Fiatal felnőtteknek
Nem az a fontos, amerre jártam, hanem az, amerre tartok
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
A szoros és keskeny ösvénytől többször is elkanyarodó útra léptem, ám ennek során megtanultam, hogy a Szabadító hatalma és az Ő engesztelésének hatalma valóságos.
Az életem nem éppen úgy alakult, ahogy kigondoltam.
Tizennyolc évesen arra számítottam, hogy teljes idejű missziót fogok szolgálni, utána viszonylag hamar megnősülök, és 25 évesen már gyerekeim lesznek. Most 32 éves vagyok. Nem szolgáltam missziót, és a felnőttkorom legnagyobb részét úgy töltöttem, hogy nem voltam tevékeny az egyházban. Megnősültem ugyan, de el is váltam – majd ismét megnősültem.
Mivel a szoros és keskeny ösvénytől többször is elkanyarodó útra léptem, nem mindig találtam a helyemet az egyházban. Idővel azonban rájöttem, hogy igenis van számomra hely. A tapasztalataim megtanítottak arra, hogy a Szabadító hatalma és az Ő engesztelésének hatalma valós, és hogy nem az számít a leginkább, hogy merre jártam, hanem az, hogy jelenleg milyen irányba haladok.
Azt hiszem, először azért kérdőjeleztem meg, amiben hittem, mert nem bíztam abban, hogy a bizonyságom elég erős ahhoz, hogy misszióba menjek. Emlékszem, nagyjából az érettségi idején ilyesmi járt a fejemben: Mi van, ha a bizonyságom nem is teljes egészében a sajátom? Mi van, ha túlságosan mások bizonyságára támaszkodom?
Ez nyugtalanított. Szerettem volna misszióba menni, de nem voltam biztos benne, hogy az addig átélt lelki élményeim elegendőek lesznek ahhoz, hogy olyanná tegyenek engem, amilyennek az elképzelésem szerint egy sikeres misszionáriusnak lennie kellett: olyan emberré, akinek elegendő lelki ereje van és eléggé ismeri az evangéliumot ahhoz, hogy tanítani tudjon másokat.
Visszatekintve, Istent kellett volna kérnem, hogy segítsen megérteni a Tan és szövetségek 124:97-ben adott tanácsot: „…legyen előttem alázatos…, és befogadja Lelkem, méghozzá a Vigasztalót, ami minden dolog igazságát megjelenti neki, és az adott órában megadja neki, hogy mit mondjon.”
Ahelyett azonban, hogy megkérdeztem volna Istent, belegabalyodtam abba, hogy a saját lelkem állapotát másokéhoz hasonlítgattam, és attól féltem, hogy a hiányosságaim visszatartanak majd másokat az evangélium elfogadásától.
Önálló életet élő fiatal felnőttként továbbra is próbáltam rájönni, hogy miben hiszek. Nem tűnt számomra veszélyesnek, hogy olyan döntéseket hozzak, amelyekről úgy gondoltam, hogy egyszeriek és nem szabják meg, hogy ki vagyok. Elkezdtem eltávolodni a szeretteimtől, mert tudtam, hogy a döntéseim csalódást okoznának nekik. Inkább olyan emberek társaságát kerestem, akiket nem különösebben érdekelt, hogy mit csinálok. Egy nap kíváncsiságból megkóstoltam egy alkoholos italt. Az italozás az életem része lett, és amit korábban egyszerű kikapcsolódásként űztem, azt idővel mankóként kezdtem használni, hogy megbirkózzak a nehézségekkel. Az életemben akkoriban bekövetkező rossz irányú változások nem feltétlenül kapcsolódtak bármely konkrét döntéshez; fokozatosan zajlottak. Két évembe telt ráébredni, hogy az idők során meghozott apró döntéseim olyan helyre vezettek engem, ahol nem akartam lenni.
Ezzel nem azt mondom, hogy az evangélium igaz voltának megtanulásához az embernek meg kellene tapasztalnia az ellenkezőjét! A tetteim fájdalmat okoztak – nagyrészt feleslegesen – saját magamnak és a szeretteimnek. Hálás vagyok, amiért képes voltam eléggé megalázkodni ahhoz, hogy felismerjem, miszerint (1) nyomorúságos a helyzetem, és (2) akkor voltam a legboldogabb, amikor Isten parancsolatai szerint éltem. Olyasmi volt ez, amit immár saját magam tudtam, ami mellett kiállhattam, és amit megoszthattam másokkal.
