Újraépíteni az életemet a válás után

Amikor a férjem elhagyott, egyedülálló anyaként kellett szembenéznem a világgal tíz gyermekkel, akik tőlem várták a válaszokat.

A 29 éves templomi házasságom három és fél évvel ezelőtt válással végződött. Egészen addig az életem az egyház, a férjem, a gyermekeim – akik közül nyolcan még mindig otthon laktak –, és a két unokám köré összpontosult. A válás miatt az életem olyan módokon változott meg, amit elképzelni sem tudtam volna.

Azóta egyedülálló édesanyaként próbálom kielégíteni öt komolyan sportoló fiú, egy tizenéves lány, és a tanulás mellett dolgozó két felnőtt gyermekem igényeit. A különválásunk utáni első hónapokban magányosnak, csüggedtnek és gyakran depressziósnak éreztem magam. Egyszerűen túlterhelt voltam a sok teendőtől és kötelességtől, amelyek hirtelen a nyakamba szakadtak. Aggasztott, vajon milyen hatással lesz a gyermekeimre a válásom. Vajon bízni fognak-e még a házasságban? Lehetünk-e újra örökkévaló család?

Az életem egyedülálló édesanyaként sokat követelt tőlem, és megtanultam olyasmiket is megcsinálni, amiket azelőtt még soha. A gyerekeim is megtanultak nagyobb felelősségeket vállalni – noha időnként azt kívántam, bárcsak ne kellett volna nekik. Sok egyéb mellett megtanultunk öntözőrendszert, konyhaszekrényt és vízvezetéket javítani. Egy nap összeírtam, milyen sok mindent kellene megjavítani még a házban, majd leültem, és csak sírtam. Nem volt pénzem a javításokra, és nem tudtam, egyedül hogyan kell elvégezni azokat.

Habár az életem egyedülálló édesanyaként nagy kihívást jelentett, megtanultam, hogy Mennyei Atya nem várja tőlem, hogy egyedül csináljam végig. Amint egyre inkább Őrá támaszkodtam, vigaszra és támogatásra leltem az odaadó evangéliumi életnek, az egyházközség segítőkész tagjainak, és azon vágyamnak köszönhetően, hogy a jót keressem az életemben.

Az evangéliumi alapom lefektetése

Tevékenynek maradni. Ahogy további felelősségek hárultak rám, egyre jobban éreztem annak szükségét, hogy újraértékeljem, hogyan is állok az evangélium szerinti élettel. Azonnal meghoztam életem talán egyik legfontosabb döntését: tevékeny maradok az egyházban, és részt veszek az egyházközségi tevékenységekben, akkor is, ha egyedül kell mennem, vagy kellemetlenül érzem magam, amiért egyedül veszek részt rajtuk. Bár egyedülálló voltam, ez a döntés segített, hogy továbbra is a nagyobb egyházközségi családom részének érezzem magam.

Szentírások olvasása. Habár egész életemben olvastam a Mormon könyvét, a válás óta naponta olvasom azt. A szentírások új értelmet nyertek számomra. Megvigasztalnak és utat mutatnak nekem. Közelebb visznek engem Mennyei Atyához. Válaszokat adnak.

Egyik nap részt vettem egy társas kapcsolatokról szóló esti beszélgetésen. Mikor este hazaértem, nagyon furán éreztem magam. Utáltam elvált nőként gondolni önmagamra. Miután elmondtam az imámat, kezembe vettem a Mormon könyvét, és a legelső szentírás, amelyet olvastam, ezt írta: „És most… látván, hogy irgalmas Istenünk mily nagy tudást adott nekünk ezen dolgokat illetőleg, emlékezzünk meg hát róla…, és ne csüggesszük le fejünket, mert nem vagyunk kitaszítva” (2 Nefi 10:20). Amint tovább olvastam, a Szentlélek képes volt néhány személyes útmutatást adni nekem. Úgy éreztem, számomra az üzenet az, hogy a dolgok most megváltoztak, de vezetve leszek és az Úr emlékszik rám.

Újra éreztem, hogy Isten figyel rám és a helyzetemre, és éreztem az Ő szeretetét. Nem kell szégyenkezve lecsüggesztenem a fejemet a válásom miatt. Igen, vannak dolgok, amelyek megváltoztak az életemben, de az örökkévaló tantételek ugyanazok maradtak. Ha közel maradok Mennyei Atyához, minden megígért áldás továbbra is az enyém lehet. Hálás vagyok, amiért aznap este kinyitottam a szentírásaimat.

