Történetek a Szentek 3. kötetéből
Az első brazil gyülekezeti elnök São Paulóban
Illusztrálta: Greg Newbold
Nem sokkal azután, hogy Claudio és Mary dos Santos megkeresztelkedett a brazíliai São Paulóban, William Seegmiller misszióelnök megkérdezte Claudiót, hogy szeretne-e elder lenni. Claudio meglepődött, de igent mondott. Mivel néhány hónapja járt csak istentiszteletre, nem igazán tudta, mit jelent eldernek lenni. Tudta, hogy minden misszionáriust eldernek hívnak, ők pedig figyelemre méltó fiatal férfiak voltak, akik Istennek szentelték az életüket. Ha ezt jelentette eldernek lenni, akkor ő is az akart lenni.1
A következő vasárnap délelőtt, közvetlenül a vasárnapi iskola előtt, Seegmiller elnök elrendelte őt a melkisédeki papság elderi hivatalába. Amikor végzett, ezt mondta: „Most pedig előkészítjük az úrvacsorát, és előkészülünk a vasárnapi iskolára.”
Claudio kissé összezavarodott. Minden olyan gyorsan történt, és nem teljesen volt tisztában azzal, hogy mit is csinál. Azonban követte az elnök utasításait, és elvégezte az első papsági feladatát.
Aznap este, a gyülekezet úrvacsorai gyűlésén Seegmiller elnök ismét Claudio segítségét kérte, ez alkalommal azért, hogy tolmácsoljon neki, miközben angolul szól a szentekhez. Claudio még tanulta az angol nyelvet, és korábban még soha nem tolmácsolt, de beleegyezett, hogy megpróbálja.2
A gyűlés elején Seegmiller elnök arra kérte a szenteket, hogy támogassák Claudio elrendelését. Claudio meglepetésére tisztán értette Seegmiller elnököt, és könnyűszerrel tolmácsolta a szavakat portugál nyelvre.
Aztán Seegmiller elnök elmondta a gyülekezetnek, hogy egy évvel korábban levélben tájékoztatta az Első Elnökséget, miszerint nincs elég portugálul beszélő papságviselő Brazíliában a gyülekezetek támogatására. Most már szégyellte, hogy megírta azt a levelet. Az olyan emberek, mint Claudio, bebizonyították, hogy tévedett. „Most pedig – biztosította őket – még egy levelet kell írnom az Első Elnökségnek.”
Seegmiller elnök így folytatta: „Claudio fivért ma elderré rendelték. Támogatjátok őt São Paulo első brazil gyülekezeti elnökeként?”
Claudio tolmácsolta a szavakat, de teljesen megdöbbent. A tapasztalatlanságára gondolt. „Milyen tudásom van nekem?” – tűnődött. Ismerte Joseph Smith történetét, de még soha nem olvasta a Mormon könyvét. Az egyetlen dolog, amit fel tudott ajánlani, az a visszaállított evangélium iránti lelkesedése volt, és az Úrnak talán pont ennyire volt szüksége.
Ránézett a gyülekezetre, és látta, amint felemelik a kezüket az elhívása támogatására. Ezt megtiszteltetésnek vette. Lehet, hogy nem tudott sokat, de hajlandó volt dolgozni.3
Claudio feladatai azonnal elkezdődtek. Ő lett a felelős a vasárnapi gyűlésekért és az úrvacsora megáldásáért. Egy misszionárius megtanította Claudiót kottát olvasni, és hamarosan kifejlesztett egy nagyjából húsz himnuszból álló repertoárt, hogy orgonán kísérhesse a São Pauló-i szenteket. Először csak egy tanácsosa volt, aki segített neki, de a két férfi minden tőlük telhetőt megtett, hogy egyensúlyban tartsák a munkahelyi és családi feladataikat, miközben szolgálattételt nyújtottak a hatalmas városban elszórva élő szenteknek.
Tapasztalatlansága ellenére Claudio bízott abban, miszerint Istennek célja van azzal, hogy elhívta őt a gyülekezet vezetésére. „Ha ez az igaz egyház, ha van Isten, aki vezeti, akkor ki kellett választania valakit – magyarázta magának. – Olyan valakit kellett választania, aki lelkes, aki felhatalmazást kaphat, és aki el tudja végezni a munkát.”4