Így erősítette meg a meddőségem a bizonyságomat a családkiáltványról
A gyermekvállalás soha nem szerepelt előkelő helyen a fontossági sorrendemben, de amikor hirtelen azzal szembesültem, hogy esetleg egyáltalán nem lehet gyerekem, a szívemben teljes változás ment végbe.
Tizenhat évesen csatlakoztam az egyházhoz, és 17 évesen, bár teljesen esélytelen vállalkozásnak tűnt, a szegénység elől Angliából Amerikába költöztem. Teljesen egyedül voltam és féltem, de eltökéltem magam. Egyetlen tervem volt: gazdag és híres leszek. Néhány évvel korábban láttam egy dokumentumfilmet a romániai árvaházakról, ami mélyen megérintette a fiatal és lobbanékony szívemet. Nem volt ismeretlen előttem a gyermekkori megrázkódtatások világa, ezért azt tűztem ki célul, hogy elég pénzt szerzek egy árvaház fenntartásához, amivel valóban teszek valami hasznosat a világért.
Akkor még fogalmam sem volt, mennyire másként alakul majd az életem. Huszonöt évesen férjhez mentem, és a férjem nem sokkal később csatlakozott az egyházhoz. Addigra már meglehetősen sikeressé váltam, de még mindig kerestem az igazi „sikert” (vagy legalábbis, amit akkor annak gondoltam: a hírnevet és a gazdagságot). Sóvárogtam, hogy valami igazán hasznosat tegyek. Furcsa módon nem vágytam arra, hogy teherbe essek, viszont volt egy erős érzésem, miszerint ne tegyünk semmit ennek megakadályozására. Mint kiderült, jól éreztem, mert nagyjából egy év telt el úgy, hogy nem történt semmi.
Szembesülve a meddőséggel
Gyermekkoromban mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, bár még a nagyon távoli terveim között sem szerepelt 1-2 saját gyereknél több. Úgy gondoltam, hogy az sem érne óriási csalódásként, ha egyáltalán nem lehetne gyerekem, ám amikor ez a lehetőség hirtelen nagyon is valóságossá vált, összetörtem.
Az ezt követő két évben harag, neheztelés és csüggedtség lett úrrá rajtam. A család: Kiáltvány a világhoz furcsamód pont akkoriban került kiadásra, amikor férjhez mentem, és az üzenete egyre rosszabbul érintett engem, mert úgy éreztem, hogy nem tudok eleget tenni a gyermekvállalási kötelességemnek. A férjemmel jártuk az orvosokat, de nem találták a meddőség okát. Az egész olyan igazságtalannak tűnt. Azon töprengtem, hogy Isten miért tette ezt velem. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, de a szívem már változóban volt. Korábban mindig is a sikerre voltam rákattanva, most viszont, életemben először, a szívem mindennél jobban vágyott egy kisbabára.
Ahogy telt az idő, egyre inkább elfeledetten, reménytelenül és egyedül – Isten által elhagyva – éreztem magam. Mindig vidám mosolyt erőltettem magamra, de senki sem értette igazán, hogy a férjemmel min megyünk keresztül. Egy nap a férjem nagymamájával beszélgettem, aki nagyon bölcs és lelkileg érzékeny volt. Amikor megosztottam vele az érzéseimet, azt mondta: „Tudod, az ember sokféleképpen lehet anya.” Éreztem, ahogy a szavai a szívem mélyére hatolnak. Alázattal töltöttek el. Tudtam, hogy ez egy Mennyei Atyától jövő válasz. Mindaddig csakis arra tudtam gondolni, hogy a saját testemen keresztül legyen kisbabám. Amint más lehetőségeket is fontolóra vettünk, felcsillant egy reménysugár. Hamarosan nevelőszülők lettünk.