A parancsolatok betartása. A családunk bevétele jelentősen lecsökkent a válás idején, és küszködtünk anyagilag. Azon kellett vívódnom, hogy fizessem-e a tizedet, hiszen nyilvánvalóan nem volt elég a pénz a nagy családom élelmezésére és ellátására, valamint arra, hogy elvégezzem a nélkülözhetetlen háztartási karbantartásokat. A papsági vezetőimtől kértem tanácsot, és tudtam a választ. Úgy döntöttem, teljes tizedet fogok fizetni. Hiszem, hogy ez az egyszerű hitbéli cselekedet megnyitotta a menny ablakait, mert rengeteg áldás áradt a családunkra. Miközben mélységesen hálás voltam a másoktól kapott segítségért, küszködtem azzal, hogy fejlesszem az alázatosságomat és a szívélyességemet, mivel a családom azelőtt még sosem kért segítséget. Az első utam a püspökök tárházába könnyekben végződött, de megtudakoltam az Úrtól, mit szeretne, hogy megtanuljak ebből az élményből. A kevélységgel való küszködésemen túl sokat tanultam a szeretetről és a jólléti program céljáról. Bár mostanra már nincs szükségünk jólléti segítségre, hálás vagyok ezért az élményért.

Egy elhívás elfogadása. Épp mielőtt benyújtottuk volna a hivatalos válási papírokat, a segítőegyleti elnökségünk átszerveződött, és engem hívtak el titkárnak. Az új elnökünk később elmesélte, hogy a nevem akkor merült fel benne, amikor a templomban elmélkedett. Visszatekintve látom, hogy Mennyei Atya olyan körülmények közé helyezett engem, amelyben szeretetteljes segítséget, kedvességet és törődést kaptam az elnökségben szolgáló nővéreimtől a válás utáni stresszes napokban.

A segítőegyleti munkám megkövetelte, hogy heti értesítőket, és néhány havi jelentést készítsek. Elkezdtem számítógépes ismereteket szerezni. Egyéb kötelességeim elvégzése mellett időnként gyűléseket is levezettem, és éreztem, hogy a vezetői készségeim is fejlődnek. Az önbizalmam növekedni kezdett. Amikor sokévnyi kihagyás után vissza kellett térnem a szakmámba ápolóként, rájöttem, hogy az állás betöltéséhez számítógépes ismeretekre van szükség, én pedig hálás voltam mindazért, amit az elhívásom révén megtanultam. A fejlettebb készségeim segítettek abban, hogy még magabiztosabban álljak vissza a munkába.

Az egyházközségi családomra támaszkodva

Tanácskozás a püspökömmel. Értékeltem a püspököm útmutatását abban, hogy meghozzak néhány fontos döntést. Gyakran érdeklődött a családom felől, és meggyőződött róla, hogy jól vagyok és a családom megfelelő gondoskodásban részesül. Fizikai és lelki értelemben is ő volt a támaszom.

Egy nap a püspök az irodájába hívott, és mindegyik gyermekemről egyenként elbeszélgetett velem, hogy tudja, hogy vannak. Felállítottunk egy tervet annak biztosítására, hogy mindegyik fiam papsági támogatásban részesüljön a kvórumuk és segédszervezeti vezetőik révén. A pénzügyi helyzetemet is megbeszéltük, és meggyőződött róla, hogy van étel az otthonunkban; amikor eljött a karácsony, újra utánajárt, hogy biztosan tudja, van mit a fa alá tennünk.

Amellett, hogy segített a gyermekeimnek, papsági áldásokat is adott nekem, és segített felfedeznem az új szerepemet egyedülálló nővérként. Mily megnyugtató volt a tudat, hogy számíthatok rá!

A házitanítókra támaszkodni. Amikor Mark fivért a fiaival együtt elhívták, hogy legyenek a családom házitanítói, kifejezte azon vágyát, hogy szolgálja a családomat. Idővel megértettem, milyen mélyen kötelezte el magát erre. Gyakran ránk nézett, és megkérdezte, milyen volt a hetünk. Minden gyermekemmel összebarátkozott, és emlékezett a szülinapjukra. Minden tanévkezdés előtt papsági áldást adott nekik. Minden hónapban előbb megbeszéli velem a leckét, amelyet hoz, aztán felkér bennünket, hogy térdeljünk le imádkozni vele és a fiaival, mielőtt elmennek. A mai napig hálás vagyok e hithű házitanítókért, akik papsági támogatást nyújtottak a családomnak.

Időnként kezdtem kétségbeesni és azon gondolkodni, hogy kiköltözünk a házunkból, mivel olyan sokba került a fenntartása, habár a gyermekeimmel – papsági tanácsra – eldöntöttük, hogy a legjobban az szolgálná a javunkat, ha megtartanánk az otthonunkat, és továbbra is a barátaink és egyházközségi családunk körében maradnánk. Ilyenkor a házitanítóm emlékeztetett rá, milyen okokból döntöttünk amellett, hogy maradunk. Aztán évente legalább egyszer megszervezte, hogy néhány fivér eljöjjön hozzánk elvégezni a szükséges javításokat, rendbe tenni az udvart, megszerelni az öntözőket, kifesteni és segíteni gondoskodni az otthonunkról.

