Az én lépésről lépésre megszerzett hitem
Bizonyságot szerezni időbe telik. Gyakran apró élmények kellenek hozzá, amelyek összeadódnak.
Életem egyik meghatározó pillanata tízéves koromban volt, amikor két héten át katolikus tant tanultam a Loreto római katolikus misszióban, amely nagyjából 30 km-re feküdt a zimbabwei Silobelában lévő vidéki otthonunktól. E korai leckéken és benyomásokon keresztül ismertem és szerettem meg a Szabadító Jézus Krisztust, és tanultam meg feltekinteni az Úrra.
Amíg a katolikus kápolnában voltam, a Szabadító életének jeleneteit ábrázoló festményeket láttam a falakon: Jézus Krisztus megszületik, tanít a templomban, imádkozik a Gecsemáné kertjében, viszi a keresztet a Kálváriára, keresztre feszítik a Golgotán, majd pedig feltámad. Nagyon elszomorított azoknak a szögeknek és töviseknek a látványa. Mire eljutottam a keresztre feszítést ábrázoló festményig, mindig könnybe lábadt a szemem. Minden alkalommal sírtam és ezt mondtam: „Jaj, olyan sok mindenen ment keresztül, csakis értem!”
A bérmálás szertartása során az egyik pap a szemembe nézett és ezt mondta: „A világ világossága vagy” (lásd Máté 5:14). Majd egy égő gyertyára mutatva a Szabadító szavait idézte: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5:16).
Ahogy egyre többet tanultam Jézusról, elkezdtem arra vágyni, hogy másokat szolgálhassak. Például a víz a falunktól 8 km-re volt, onnan kellett hoznunk. Gyakran a falunkbéli nők – köztük az édesanyám is – voltak azok, akik 20 literes tartállyal a fejükön megtették ezt az utat. A katolikus szemináriumi élményeim hatására gyakran én toltam egy vízzel teli 200 literes tartályt, hogy ezzel segítsek édesanyámnak, és a szomszédunkban lakó két özvegyasszonynak is segítettem. Emlékszem, mennyire jó érzésem volt minden alkalommal, amikor másoknak segítettem.
Ezek az élmények segítettek kifejleszteni a hitemet Mennyei Atyában és Jézus Krisztusban, és közvetve felkészítettek arra, hogy 22 éves koromban elfogadjam Jézus Krisztus evangéliumát.
Megkapom a Mormon könyvét
Fiatalkoromban a hazámban nagy változások zajlottak. 1965-ben az Ian Smith vezette fehér kisebbség kikiáltotta országa függetlenségét Nagy-Britanniától. Ennek hatására az ENSZ büntetőintézkedéseket léptetett életbe, ami évekig tartó polgárháborút robbantott ki. Ennek 1980-ban lett vége, ekkor lett Zimbabwe független. A tanulmányaim befejeztével az egyik városba költöztem dolgozni, és évekig egyáltalán nem jártam sehova templomba.
Az egyik nap a főnököm kilenc- és hétéves fiaival játszottam. Azt mondták: „Tudod, az apukánk gyülekezeti elnök az egyházunkban.” Elmagyarázták, hogy mi az a gyülekezeti elnök, én pedig gondolkodás nélkül rávágtam: „Az apukátok nem fog a mennybe jutni.” Rádöbbentem, hogy óriásit hibáztam, és kétségbeesetten gondolkodtam, mit is mondhatnék, amivel elfeledtethetném velük a megjegyzésemet. A nap végén, amint megjött az apjuk, azonnal odaszaladtak hozzá és elismételték, amit mondtam. Biztos voltam benne, hogy elveszítem az állásomat.
A főnököm korábban megmutatta a zubbonyát, melyet annakelőtte a seregben viselt, s amelynek okán előjött az, hogy már ölt embert. Ezért mondtam azt, amit. Ő nagyon higgadtan megkérdezte, hogy miért mondtam ilyet. Azt válaszoltam: „Főnök! Emlékszik, azt mondta, hogy már ölt a háborúban. A Biblia azt mondja, hogy »Ne ölj«.”
Megkérdezte, hogy melyik egyházhoz tartozom. Elmondtam, hogy a katolikus egyházba jártam, de már hét éve nem voltam. Erre mesélt nekem ószövetségi történeteket háborúkról és viszályokról, majd adott egy példányt a Mormon könyvéből. Nagyon örültem, hogy mégsem veszítettem el az állásomat.