Felkerestem a püspökömet, hogy rendbe hozzam a dolgokat, és utána rendszeresen találkoztunk, hogy felkészüljek a missziós szolgálatra. A papírjaim már majdnem elkészültek, amikor késztetést éreztem, hogy meggyőződjek arról, pontosan érti-e, hogy korábban milyen döntéseket hoztam. Ez a beszélgetés nem volt könnyű, de bármennyire is szerettem volna misszióba menni, ennél is jobban szerettem volna igaznak bizonyulni Isten előtt. Készen álltam vállalni a helytelen tetteim következményeit, és mindent feltárni Őelőtte, hogy megtisztulhassak.
Nem sokkal ezt követően fegyelmi tanács elé kerültem. Több tekintetben is ijesztő volt olyan emberek előtt beismerni a tetteimet, akik éveken át a vezetőim és a mentoraim voltam, de ahogy szétnéztem a helyiségben, békességet éreztem. Láttam, hogy azért vannak ott, hogy megértsenek engem és segítsenek nekem. Amikor onnan kiléptem, a Lélek biztosított arról, hogy bármi legyen is a döntés, én azt teszem, amit kell, és rendben leszek. Isten és a vezetőim, akik szeretnek engem, együtt dolgoznak majd velem azon, hogy eljussak oda, ahol lennem kell. Úgy mentem el onnan, hogy éreztem a Szabadító szeretetét, és tudtam, hogy nem kerültem kívül az Ő megváltásának hatókörén.
Ahol megfér a tökéletlenség
Az általam érzett békesség ellenére is nehéz volt azoknak a kérdéseivel szembesülnöm, akik tudni szerették volna, hogy miért nem vagyok már misszión. Miközben a püspököm segítségével a bűnbánat folyamatán dolgoztam, egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy a jövő missziós szolgálatot tartogat számomra. Ki kellett találnom, miként lépjek tovább az életemben. Mivel 21 évesen nem voltam sem misszió előtti, sem misszióból visszatért, sem pedig házas fiatal felnőtt, nem volt könnyű azt éreznem, hogy tartoznék bárhová is.
A randevúzás is kemény dió volt. Voltak lányok, akik másként kezeltek, miután elmondtam, hogy nem szolgáltam missziót, és hogy egy ideig nem voltam tevékeny az egyházban. Más és más okból, de ezek a találkozások szinte soha nem jutottak tovább az eső randinál.
Boldog voltam, amikor végre templomi házasságot kötöttem, de olykor továbbra is azt éreztem, hogy nem találom a helyemet. Volt bizonyságom, de nem tudtam rájönni, miként osszam meg; az egyházi tantermekben pedig úgy éreztem, mintha vizsgákon vennék részt, ahol mindenki tanúja lesz a kudarcomnak. Azt gondoltam, hogy mivel a legtöbben olyan életet élnek, amilyet én is szerettem volna, ők nyilván nem botladoztak annyit, mint én.
Egy nap a püspök behívott magához, és átadott egy elhívást, hogy tanító legyek az elderek kvórumában. Meglepődtem, mivel az előző évben összesen kétszer voltam az elderek kvórumában. Hihetetlen szorongással ugyan, de elfogadtam az elhívást. Az első vasárnap, amikor sor került a tanításomra, önmagamat is megleptem a lehető legfurcsább bemutatkozással, amelyet a jelenlévők valaha is hallottak:
„Sziasztok fivérek! Richard Monson vagyok. Soha nem szolgáltam missziót, és a felnőttkorom nagyobbik részében kevésbé tevékeny voltam. Nagyjából soha nem jártam elderek kvóruma gyűlésekre, mert nem éreztem, hogy ide tartoznék, hogy itt lenne a helyem. Nem fogom tudni megválaszolni minden kérdéseteket, de remélem, hogy a részvételetek által együtt tudunk tanulni. Ha nektek az, amit elmondtam magamról így rendben van, akkor kezdhetjük is.”
Aznap rájöttem, hogy képes vagyok bevallani másoknak – és magamnak –, hogy bár nem tartom példásnak az életutamat (mint valaki olyanét, aki missziót szolgált, aki egész életében tevékeny volt az egyházban, és aki komoly hibákat sem követett el), ugyanabba az irányba tartok, amerre ők is, és ez az, ami számít. Meglepetésemre kiderült, hogy akikről azt hittem, tökéletes életet élnek, azok között is volt nem egy és nem két ember, aki már vétett hibákat. Szerintem ez megerősítette mindannyiunk számára azt az elgondolást, miszerint a tökéletesség nem előfeltétele annak, hogy értékekkel gyarapítsunk egy osztályt vagy az egyház egészét.
