Teret adni a növekedésnek

Írta: Deborah L. Dougal

Az Úr tudta, hogy újra virulni és virágozni fogok.

Jó néhány év telt el azóta, hogy a férjem, Jerold elhunyt. A rák gyorsan és agresszívan érkezett, és három hónap leforgása alatt elvitte. Most is épp rá gondoltam, miközben a kertemben dolgozgattam.

Egy növény átültetése közben támadt egy gondolatom. Mielőtt hozzányúltam volna, a növény jól megvolt. Otthon volt abban a cserépben, amelyben addig is lakott – csak éppen nem volt az ereje teljében. Tudtam, hogy ha valamikor nem ültetem át, akkor egy idő után nagy valószínűséggel nem fog többé virágot hozni, és talán még növekedni sem. Biztos, hogy nem lesz képes kihozni magából a lehető legjobbat.

Ezért úgy döntöttem, hogy teret biztosítok a növénynek, hadd növekedjen, és átültetem egy nagyobb cserépbe. Nem egy hatalmas cserépbe, csak egy olyanba, amely körülbelül 5 centivel nagyobb átmérőjű. Ha túl nagy helyet adnék neki, akkor talán túl sok víz kerülne a cserépbe, amitől elrothadna és elhalna a gyökere.

Számítottam rá, hogy a növény küszködni fog, miközben igyekszik majd alkalmazkodni. Addig jól érezte magát a kényelmes helyén, a jól megszokott cserepében. Nem volt tudatában annak, hogy a változás segít majd neki tovább növekedni. Táplálnom kellett, elegendő fényt, vizet, valamint az alkalmazkodás ezen időszakában szükséges további tápanyagokat biztosítani számára. Tudtam, hogy idővel újra virulni és virágozni fog.

Amikor az özvegyi létemre gondoltam, rájöttem, hogy olyan vagyok, mint ez a növény. Kényelmesen éldegéltem. Minden rendben volt. Amikor azonban a férjem elhunyt, hallottam, amint a Lélek azt súgja, hogy egy új fejlődési szakaszba lépek. Még mindig voltak olyan dolgok, amelyeket meg kellett tanulnom és tennem ebben az életben.

A következő két év során az egyházközségünkben hét további férfi is elhunyt. Elkezdtem megkérni az újonnan megözvegyült barátnőimet, hogy jöjjünk össze, beszélgessünk, járjunk át egymáshoz, és szolgáljunk másokat – hogy mindannyian egy kicsit kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Magától egyikünk sem döntött volna úgy, hogy „ültessék át”. Amikor azonban alkalmazkodtam a férjem nélküli halandó élethez, azt tapasztaltam, hogy támogatást nyújthatok azoknak, akik hasonló kihívással néznek szembe. Azt is láttam, hogy sok lehetőség adódik együtt lenni a gyermekekkel és az unokákkal, és biztosítani őket arról, hogy Jézus Krisztus engesztelése által a családunk újra együtt lehet a következő életben.

Soha nem számítottam volna arra a növekedésre, amely a házastársam elvesztése miatt következett be. Mennyei Atya azonban közbelépett és „átültetett” engem, teret adva a növekedésnek azáltal, hogy egy kicsit nagyobb cserépbe helyezett – egy új kihívásba, amely lehetőséget adott a növekedésre.

Jerold még mindig, mindennap hiányzik. Évekkel később még mindig küszködöm azzal, hogy próbálok alkalmazkodni a nélküle való léthez. De tudom, hogy az Úr gondoskodik majd rólam az út során. Idővel és Őbele vetett bizalommal újra virulni és virágozni fogok.

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Idahóban él.