Világkörüli bizonyságszerzés
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Ez a történet arról szól, hogyan csatlakoztam az egyházhoz és lett tevékeny a családom az evangéliumban.
Illusztrálta: Pauline Grayson
Spanyolország születtem, és az életem első nyolc évében ott is éltem. Nem jártunk sokat istentiszteletre, így aztán nyolcévesen nem is kereszteltek meg, ennek ellenére én nagyon szerettem volna. Egy nap megkérdeztem a szüleimet, hogy miért nem járunk már istentiszteletre, és miért nem vagyok megkeresztelve.
Amikor elmagyaráztam nekik a keresztelkedés iránti vágyamat, az megérintette a szívüket, és ismét elkezdtünk istentiszteletre járni. Jó érzés volt. Édesanyám annyira jó példát és ihletet jelentett számomra! Erős bizonysága volt és gyakran olvasta a szentírásokat.
Később édesapám szülőföldjére, Venezuelába költöztünk. Ott két évet éltünk, és a gazdasági nehézségek miatt sok kihívással szembesültünk. Voltak ugyanakkor jó dolgok is. Szerettem az ottani ételeket, és voltak ott rokonaim, akik már nagyon várták, hogy megismerjenek. Annyira alázatos emberek voltak! Mindannyian elmentünk együtt istentiszteletre, és éreztük a Lelket.
Habár jártunk istentiszteletre, és éreztem a Lelket, tudtam, hogy valami még hiányzik a családomnak és nekem. Nagyon azt éreztem, hogy egymáshoz kellene pecsételni bennünket örökkévaló családként. Az egyik vasárnap délelőtt a püspök az egyházközség minden tagját megkérte, hogy az év végéig olvassák el a Mormon könyvét. Tudtam, hogy ez segíteni fog a szüleimnek és nekem is, hogy még teljesebben az Úr evangéliuma szerint éljünk. Ahogy olvastuk a Mormon könyvét, a Szabadító apránként elkezdett több tudást és áldásokat adni nekünk, mi pedig folytattuk a szentírások rendszeres olvasását.
Hamarosan megkeresztelkedtem. Igazán éreztem a Lelket az életemben, ahogy a szüleim is. A bizonyságom elkezdett még jobban növekedni. Elköltöztünk az Amerikai Egyesült Államokba, Floridába, ahol ismét sok változás és áldozathozatal várt ránk, mint ahogy korábban is, amikor Spanyolországból költöztünk el. De a bizonyságunk tovább erősödött. Minden héten jártunk istentiszteletre, és továbbra is olvastuk a szentírásokat.
Sok-sok erőfeszítést, valamint sok-sok szentírásolvasást, imádkozást és helyes döntést követően azt szerettük volna, ha örökkévaló családként egymáshoz pecsételnek bennünket. Beszéltünk a püspökünkkel, és bár eltartott még egy darabig, de végre csak elérkezett a nagy nap. Annyira izgatottak voltunk, hogy beléphetünk a templomba!
Amíg arra vártam, hogy a szüleim elvégezzék saját magukért a templomi munkát, nekem lehetőségem volt keresztelkedéseket végezni. Úgy éreztem, mintha én is újból megkeresztelkedtem volna. Igazán boldog voltam, hogy segíthetek a fátyolon túl lévő embereknek. A családommal most már hetente járunk a templomba. Rendszeresen végzek keresztelkedéseket, mert szeretek ott segíteni. Nagyon örülök, hogy a szüleimhez pecsételhettek a templomban az örökkévalóságra, és hogy lehetőségünk van örökre Vele élni.