A hit képmásai
Rachel Lighthall
Amerikai Egyesült Államok, Kalifornia
Ha az ember körüljárja a Rachel egykori lakhelyéből megmaradt hamut és törmeléket, nyilvánvalóvá válik számára a pusztulás mértéke. Ami azonban még a kaliforniai Paradise városát megsemmisítő tűz után is nyilvánvaló, az Rachel hite, amikor arról beszél, hogy miként tapasztalta meg Isten kezét az életében.
Richard M. Romney, fényképész
Megszoktuk, hogy előfordulnak tüzek a környéken, így aztán aznap reggel sem aggódtam különösebben, amikor igencsak füstösnek láttam az égboltot. Én viszonylag új voltam a környéken, de azoknak, akik régóta éltek Paradise-ban – főleg a szurdokok térségében –, már korábban is volt részük kitelepítésben.
Ezúttal viszont az erős szél miatt a tűz olyan iramban terjedt, hogy a hatóságok teljesen alábecsülték, mennyi időbe fog telni, amíg elér hozzánk. A legtöbben nem is sejtettük, hogy mi történik, amíg a város már mindenütt lángokban nem állt. A helyzetünk egyetlen óra alatt jutott el a „kissé nyugtalanító” szintről a „Vészhelyzet! Tűnés innen!” szintjére.
A kimenekítés zűrzavaros volt – és rohamos. A legtöbb embernek lángokon kellett keresztülvágnia az autójával, hogy kijusson a városból. Amikor én magam is kifelé vezettem a gyerekeimmel, mindent füst borított. A szél szanaszét hordta a parazsat, és a városban mindenütt tüzek lobbantak. Sokan úgy jöttek el, hogy a házuk vagy a szomszéd otthona lángokban állt. Nem tudtam, hogy a mi otthonunk el fog-e pusztulni.
Vezetés közben Istennel társalogtam. Azért imádkoztam, hogy biztonságban kijussunk és megmeneküljön a házunk. Még csak nagyjából két éve laktunk benne. Családként mind együtt tökéletesítgettük. A férjem és a gyerekek segítettek felújítani a pultokat és a padlót. Csak úgy neveztük, hogy a mi kis „erdei lakunk”. Szerettem az otthonomat, de megpróbáltam elég erős maradni ahhoz, hogy alá tudjam vetni az akaratomat Isten akaratának.
Néhány nappal később egyértelművé vált számunkra, hogy az otthonunk nincs többé. Amit annak idején kicsinosítottunk, most leégett. Azonban visszatekintve, a házunkban töltött idő annyira csodálatos időszak volt! Nagyon hálás vagyok, amiért Isten megadta a családunknak az ott töltött időszakot.
A tűz nyomán az egyik leggyönyörűbb, amit láttam és hallottam, az azoknak a bizonysága, akiknek – én úgy szoktam mondani – „hatalmas hitük” van. Ezek az emberek látták, hogyan volt jelen Isten az életük minden részletében. A „hatalmas hit” nem olyasmi, amit máról holnapra meg tudsz szerezni. Hosszú ideig tart felépíteni.
A tíz szűz példázata jut róla eszembe. Ha nincs feltöltve a lámpásod, akkor még a válsághelyzet előtt van itt az ideje, hogy Isten felé fordulj. Nem akkor van itt az ideje elkezdeni feltöltened a lámpásodat, amikor olyan katasztrófák következnek be, mint ez a tűzvész. Olyan ez, mint amikor beültök a kocsiba, és megkéred a gyerekeket, hogy csatolják be magukat. Most képzeld el, hogy ezt válaszolják: „Nekem nem kell biztonsági öv. Majd amikor hallom, hogy sikítasz, akkor becsatolom magamat!” Válsághelyzetben nem lesz rá idejük.
A tűz után feltűnt, hogy azok az itteniek, akiknek „van olaj a lámpásában”, nem szenvedtek akkora mértékben. Ők is gyászolnak, küszködnek nehézségekkel, de mindemellett hisznek abban, hogy Isten törődik velük és jelen van az életük részleteiben. Tudják, hogy Istennek meg lett volna a hatalma ahhoz, hogy megkímélje a házaikat a tűztől, mégsem lesznek dühösek, amikor a dolgok kedvezőtlenül alakulnak. Elfogadják az Ő akaratát. Ezt nevezem én úgy, hogy „hatalmas hit”.