Nehéz idők, és egy döntés
Sajnos a tevékeny időszakom az egyházban nem tartott soká. A házasságom nem volt könnyű, én pedig a régi bűnökbe menekültem a fájdalom elől. Az istentiszteletre járás helyét elkezdték átvenni a szabadidős tevékenységek.
Eltelt három év, és a szakadék mélyére kerültem. Döntenem kellett. Képes leszek-e önmagamért az evangélium szerint élni, bármi történjen is éppen az életemben? Vagy engedek a sötétségnek, és kész? Tudtam, hogy ha a szoros és keskeny ösvény mellett kötelezem el magamat, az azt fogja jelenteni, hogy meg kell szabadulnom az életemben jelen lévő rossz hatásoktól. Az arra irányuló vágyam, hogy visszatérjek az egyházhoz, azt is megmutatta, hogy a házastársammal más-más ösvényen járunk. Ahogy akkor a házasságunk állt, lényegében már a válás felé tartottunk.
Féltem. Nem volt semmiféle biztosíték arra, hogy az erőfeszítéseim meghozzák számomra azokat a jó dolgokat, amelyekre az életben vágytam. Azonban a döntésem végül abból fakadt, amit már évekkel korábban megtanultam: akkor voltam a legboldogabb, amikor az evangélium szerint éltem. A teljes elköteleződés mellett döntöttem, és hogy Isten kezébe helyezem magamat, történjen bármi. Innentől fogva ez a kettőnk ügye volt.
Ismét elkezdtem járni istentiszteletre és sínre rakni az életemet. Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor újból templomi ajánlást kaptam. A templomban megnyugvást találtam, miközben a házasságom tovább omladozott és végül felbomlott.
Felkutatni önértékelésem forrását
Bármennyire félelmetesnek tűnt is a döntés, mégis e tapasztalat által tanultam meg megbecsülni Isten kezét az ösvényemen. Habár megbotlottam, a versenyt nem veszítettem el. Nem is mások ellen versenyeztem. Amikor az önértékelésemben a Szabadítóra támaszkodtam, akkor fel tudtam hagyni azzal, hogy minden erőmmel mások rólam alkotott képét akarjam megváltoztatni.
Istentiszteleten azt vettem észre, hogy jól elvagyok, ha egymagamban ülök, és akkor is, ha különböző életszakaszaikban járó egyháztagok mellett. Erőfeszítést tettem azért, hogy ne rejtőzködjek, és hogy bármikor elbeszélgethessek az egyházközségemben lévő emberekkel. Képes voltam örömmel járni a gyűléseimre azért, ami a valódi céljuk volt.
Ez a békesség akkor is segített, amikor újból randevúzni kezdtem. Továbbra sem volt sok második randi, de most már tudtam, hogy nem kell engednem a normáimból csupán azért, mert a múltban megbotlottam. A tőlem telhető legjobban éltem az evangélium szerint, és elég jó voltam ahhoz, hogy olyanokkal randevúzzak, akik szintén a tőlük telhető legjobban éltek az evangélium szerint.
Végül rátaláltam Isten egyik érdemes leányára, akivel házasságot kötöttem a templomban. Az ő addigi ösvénye nagyon más volt, mint az enyém, de ami a Szabadító iránti szeretetet és az Ő engesztelésének megértését illeti, egy hullámhosszon vagyunk.
Az évek során megtanultam, hogy ne engedjem, hogy a múltam vagy mások jóváhagyása határozza meg az önértékelésemet. Elengedtem azt az elképzelést, hogy a sikert bizonyos meghatározott életesemények összessége jelentené. Amiatt, ahogy idáig eljutottam nem mindenki értékeli azt, ahol most tartok, de ez teljesen rendben van. Nem célom meggyőzni őket. Az én célom az, hogy továbbra is bűnbánatot tartsak, és közelebb kerüljek a Szabadítóhoz. Neki köszönhető, hogy – amint az az ifjabb Almával is történt a bűnbánata után – engem sem kell már felszaggatnia a bűneim emlékének (lásd Alma 36:19). Békességem lehet, tudva azt, hogy az számít, merre tartok: a Szabadító felé.