nem. Nem azért van a hangsúly az otthoni tanításon, tanuláson és megélésen, hogy további terhet jelentsen az egyéneknek és családoknak. Igazából éppen ellenkezőleg: azt reméljük, hogy az otthoni erőfeszítéseitek elismerésével és támogatásával valamilyen módon könnyíteni tudunk az általatok ott hordozott terhen. Vagy ami még jobb, talán meg tudunk erősíteni titeket, hogy könnyen viseljétek azt el (lásd Móziás 24:15).
Az egyházban történő evangéliumi tanulás támogatása
Ez a kiterjesztett nézőpont, ami az evangélium tantermen kívüli befogadását illeti, nem jelenti azt, hogy a tanterem ne lenne fontos. Természetesen azt reméljük, hogy az istentisztelet továbbra is a jelentőségteljes tanulás színtere lesz. Mi több, az egyházi tanórák támogató szerepe létfontosságú az otthonközpontú tanulásban. Ahhoz azonban, hogy az egyházi tanítás az életek megváltoztatásában segítsen, nem lehet független attól, ami azokban az életekben zajlik. Mérvadónak kell lennie mind a tanítók, mind a tanulók számára, és támaszkodnia kell a tapasztalataikra.
Világos tehát, hogy ha a kézikönyvre vagy a táblára vagy a székek elrendezésére vagy akár némely kiváló beszélgetésindító kérdésre összpontosítunk, azt nem feltétlenül tesszük helyesen. Erőfeszítésünk és törődésünk tárgya Isten egyedi gyermeke és az ő örökkévaló fejlődése kell, hogy legyen. Életeket próbálunk megérinteni, és csak akkor érintünk székeket vagy krétát vagy audiovizuális berendezéseket, ha az segít nekünk megérinteni egy életet. A Szabadító után szabadon: mit használ egy tanítónak vagy osztálynak az, ha a világ legnagyszerűbb tanbéli bemutatójának biztosít is helyet, miközben ebből a tanból semmi nem jelenik meg annak a személynek – az egyéni egyháztagnak – az életében, szeretetében, gondolataiban és érzéseiben, akit Isten olyan nagyon meg akar szabadítani és fel akar magasztalni?
A siker igazi mércéje nem az lesz, hogy milyen gördülékeny volt a tanítás, milyen jól töltöttük ki az időt, milyen sokan gratuláltak utána a tanítónak, vagy akár az, hogy hányan vettek részt benne az osztályból. A siker annak függvénye, hogy mi történik a tanuló életében. Vajon Herrero testvér talált-e valami olyat a szentírásokban a múlt heti órán, ami segített neki átjutni az előtte tornyosuló nehézségeken? Vagy ami még jobb: történt-e bármi olyan az órán, amitől még inkább képessé vált arra, hogy a hét során megtalálja azokat a válaszokat, amelyekre szüksége van? Amikor aztán ezen a héten beszámolt erről az élményéről, akkor vajon Schmidt nővér is rálelt arra a reményre és hitre, amelyre szüksége van ahhoz, hogy elhiggye, hogy Isten neki is segíteni fog? (Lásd Másokat nézve nem lesz jó az erőnléted.)
Mindez azt jelentheti, hogy tanítókként egy kicsit mást találtok egy-egy új tanítási forrásanyagunkban, mint amit a régi kézikönyvekben megszoktatok. Lehet, hogy kevesebb részletes útmutatást találtok azt illetően, hogy mit és hogyan csináljatok. Ez szándékosan készült így, hogy arra buzdítson titeket, hogy saját élményekért és saját sugalmazásokért imádkozzatok, keressétek azokat és támaszkodjatok rájuk, és azokéra is, akiket tanítotok. (Lásd Szólót énekelsz vagy kórust vezetsz?)
Vagyis ha mondjuk az Újszövetség a tantárgy, és én vagyok a vasárnapi iskolai tanító, akkor nem feltétlenül úgy jövök az órára, hogy tele a tarisznyám jelentéktelen érdekességekkel a Máté 5 körülményeit illetően, bölcs embereknek a hegyi beszédről szóló lélekemelő idézeteivel, és arra irányuló ötletes tevékenységekkel, hogy miként legyünk béketeremtők – mindez úgy megszervezve és kiszámítva, hogy „óra ötvenötre” pont befejezzük. Ehelyett pont úgy tanulmányozom a Máté 5-ben található tantételeket, és élek azok szerint, ahogy a tanulóktól is elvárom. Az egyetlen különbség az, hogy az én esetemben ezt talán több gondolkodás és imádkozás kíséri az osztály minden egyes tagjával és azzal kapcsolatban, hogy miként lehetnének jelentőségteljesek számukra ezek a tantételek. Az órán aztán – a Lélek hatása alatt – arra biztatom őket, hogy kölcsönösen építsék és támogassák egymást a Máté 5 tanulmányozására és megélésére irányuló törekvéseikben. Segítek nekik meglátni az életük és a szentírásokban lévő becses tan közötti összefüggéseket. Mindenekelőtt pedig pillanatnyi sugalmazásért imádkozom, hogy egy tényt hitté, egy kérdést kereséssé változtathassak.
