Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Megtapasztalni Krisztus hatalmát az azonos nemhez vonzódó amputáltként
Az élettapasztalataim arra vezettek, hogy megértsem, miként gyógyíthat meg minket Krisztus – testileg és lelkileg is – az engesztelése által.
Átlagos péntek volt. A munkahelyen voltam. Épp targoncát vezettem, mint általában, amikor hirtelen elvesztettem felette az uralmamat. Szinte hangtalanul csapódtam a falba, viszont azonnal éles fájdalmat éreztem a lábfejemben.
Lenéztem, és azt láttam, hogy a lábfejem összepréselődött a fal és a targonca között.
Segítségért kezdtem sikoltozni, aztán onnantól nem sok mindenre emlékszem, csak a mentő szirénájának hangjára és az idegességre azzal kapcsolatban, hogy mi vár rám.
Emlékszem, a kórházban arra gondoltam, hogy túl sok ápoló van a kórteremben. Amiatt is rémült voltam, mert kolumbiai vagyok és spanyolul beszélek, míg a utah-i kórházban az ápolók angolul beszéltek, és nagyon gyorsan. Nagyon nehezemre esett megértenem őket. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Legbelül ugyanakkor már azelőtt tudtam, hogy el fogom veszíteni a lábfejemet, mielőtt döntés született volna róla.
Miközben egy baleseti sebészre vártam, az unokaöcsémre gondoltam. Nagyon szeret focizni, és szerettem volna megtartani a lábamat, hogy tudjak vele játszani. És ez csak egy volt a sok dolog közül, amihez szükségem volt a lábamra! Miután két sebész kiértékelte a sérülésemet, úgy döntöttek, hogy a további szövődmények csökkentésének legjobb módja a lábfejem amputációja. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, mégis letaglózott.
Baleset vagy büntetés?
Másnap reggel, a műtét után, az élet nem tűnt valóságosnak. Túl sok kérdésem és túl kevés válaszom volt. Igen, szerencsés voltam, hogy életben lehettem, és a baleset sokkal rosszabbul is végződhetett volna, ugyanakkor elveszettnek is éreztem magam. Hiányzott az egyik lábfejem, és nem tudtam, hogy milyen lesz az életem attól fogva.
Húsz napot töltöttem a kórházban. A családom és a barátaim mindvégig vigaszt és támogatást nyújtottak nekem. Elkezdtem a fizikoterápiát is, és elindultam a felépülés és a gyógyulás felé vezető úton. Meglepő módon elég bátorságom volt ahhoz, hogy abban a 20 napban komoly eredményeket érjek el a felépülés felé vezető úton, beleértve azt is, hogy elkezdtem megtanulni művégtaggal járni.
Amit azonban nem volt bátorságom megtenni, az az imádkozás volt. Úgy éreztem, hogy nem tudok szembenézni Istennel. Azt gondoltam, hogy dühös vagyok Rá, de valójában csak szégyelltem magam. Az én fejemben ez az egész „baleset” büntetésnek tűnt, részben azért, mert egy ideje már nem jártam istentiszteletre, és nem is követtem az Úr parancsolatait; de leginkább azért, mert amióta az eszemet tudom, a saját nememhez vonzódom. Tévesen azt gondoltam, hogy Ő csalódott bennem és szégyell engem.
Testileg és lelkileg is sérült voltam.
Amikor kiengedtek a kórházból, a mentális egészségem rossz állapotba került. Habár családtagok és barátok vettek körül, mégis egyedül éreztem magam. Tudtam, hogy a gyógyuláshoz Mennyei Atyára és Jézus Krisztusra van szükségem, de küszködtem, hogy imádkozásra bírjam magamat.
Végül már nem bírtam tovább. Elértem a mélypontot, és hajlandó voltam oly hosszú idő után először letérdelni és imádkozni. Zokogtam, miközben kiöntöttem a szívemet Mennyei Atyának. Kérdéseket tettem fel Neki, és addig soroltam Neki az aggodalmaimat, amíg ki nem fulladtam.
Fokozatosan a békesség érzése töltött el. Majd ezek a szavak jöttem a szívembe és a gondolataimba: „Mindezek a dolgok a javadra lesznek, hogy csiszolják a jellemedet. Csupán baleset volt.”
Komolyan?
Ez tényleg csak egy baleset volt? Nem büntetés? Ennek a válasznak semmi értelme nem volt számomra. Néhány napnyi elmélkedés után azonban tudtam, hogy igaz. Azt is tudtam, hogy Mennyei Atya szeret engem. Már olyan régóta hívott vissza a nyájába, és én végre készen álltam a visszatérésre. Úgy döntöttem, hogy visszajövök az egyházba, és ezzel elkezdődött egy hihetetlen lelki gyógyulási folyamat a szeretetteljes püspökömmel, aki segített teljes mértékben meghívni az életembe a Szabadító által nyújtott békességet.
