Személyes pillanat a Szabadítóval
Ilyen az életben csak egyszer történik – vagy mégsem?
Alul: képek a szerző jóvoltából
Sikolyok visszhangoztak a fák között, ahogy az emberek megpróbáltak elfutni a láva és a lehulló kövek elől. Én a színpad mögött állva hallgattam a domb másik felén álló hangfalakból előrobbanó hangokat.
Azon a nyáron a Mormon könyve egyes eseményeit bemutató Kumóra-dombi Szabadtéri Játékok résztvevője voltam. A szerepeim szerint aratóünnepi táncost (lásd 1 Nefi 18:23–24) és hitetlent (lásd 3 Nefi 1:4–21) játszottam, de olyan jelenet következett, amelyben mindenki, még a szervezők is részt vettek.
A reflektorfény egy fehér ruhás alakra vetült, aki mintha a színpad legfelső szintje felett lebegett volna. Persze nem ténylegesen a Szabadító volt, hanem egy ugyanolyan egyetemista önkéntes, mint én. Mégis, abban a pillanatban ott a színpadon elképzeltem, hogy a valódi Szabadító áll ott helyette.
Magam elé képzeltem, ahogy odajön hozzám, én pedig belenézek a szemébe. Elöntöttek a Lélektől jövő érzések. Abban a pillanatban ízelítőt kaptam abból, milyen lehet megpillantani a valódi Szabadítómat. Nagy becsben tartottam ezt az egyszeri lelki élményt.
Hat hónappal később W. Christopher Waddell püspök, aki akkoriban második tanácsos volt az Elnöklő Püspökségben, tett egy kijelentést, amely megváltoztatta a látásmódomat: „Minden egyes vasárnap lehet ahhoz hasonló élményünk, mint amelyet a Szabadító keresztre feszítésekor lezajlott puszítás túlélői megtapasztaltak, amint az le van írva a Mormon könyvében.”1
Megdöbbentem. Lehetséges lenne, hogy minden héten ugyanúgy érezzek, ahogy aznap este a színpadon? Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább ráébredtem, hogy az úrvacsoravétel is a Szabadítóval átélt személyes élmény, amely sokban hasonlít ahhoz, mintha Őelőtte térdelve megtapogatnánk a szögek nyomát a kezein és a lábain.
Nem kell előadásban szerepelnünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk a Szabadító szeretetét és megértését, vagy hogy elképzeljünk egy Ővele töltött személyes pillanatot. Minden héten van rá lehetőségünk. Minden egyes vasárnap vár ránk, hogy kimutassa irántunk a szeretetét és a megértését. Nem kell mást tennünk, mint Őhozzá jönni.