Látva az Úr kezét az életemben
Hamarosan megérkezett hozzánk az első nevelt gyermekünk, Benjamin. Hihetetlenül erős kötődés alakult ki közöttünk, de eközben halványan éreztem a késztetéseket, miszerint ő nem lesz mindig velünk. A szívem szakadt meg, ha arra gondoltam, hogy elviszik tőlünk. Kétségbeesetten szerettem volna egy olyan babát, akit meg is tarthatok. Az egyházi Családsegítő Szolgáltatások akkoriban örökbefogadásban is segítette a párokat, ezért megkerestem a püspökömet, hogy tájékozódjak. A következő héten felhívott egy szociális munkás azzal, hogy egy csecsemőt helyeznének el nevelő- vagy örökbe fogadó szülőknél. Ez zene volt füleimnek. Annak ellenére, hogy megvolt rá az esély, miszerint a babának fejlődési gondjai lesznek, úgy éreztük, hogy az Úr keze vezérel bennünket, és megvolt a hitünk ahhoz, hogy belevágjunk. Nem fogok hazudni: féltem. Mégis helyes döntésnek éreztem, és Daniel babát még aznap este elhozták hozzánk.
Néhány napon belül súlyosan megbetegedett, kórházba került, és 50% esélyt adtak rá, hogy életben marad. Tizenegy napon át ültem a bölcsője mellett, hol imádkozva, hol sírva. Egyszer sem tettem ki a lábamat a kórházból. Amikor Daniel vér szerinti szülei eljöttek meglátogatni őt (még nem volt véglegesítve az örökbe adás), úgy néztem ki ott, mint egy rakás szerencsétlenség. De ők eléggé közömbösnek tűntek, és semmi érzelemnek nem adták jelét, amikor meglátták.
Igazából ekkor hasított belém a felismerés. Ráébredtem, hogy tényleg én vagyok Daniel anyukája. Nem számít, hogy nem én szültem – arra született, hogy az enyém legyen. Sokat tanultam az anyaságról abban a 11 napban. Bármit megtettem volna érte.
Daniel meggyógyult. Benjamin visszatért a vér szerinti családjához. Az Úr viszont mellettünk maradt. Azóta további hat gyermeket fogadtunk örökbe, és valamilyen csoda folytán két sajátunk is született. Világgá szeretném kiabálni azokat a csodákat, amelyeknek tanúja voltam az életemben. Hatalmas bizonyságom van Mennyei Atya nekünk tett ígéretéről, miszerint igenis elnyerhetjük a vágyott áldásokat, még ha esetleg nem is úgy, ahogy eredetileg terveztük, vagy nem akkor, amikor vártuk (lásd 2 Nefi 10:17; Alma 37:17).
Mindannyiunknak helye van az Ő tervében
Időnként nehéz kilenc gyerekkel. Állandóan megy a mosógép, mindegyiknek másmilyen a személyisége és más gondjai vannak. De tudom, hogy mindegyikőjüket a menny küldte. Az igazat megvallva, olyan érzés, mintha mégiscsak valóra vált volna az álmom arról, hogy tegyek valami hasznosat, illetve legyen egy saját árvaházam.
A meddőség megpróbáltatása vezetett el engem a legnagyszerűbb áldásaimhoz. Úgy érzem, igazán alázatossá kellett válnom, hogy alá tudjam vetni magam Isten akaratának, és ne a saját fejem után menjek. Megtapasztaltam azt a bizonyos „hatalmas szívbéli változást” (Alma 5:13). Az ilyen alávetés révén aztán Ő vezérelt engem. Megáldott engem álmokkal, látomásokkal és csodákkal, amelyek kijelölték számomra az utat az egyes gyermekekhez. Mindig is volt egy terve számomra! Ő akkor is mellettem állt, amikor elfeledettnek éreztem magam.
A meddőség nagyon sötét és magányos helyzet tud lenni. Visszagondolok azokra a napokra, amikor nehéz volt gyermektelenül istentiszteletre menni – amikor a családkiáltvány keserűséget okozott nekem. Nem ismertem fel azt, amit ma már igen. A kiáltvány szeretetteljes szavai ugyanis mindig is érvényesek voltak rám. A körülményeinktől függetlenül mindegyikünknek van helye Mennyei Atya örökkévaló tervében.