Aki hisz Istenben, mind meglátta az Ő kezét ebben a tűzvészben. Valószínűleg lehetetlen lenne bárki előtt is egyetlen óriási csoda által bebizonyítani Isten létezését, ám Isten vagy egymillió apró csodát vitt véghez itt, Paradise-ban. Ha az ember hisz Istenben, mindenütt láthatja a keze nyomát. Habár azóta is sok a kihívás, ám egyúttal a csoda is. Isten segített nekünk, hogy pontosan azt tanuljuk meg, amire szükségünk van.
A „hatalmas hit” nem mentesített senkit a veszteségeik okozta gyásztól. Az átéltek egyik legnehezebb része látni azok fájdalmát, akiket szeretek. Valószínűleg többet gyászoltam ővelük, mint amennyit saját magamért. Igen, nehéz időszak volt a családunk számára, és sok veszteség ért minket. Ugyanakkor sokat nyertünk is.
A Chico Kalifornia Cövek tagjai nagyon sokat tettek a tűz által érintett emberek szolgálatáért. Mindenkit, aki a kimenekítés napján eljött a cövekközpontba, néhány órán belül el tudtak helyezni a cövek valamelyik tagjánál. Elvittek az otthonukba, és segítettek beszerezni, amire szükségünk volt. Elámultam azon a mindenféle adományon is, amelyeket a szerte a világon élő szentektől kaptunk. Áldásban és támogatásban van részünk, és érezhetjük a szeretetüket. Annyira nagyszerű utolsó napi szentnek lenni! Ezt teljes tüdőből fogom világgá kiáltani!
Miután bekövetkezett a tűz, sokat imádkoztam, mert szükségem volt arra, hogy képes legyek gyászolni, és a gyermekeimnek is meg kellett tanítanom, hogyan gyászoljanak. Isten több gyönyörűséges tanításban is részesített. Megtanultam a „tiszta gyászolás” fontosságát. Számomra ez azt jelenti, hogy az ember nem húzódik sötét helyekre a gyászával, nem adja át magát a félelemnek. Nem engedi, hogy a gondolatai elkalandozzanak a harag vagy a szégyen felé. Úgy gyászolunk, ahogy Isten gyászolna. Ily módon a gyász gyönyörű és gyógyító. Sokkal inkább szeretetnek érződik.
Ebben a helyzetben az ismeretlen jelenti a legnagyobb kihívást. Mindenkinek több a kérdése, mint a válasza. Nem tudjuk, milyen hamar lehet újjáépíteni Paradise városát – ha egyáltalán újjá lehet építeni –, mert a puszítás és veszteség hihetetlen mértékű.
Isten éveken át munkálkodott rajtam, hogy felkészítsen erre a helyzetre. Voltak más „katasztrófák” az életemben, amelyek segítettek felismernem, hogy Isten gyönyörűen mutat irányt az életemnek.
Nincs olyan általam átélt nehézség, amelynek ne lenne tökéletes és gyönyörű célja és jelentése. Észrevettem, hogy amikor engedtem Istennek, hogy tanítson, akkor mindig tanultam a kihívásaimból. Isten azért engedi átélnünk ezeket a kihívásokat, hogy képessé váljunk bízni Őbenne és szeretni Őt. Tudom, hogy amikor nehézre fordulnak a dolgok, Ő mindig ott van.
Rachel az egykori otthona maradványait szemléli. „[A] házunkban töltött idő annyira csodálatos időszak volt! – meséli. – Nagyon hálás vagyok, amiért Isten megadta a családunknak az ott töltött időszakot.”
A Paradise 1. Egyházközség épülete, mely egykor az istenimádat, az evangéliumtanulmányozás és a tevékenységek helyszíne volt, ma egy romhalmaz. Az egyházközség tagjai azonban a világ minden részéről érezhették a szentek támogatását. „[É]rezhetjük a szeretetüket – mondja Rachel. – Annyira nagyszerű utolsó napi szentnek lenni! Ezt teljes tüdőből fogom világgá kiáltani!”
„Aki hisz Istenben, mind meglátta az Ő kezét ebben a tűzvészben – állítja Rachel. – Habár azóta is sok a kihívás, ám egyúttal a csoda is. Isten segített nekünk, hogy pontosan azt tanuljuk meg, amire szükségünk van.”
A Lighthall család tagjai egy-egy olyan tárgyat tartanak a kezükben, amelyet az otthonuk üszkös romjai alól szedtek ki. Ezek Isten áldásaira emlékeztetik őket. A tűzvészről szólva Rachel így vélekedik: „Igen, nehéz időszak volt…, és sokat veszteség ért minket. Ugyanakkor sokat nyertünk is.”