Békesség az elégtelenség helyett
Az egyházhoz való visszatérés nem volt könnyű. Oly sokáig oly nagyon szégyelltem magam. Ám minél inkább megértettem az isteni kilétemet, annál kisebb lett a szégyenérzetem. Most már tudom, hogy a nők iránti érzéseim nem tesznek engem bűnössé, és az amputációm nem korlátozza az értékemet. Igaz, ami igaz: ezek a tulajdonságok valóban más szemléletmódot adnak nekem, és szerepet játszanak a lelki fejlődésemben. Azt is tudom, hogy a szemléletmódom megáldhat másokat az evangéliumban. A Szabadító kegyelme által képes lettem magabiztosan elfogadni, hogy Isten gyermeke vagyok. Teljes mértékben szeretve vagyok. Mennyei Atya és Jézus Krisztus pedig mindig készen álltak, készen állnak és készen fognak állni, hogy megáldjanak engem, amikor Hozzájuk fordulok. Mindig.
A lábfejem elvesztése, és hogy meleg vagyok, váratlan nehézségeket hozott az életembe. Néha nem is akarok kikelni az ágyból, tudván, hogy a műlábamat kell használnom. Néha nehéz tud lenni a Mennyei Atya összes parancsolatának betartására való törekvés is. Bár nem mindenki dönt hozzám hasonlóan, aki azonos nemhez való vonzódást él meg, az én személyes döntésem az, hogy a célom egy örökkévaló társ. Időnként olyan csüggesztő gondolataim vannak, miszerint az állapotom miatt egyetlen férfi sem akar majd házasságot kötni velem, de bízom abban, hogy Mennyei Atya meg fogja oldani ezeket a részleteket, és megáld, ha megtartom a Vele kötött szövetségeimet.
A jövőmet illető bizonytalanság időnként csüggesztő tud lenni. Tudom, hogy Sátántól jönnek az elégtelenség és kétely efféle gondolatai. Azáltal, hogy Krisztushoz fordulok, igen sok békességre és örömre lelek, valamint erőre e gondolatok legyőzéséhez.
Most Istenre támaszkodom, hogy irányt mutasson az életemnek. E folyamat során azt is tanulom, hogyan teremtsek kapcsolatot a nőkkel és a férfiakkal mélyebb, tartalmasabb módokon, az Úr által megszabott határokon belül. Ő segített növelni az abba vetett bizalmamat, hogy egy nap lehetővé fogja tenni számomra egy olyan férfi megtalálását, akit szerethetek és akihez hozzápecsételhetnek. De bármi történjék is, megtanultam értékesnek látni azt, aki vagyok, valamint elfogadni az életemet, és bízni az áldásokban, amelyeket Ő nekem szán.
Sebeink közelebb hozhatnak minket a Szabadítóhoz
Az életem során megtanultam, hogy mindenki szembesül nehéz, igazságtalan és olykor fájdalmas élményekkel, amelyeket nem teljesen ért. Mindannyian megsebesülünk valamilyen módon. Mostanra azonban azt is tudom, hogy az egyéni élményeink közelebb hozhatnak minket a Szabadítóhoz, és segíthetnek megértenünk az Ő korlátlan hatalmát az életünkben.
Neil L. Andersen elder a Tizenkét Apostol Kvórumból ezt tanította: „Rendkívüli szenvedésének egy pillanatában az Úr így szólt Joseph prófétához: »[M]indezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd«. De mégis miként válhatnak javunkra fájdalmas sebeink? A földi megpróbáltatások tűzpróbája során türelemmel haladjatok előre, és a Szabadító gyógyító hatalma világosságot, megértést, békességet és reményt fog hozni nektek.”1
Számomra amputáltnak lenni vagy a nőkhöz vonzódni egyaránt fájdalmas élménynek indult. Azonban ezek segítettek Krisztushoz jönnöm, és Ő békességet adott nekem. Most már értem, hogy ezen élmények egyike sem tesz engem emberként kevesebbé. Egyik sem akadályoz meg abban, hogy szert tegyek a szabadítás tervének összes áldására. És abban sem fog meggátolni egyik sem, hogy megtaláljam azt a valódi boldogságot, amely Jézus Krisztus követéséből és a parancsolatai tőlem telhető legjobb betartásából fakad.
Nem igazán tudom, mi fog történni a jövőmben, vagy milyen egyéb kihívásokkal kell majd szembenéznem, mire visszatérek Mennyei Atyám színe elé. De azt tudom, hogy bármilyen kihívással szembesüljünk vagy bármilyen sebet szerezzünk is – legyen az mentális, érzelmi, testi vagy lelki –, meggyógyulhatunk, amikor a Szabadítóhoz fordulunk. Ő segíthet nekünk reményre és erőre találni a földi küzdelmeinkben. És megígérte, hogy a feltámadás napján a testünk, az elménk és a szívünk teljesen meggyógyul majd (lásd Alma 42; 11:42–44).
Ki kellett gyógyulnom az azonos nemhez való vonzódásommal kapcsolatos szégyen és elégtelenség érzéseiből, valamint az amputációm testi és mentális következményeiből. Megtapasztaltam Krisztus gyógyító hatalmát, és továbbra is naponta megtapasztalom, amint Őt választom. Ő segített nekem szeretni magamat, és beteljesedést találni az Ő evangéliuma szerint élt életben. Ha úgy döntesz, hogy követed Őt, és Isten kezébe helyezed az életedet, akkor fel fogod ismerni magadban a finomítást, az iránymutatást minden dologban, a szeretetet és az igaz békességet (lásd Alma 42:13).