Szerintem időnként a fiatal felnőttek könnyen azt gondolhatják, hogy a bűnbánat valami ijesztő dolog. Igaz, elég ijesztő lehet beismerni, hogy mit tettünk, ha attól félünk, hogy emiatt elveszítjük a nekünk fontos emberek vagy Mennyei Atyánk szeretetét. Ha így tekintünk a bűnbánatra, akkor kísértésbe eshetünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyivel már „átmehetünk” ezen a „vizsgán”, és felsőbb osztályba léphetünk. Én azonban megtanultam a saját tapasztalataimból, hogy az igaz bűnbánat nem így néz ki. A bűnbánat nem mindig kényelmes, de ha megértjük, hogy milyen nagyon szeret minket és akar nekünk segíteni az Úr, akkor a félelem elolvad, amint hitet gyakorlunk az Ő azon képességében, hogy tisztává tegyen bennünket. Megtanultam, hogy amikor a bűnbánat által hitet gyakorlok Krisztusban, akkor nem kell, hogy a múltbéli hibáim szabják meg a jelenemet vagy a jövőmet (olvass erről bővebben a cikkemben a 44. oldalon).
A nyomtatásban meg nem jelenő cikkek egyikében Evita arról ír, hogy az igaz bűnbánat hálával tölt el bennünket a Szabadító és az Ő engesztelése iránt, és megadja nekünk az erőt ahhoz, hogy ellen tudjunk állni a jövőbeni kísértésnek. Leah ezt azzal egészíti ki, hogy még a vasárnapi úrvacsorát sem kell megvárnunk – amikor bűnbánat által naponta az Úr felé fordulunk, azzal hatalmat kapunk ahhoz, hogy még az apró szokásokat is elhagyjuk, ha azok eltávolítanak bennünket Tőle. Arra az esetre pedig, amikor komoly hibát követünk el, Jori azt osztja meg velünk, hogy a bűnbánat folyamatából tanulhatunk a Szabadító szeretetéről, melyet mindegyikünk iránt tanúsít.
A bűnbánat olyan ajándék az életemben, amelyért hálás vagyok. Isten jól tudja, hogy emberek vagyunk, és hogy időnként buta döntéseket hozunk. Ám bármennyire tökéletlenek legyünk is, van remény számunkra. Ha a Szabadítóba helyezzük a bizalmunkat, Ő velünk fog lépdelni a Mennyei Atyánkhoz visszavezető úton – bármeddig tartson is.