1981-ben kaptam tőle a Mormon könyvét, de két évig nem olvastam bele, még csak ki sem nyitottam. Egy vasárnap a barátaim éppen nem voltak a városban, így aztán unalmamban fogtam a könyvet, kimentem egy közeli vasútállomásra és olvastam. Ahogy aznap olvastam, éreztem a jó cselekedetekre való ösztönzést; de ami később igazán megfogott az olvasmányaimban, az a 3 Nefi 11 volt. Olvastam a túlélő nefitákról, akik már túl voltak háborún és zűrzavaron, amikor megjelent nekik a Szabadító Jézus Krisztus.
A hazám is túl volt már 15 évnyi saját háborúskodáson. Voltak olyanok a falumban, akikkel együtt gyerekeskedtem, aztán elmentek a háborúba, és nem tértek vissza. Mások egész életükre megnyomorodtak.
Így aztán a nefitákról olvasva úgy éreztem, mintha a Szabadító Jézus Krisztus felém fordulna, amikor ezt mondja: „Keljetek fel és jöjjetek hozzám, hogy… érezhessétek a szögek nyomait a kezeimben és a lábfejeimben, hogy tudhassátok, hogy én vagyok Izráel Istene, és az egész föld Istene, és megöltek a világ bűneiért” (3 Nefi 11:14).
Úgy éreztem, mintha személyesen felém fordulna azt kérve tőlem, hogy jöjjek Őhozzá. Hirtelen ráébredtem, hogy ezt meg tudom tenni. Ez mindent megváltoztatott.
Megszerzem a bizonyságomat
Hónapokig tartott, amíg összeszedtem a bátorságot ahhoz, hogy elmenjek istentiszteletre. Tudtam, hogy hol találom az aprócska gyülekezeti házat, de ott nem szolgáltak misszionáriusok. 1984 februárjában besétáltam a kwekwei kápolnába. Azonnal ki is akartam sétálni. Nem voltam biztos benne, hogy ott a helyem, és menekülésre készen húztam meg magam hátul. A gyűlés megnyitása után a gyülekezeti elnök, Mike Allen tett bizonyságot a Szabadító Jézus Krisztusról és a Mormon könyvéről. Megtaláltam a közös pontot! A következő ember is bizonyságát tette a Szabadítóról és a Mormon könyvéről, ahogy a harmadik is. Mámorító érzés volt. Nem volt annyi bátorságom, hogy kimenjek a szószékhez, így aztán felálltam a helyemen, és azt mondtam: „Szeretem Jézust. Most olvasom a Mormon könyvét.” Aztán visszaültem. Ezzel kezdődött a bizonyságom.
Azok a bizonyságok jelentették az Úr módját, ahogy felkarolt engem, mert ez segített azt éreznem, hogy ott a helyem. Azt éreztem, hogy ezek az emberek a fivéreim és a nővéreim. A következő napokban értük és a befogadásomért imádkoztam. Találkoztam ott nagyon kedves egyháztagokkal, akik a segítségemre voltak.
Sok minden történt aznap, amikor besétáltam a kápolnába. Eltűnődtem, vajon mi történhetett volna, ha azok az egyháztagok éppen nem tesznek bizonyságot. Soha nem tudhatod, hogy nincs-e ott valaki, aki éppen küszködik. Amikor felállsz és elmondod, amit érzel, akkor valakinek talán pont azt kell hallania.
Gyakran tedd a bizonyságodat! Amikor megteszed, megerősíted magadat és a körülötted lévőket. Állj ki azért, amit tudsz! Amikor a Mormon könyvében lévő tanácsokat követed, közelebb fogsz kerülni a Szabadítóhoz.
Közelebb kerültem a Szabadítóhoz
A Loreto római katolikus misszióban töltött időm indított el azon az úton, hogy a Szabadító, Jézus Krisztus tanítványává váljak. Azóta már megtanultam, hogy a tanítványság egy folyamat, és a gyengeségeink és korlátaink ellenére is haladnunk kell előre. Amikor befogadjuk a felszólítást, miszerint „legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Máté 5:48), akkor sorról sorra, előírásról előírásra (lásd Tan és szövetségek 98:12) fogunk haladni az örök élet felé.
Tudjuk, hogy az út nem lesz mindig könnyű, továbbá meg fogunk ennek során tapasztalni bizonyos nehézségeket és szívfájdalmat, ám az egyetlen módja annak, hogy békességre leljünk az életünkben, ha feltekintünk az Úrra.
A Szabadító Jézus Krisztus engesztelése jelent számomra mindent. Tudom, hogy a Szabadító kinyújtja felénk a karját. Felfelé kell tekintenünk, követnünk kell Őt, és mások felé kell fordulnunk, hogy ugyanúgy felemeljük őket, ahogy Ő fordul felénk és emel fel bennünket.
Megtanultam, hogy a tanítványság egy folyamat, és haladnunk kell előre.
Illusztrálta: Greg Newbold