Így hódoltunk Dubajban
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Soha nem éreztem kellemetlennek, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagja vagyok egy muszlim országban.
A háttérben található, Dubajt ábrázoló fényképek a Getty Images jóvoltából
A családommal 2013 őszén érkeztünk az Egyesült Arab Emírségekbe, Dubajba, és izgatottan vártuk az istentiszteletet. Voltunk már istentiszteleten különböző helyeken, ami mindig kellemesen kiszámítható élményt jelentett számunkra. Nagyon szeretünk úgy belépni az ajtón, hogy bár először vagyunk ott, máris tisztában vagyunk vele, hogy mi fog történni, és azonnal része vagyunk az emberek egy csoportjának, akikkel egyébként korábban soha nem találkoztunk.
A várakozásaink itt is teljesültek, amikor tagjai lettünk a külföldön dolgozó, számos országból érkezett szentek ezen szeretetteljes csoportjának, és a Dubajban töltött idő során növekedett a hitünk és az elkötelezettségünk. Soha nem felejtem el azt az időszakot és azokat a csodálatos embereket, akiket annak köszönhetően ismertem meg, hogy úgy járhattam istentiszteletre és úgy hódolhattam, ahogy azt szerencsére mindig is megtehettem. Remélem, az EAE vezetői tisztában vannak vele, micsoda ajándékot adtak nekünk azzal, hogy ezt lehetővé tették számunkra.
Ez a cövekközpontunk Abu-Dzabiban.
A Chomjak család fényképei a szerző jóvoltából
Ami viszont váratlanul ért, az az, hogy milyen nagyon gyarapodott a hitem annak következtében, hogy olyan emberek körében éltem és olyanokkal érintkeztem, akik nem az én vallásomhoz tartoztak. Korábban soha nem éltem olyan helyen, ahol Isten ennyire egyetemesen központi szerepet töltött volna be az emberek életében.
Az Istenbe vetett bizalom kifejezése
Gyönyörűségesnek és üdítőnek találtam, hogy anélkül beszélhetek Isten és a vallás hatásáról az életemben, hogy mások ezt semmibe vennék vagy megsértődnének rajta. Azért éreztem ezt így, mert akivel csak Dubajban találkoztam, szinte mind hozzám hasonló szavakkal szólt erről, és ez azonnal kapcsolatot teremtett közöttünk a beszélgetések során.
Miközben a gyermekeink úszóleckéje alatt egy medence partján üldögéltünk egy másik anyukával, elmondtam neki, hogyan küszködöm néhány megpróbáltatással, és hogy ez mennyire elkeserítő. Ez a muszlim édesanya ezután kedves szavakkal bátorított engem, és biztosított arról, hogy Isten őrködik felettünk és segíteni fog a küzdelmeinkben. Nem az ő Istene. Nem az én Istenem. A mi Istenünk!
Egy nap a metró felé sétáltunk a lányommal, és egy emirátusi nő kedvesen felajánlotta, hogy elvisz bennünket. Mesélt nekünk a fiáról, akinek az egészségügyi állapotából adódóan muszáj volt az Egyesült Államokba utazniuk kezelésre. A történetét mindvégig átszőtte az Isten akaratába és óvó gondoskodásába vetett hite, és az ezekre való hagyatkozása. Azt mondtam neki, hogy imádkozni fogok érte és a családjáért, amit megértéssel és szeretettel fogadott.
Megértés és elfogadás
A többi otthontanuló családdal is mindig nagyon biztonságos, közösségi élmény volt a találkozás. Szinte minden vallás képviseltette magát a csoportunkban. Amikor Istenről, az imáról és a hódolatról beszéltünk, mindegyikünk azt érezte, hogy a többiek megértik és elfogadják őt. Ha csak a többi keresztényre gondolunk, még ott is sok különféle vallás van. Amikor más otthontanuló keresztényekkel találkoztam, mindig elragadó volt, ahogy maradéktalanul elfogadtak, a vallásom és hitrendszerem konkrétumaitól függetlenül. Az Istenség iránti odaadásunknak köszönhetően közös erkölcsi és gyakorlati nevezőn voltunk.
Amikor egy hindu anyukával beszélgettem, akinek a gyermekeit a lányom korrepetálta, elmesélte, hogyan tölti meditációval és hódolattal a napjait, így tehát hallhattam arról, mennyire központi szerepet tölt be nála a hite és a meggyőződése.
A férjemmel, Aaronnal, és a gyermekeinkkel lementünk a Perzsa-öbölben lévő Dzsumejra-partra.
Közös értékek
Végül pedig el kell mondanom, milyen nagyra értékeltem, hogy olyan helyen élhetek, ahol pont ugyanazokat az értékeket vallják, amelyeket a férjemmel magunk is tanítunk a gyermekeinknek. Azt tanítjuk nekik, hogy vigyázzanak az egészségükre, elkerülve az alkoholt és a kábítószert. Azt tanítjuk nekik, hogy legyenek erkölcsösek és visszafogottak az öltözködésben és megjelenésben. Az egyik dolog, ami már az első napokban nagyon megtetszett Dubajban, az a bevásárlóközpont bejárátánál lévő tábla, amely az öltözködési és viselkedési elvárásokról tájékoztatott. A családommal rögtön azt mondtuk, hogy ezeket akár A fiatalság erősségéért füzet normáiból is idézhették volna. Odáig voltunk érte!
Soha nem éreztem kellemetlennek, hogy krisztushívő, istenfélő nő vagyok Dubajban. Sőt, inkább azt éreztem, hogy akikkel csak érintkeztem, bátorítottak és megerősítettek a meggyőződésemben. Sehol máshol nem éreztem ezt ennyire egyetemesen, bárhol éltem is.
Amikor a családom meghallotta a 2020. áprilisi általános konferencián az Egyesült Arab Emírségek-i Dubaj templom bejelentését, leesett az állunk és teljes döbbenettel bámultunk egymásra. Rendkívül örültünk, hogy a Közel-Keleten is lesz templom! Boldogság van a szívemben az egyház sok tagjáért, akik azon a területen élnek. Nagyon hálás vagyok az EAE vezetőinek, amiért megengedték, hogy ez a szent épület is ott álljon az ő szent épületeik – az ottani tájat tarkító gyönyörű mecsetek – között. Ez egy valóban jelentőségteljes és feledhetetlen időszak.