Fiatal felnőtteknek
Kételyek nélkül várni a válaszokra
Az Úr áldásainak learatása türelmet kíván, és mint tudjuk, a várakozás sohasem igazán szórakoztató.
Fiatalabb koromban mindig utáltam kivárni a reggelt. Annyira izgatott és türelmetlen voltam amiatt, hogy mit hoz az új nap, hogy rengeteg éjszakán át csak forgolódtam az ágyamban, el-el szenderedve, gyakran odalépve az ablakhoz, majd csalódott sóhajt hallatva, amikor láttam, hogy még mindig sötét van odakint. Számomra mindig egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérkezett a reggel.
Olykor az éjszaka közepén megkérdeztem a szüleimtől, hogy mennyi az idő. Mindig biztosítottak afelől, hogy el fog jönni a reggel. Utána mindig jobban aludtam.
Néha ilyen érzés tud lenni, amikor az ígért áldásokra várunk. Őszinte imákat mondunk, olvassuk a szentírásainkat, és érezzük a bizonyosság melegségét. Ha azonban a körülményeink nem változnak meg azon nyomban – ha nem érkeznek rögtön válaszok vagy áldások –, akkor kételkedni kezdhetünk abban, hogy elérkeznek-e valaha is.
Kétségbe vonni a válaszok bekövetkeztét
Tapasztalatból tudom, hogy a kétségek gyakran abban gyökereznek, ha inkább a körülményeinkre összpontosítunk, semmint a Szabadítóra és az Ő irántunk érzett szeretetére.
Minél inkább felnagyítjuk a körülményeinket, illetve az azzal kapcsolatos reménytelenségünket, ami látszólag egyelőre nem akar sikerülni nekünk, annál kevésbé ismerjük fel, hogy a Szabadító szeret minket és velünk van minden egyes előre tett lépésünkben. Sátán tudja ezt, éppen ezért ültet el az elménkbe apró kételyeket, hogy elérje, hogy megkérdőjelezzük a Szabadító irántunk érzett szeretetét, az örökkévaló értékünket, és azt, hogy milyen sokat jelentünk Mennyei Atya számára.
Kételyek nélkül várni
A várakozás az élet része. Néha viszont elviselhetetlennek tűnik az Úr válaszaira és áldásaira és ígéreteire várni. Van azonban néhány dolog, amit megtehetünk az áldásokra várva, hogy ne engedjünk a kétségeknek:
Először is, visszatekinthetünk azokra a pillanatokra, amikor igenis kaptunk válaszokat vagy benyomásokat. Emlékezz azokra a meleg, örömteli érzésekre, amelyek békességet súgtak a szívednek és az elmédnek. Ezek az érzések és válaszok Istentől eredtek. Az idő múlása mit sem változtat ezeken az igazságokon és ígéreteken. Követhetjük az apostoli tanácsot, miszerint: „Öleljétek magatokhoz a szent emlékeiteket. Higgyetek nekik. Írjátok le őket. […] Bízzatok abban, hogy Mennyei Atyátoktól és az Ő Szeretett Fiától érkeznek hozzátok. Hozzanak ezek türelmet a kétségeitekhez, valamint megértést a nehézségeitekhez.”1 Ha a Lélekre és azon dolgokra összpontosítunk, amelyeket igaznak tudunk, akkor a kétségeink a látómezőnkön kívülre kerülnek, és meglehet az ahhoz szükséges magabiztosságunk, hogy reménnyel haladjunk előre.
Másodszor, szem előtt kell tartanunk, hogy a személyes kinyilatkoztatás elnyeréséhez hajlandónak kell lennünk a hit szemével lépni előre, a tökéletes tudás hiánya ellenére is. Csakúgy, ahogy mindig várnom kellett, hogy eljöjjön a reggel, úgy azt is felismerhetjük, hogy miközben az ígért áldásokra várunk, felkészülést kell végeznünk, apró lépéseket kell tennünk, és tudást kell szereznünk. A várakozás közben folytathatjuk a tanulást, és érdemesek maradhatunk a nekünk tartogatott áldásokra.
Végül pedig örökkévaló szemléletmódot ápolhatunk, emlékezetben tartva, hogy „vannak áldások, amelyek gyorsan jönnek, vannak, amelyek később, s vannak, melyeket a mennyország előtt nem nyerünk el; de azok számára, akik elfogadják Jézus Krisztus evangéliumát, jönni fognak az áldások”, amint azt Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából tanította.2 „Isten elegendő hitet és elkötelezettséget, elegendő Belé vetett bizalmat vár el tőletek ahhoz, hogy továbbhaladjatok, tovább éljetek és tovább örvendjetek!”3 Az Úr áldásai mindig el fognak jönni, épp úgy, ahogyan minden egyes reggel elhozza a napfelkeltét. Ne a holnapra tekints, hanem az örökkévalóságra!
Tanulni a várakozásból
A kétség idején, amikor úgy érezzük, mintha egy sötét szobában lennénk, ahova nem hatol be a menny világossága, emlékezzünk arra, hogy a Szabadító karja mindig ki van tárva felénk, hőn várva, hogy kezünket nyújtsuk Feléje. Ő meg fogja erősíteni számunkra az irántunk érzett szeretetét, éppen úgy, ahogyan a szüleim tették minden alkalommal, amikor amiatt aggódtam, hogy soha nem fog eljönni a reggel.
Amikor elsődlegesen a Szabadítóra összpontosítunk, kevésbé lesz vontatott az ígért áldásokra és válaszokra való várakozás. A várakozás a hasznos tanulás és felkészülés ideje lesz. Megtanulhatjuk, hogy a sajátunk helyett miként összpontosítsunk Mennyei Atya akaratára. Eljuthatunk annak biztos tudásához, hogy Ő szeret és soha nem fog cserben hagyni minket. Ez a bizonyosság pedig legyőz minden kételyt és sötétséget. A reggel mindig valósággá fog válni, ahogyan az Ő ígéretei is.