Egyházközségi nővéreim megbecsülése. A válásomat követő két évben körülvettek a támogató és szerető barátok a Segítőegylet elnökségéből. Együtt sírtak és nevettek velem – közel éreztem magam hozzájuk. Az elhívásom révén felfigyeltem némely egyházközségi nővérem szükségleteire, és a nekik nyújtott szolgálat segített megtartanom a látásmódomat, valamint megtalálni a gyógyírt a saját szívemben.

Más áldások is jöttek. A barátaim az elnökségben aggódtak a férjem nélkül töltött első Valentin-napom miatt, ezért egy gyönyörűen becsomagolt ajándékot küldtek, ami ott várt engem, amikor hazaértem a munkából. Egy másik alkalommal egész napos „királynői kényeztetést” kaptam. Meghívtak egy kora reggeli gyűlésre. Amikor megérkeztem, egy nővér várt rám, aki megcsinálta a körmeimet. Néhány barátnőm eljött, hogy frizurát készítsen nekem. Ezután azt mondták, elvisznek ebédelni és vásárolgatni. Vettek nekem egy új ruhát – az első új ruhámat a válásom óta. A szívem csordulásig telt, és ezeknek a nővéreknek a tetteiből kiéreztem a Szabadító szeretetét.

Az örömöt meglelvén

Körbevenni magam szépséggel. A 13. hittétel azt javasolja, hogy törekedjünk a jóra. A zene mindig nagy hatással volt az otthonunkra, a válás óta pedig különösen. Közelebb érzem magam Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz csupán azáltal, hogy szent zenét hallgatok. Jó könyveket olvasok és jó színdarabokra járok. Néha egyedül megyek moziba vagy színházba, és rájöttem, hogy akkor is jól érzem magam, ha egyedül vagyok. Máskor találok egy barátot vagy családtagot, aki elkísér.

Új barátságok kialakítása. Újonnan egyedülállóvá vált nővérként felfigyeltem két özvegy nőre az egyházközségemben, és másik háromra, akik elváltak. Gyorsan összebarátkoztunk. Gyakran összejárunk, általában péntek esténként. A közös időtöltés segített közel kerülnünk egymáshoz. Támogatjuk és biztatjuk egymást. Jókat szórakozunk együtt. Az egyik nővér az egyházközségben terapeuta, és időnként találkozik velünk, hogy segítsen megértenünk az érzéseinket és megoldanunk a kihívásainkat. Igyekszünk a pozitív oldalát nézni mindegyik nővér kihívást jelentő körülményeinek. És egykor máskor mindannyian hangot adtunk annak a gondolatnak, hogy a nehézségeink új szintre emelték a Mennyei Atyánkhoz való lelki közelségünket. Habár nem választottunk volna magunknak ilyen emberpróbáló körülményeket, elismerjük, hogy áldásokat eredményeztek az életünkben.

Templomlátogatás. A templom a jóság és szépség helye, és tudom, hogy szívesen fogadnak ott. Habár a templomlátogatás a megszegett szövetségek fájdalmas emlékeztetője lehet, vigaszt nyújt a tudat, hogy minden megígért templomi áldás végül újra az enyém lesz, ha megteszem a részem abban, hogy igaz és hithű maradjak. Tisztában vagyok vele, hogy a gyermekeim, akik szövetségben születtek, továbbra is egy szövetséges nép valamennyi áldásának örökösei. Ezen édes megerősítések miatt megtanultam békességet és örömet érezni a templomban.

Az öröm megtapasztalása. A születésnapom ugyanazon a napon van, mint a legkisebb fiamé, Matté. Ő a 8-at töltötte, én az 50-et. Matt azt szerette volna, ha a bátyja kereszteli meg őt a születésnapunkon, így hát a házitanítónk időt szakított rá, hogy felvilágosítsa a fiaimat a szertartás elvégzésének módjáról, és később maga is részt vett a keresztelőn. A keresztelő után Mattet a legidősebb bátyja konfirmálta, aki már házas.

A program során mind a tíz gyermekem, kettejük házastársa és két unokám felállva elénekelték a Családunk együtt élhet örökre című himnuszt. Erre a pillanatra mindig emlékezni fogok. Az evangélium és a segítségemre, támogatásomra és okulásomra szolgáló bőséges lelki áldások iránti hála töltötte be a szívemet. Ahogy végignéztem a gyönyörű családomon és hallgattam az énekük szavait, kétség nélkül tudtam, hogy még mindig örökkévaló család vagyunk.