Az Elemiben természetesen egy kicsit más lehet a szerepem. Azonban nem az a célom, hogy a kicsiket 45 percen keresztül szórakoztassam, vagy rávegyem őket, hogy csendben legyenek, és én akadálytalanul elmondhassam, amit akarok. Az a célom, hogy önálló tanulókat építsek belőlük; hogy segítsek nekik észrevenni, miként teszik gazdagabbá az életüket az evangéliumi igazságok; és hogy támogassam a szüleiket, akik a legfontosabb evangéliumi tanítóik.
Miután előzőleg megdöbbentettem a szülőket, most talán a tanítókra ijesztettem rá. Ha így van, akkor hadd nyugtassalak meg titeket két gondolattal: 1.) Embereket tanítotok, nem leckéket, az embereket pedig ti jobban ismeritek, mint arra bármilyen tanítási kézikönyv képes lehet. 2.) Az evangélium tanulására és az aszerinti életre irányuló személyes erőfeszítéseitek jelentik a legjobb felkészülést az evangélium másoknak való tanítására. Emlékezzetek rá, hogy a legjobb mód a Lélek meghívására az életünkbe – és a tanításunkba –, ha magunk is tanuljuk az evangéliumot, és aszerint élünk! A Lélek a legfőbb tanító ebben az egyházban, és ennek a hatásnak szerencsére nincs határa.
Ő kijelölte az ösvényt és utat mutatott
Az a mi nagy vágyunk, hogy az evangélium tanulásának és megélésének új módjai révén az Úr a lelki növekedés új magasságaiba emeljen bennünket. Az Ő segítségével meg fogjuk osztani az evangéliumot a barátainkkal – nem azért, mert kötelességnek érezzük, hanem mert az evangélium része a mindennapi életünknek, és nem tudjuk úgy szólásra nyitni a szánkat, hogy azon ne bukjon ki valamelyik evangéliumi igazság! Ideális esetben a más hiten lévő barátaink megnövekedett világosságot fognak látni az életünkben, és meg fogják keresni a misszionáriusokat – még azelőtt, hogy a misszionáriusok keresnék meg őket –, hogy a saját családjuknak is juttassanak abból, amit láttak. A templomi házasságok, a családtörténeti munka, a papsági hatalom és szertartások, az erkölcsi tisztaság, a szegényekkel való törődés – ez mind annak az áldásos eredménye lesz, hogy Krisztus mélyen megtért tanítványai naponta tanulják és megélik az evangéliumot a vasárnapi tanóráktól kapott teljes, megfelelő, következetes támogatás mellett. Ez az, ami felé az Úr vezet minket, és ez valóban egy lélekpezsdítő utazás!
Azt a kifejezést szoktuk használni, hogy „a Szabadító módján tanítani”, de azt remélem, hogy ez soha nem válik puszta szófordulattá vagy közhellyé. Valójában csupán azt értjük alatta, hogy tanítókként és tanulókként krisztusibbá kell válnunk; hogy úgy igyekezzünk megosztani az evangéliumot, ahogy Ő tette. Lehetőség ez arra, hogy csatlakozzunk a tanítványokhoz, hogy Jézussal járjunk az országutakon és a mellékutakon, keresve azt az egyet, aki talán eltévedt. Lehetőség ez arra, hogy felkapaszkodjunk a sokasággal a boldogmondások hegyére; hogy ott üljünk a galileai partokon a tömeggel. Lehetőség ez mindannyiunk számára, hogy a Mester ruhájának szegélyét illessük, és meggyógyuljunk.
Mindig is szerettem az e költői szavakat, melyeket Eliza R. Snow az egyház egyik legmegindítóbb himnuszaként vetett papírra:
Fivérek és nővérek! Megtiszteltetés számomra, hogy veletek lépkedhetek azon dicső jövő felé, melyet Mennyei Atyánk nekünk szánt. Ismerem a szíveteket. Tudom, hogy szeretitek az Urat, és az Ő akaratát akarjátok cselekedni. Bizonyságomat teszem, hogy amint megismerjük az Ő akaratát, amint világosságot és igazságot gyűjtünk, és mindennap a részünkké tesszük azt, úgy növekszik majd bennünk az a világosság „mind fényesebbé és fényesebbé…, a tökéletes napig” (T&Sz 50:24; kiemelés hozzáadva), amikor is Ővele lehetünk majd, mert olyanok leszünk, mint Ő.