Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Megtértként megtanulni, mit jelent az áldozat
Úgy éreztem, sok mindent fel kell adnom ahhoz, hogy csatlakozhassak az egyházhoz. Azonban tudtam, hogy ha valaki megérti, mit jelent az áldozathozatal, az Jézus Krisztus.
Itthon, Indiában, gyermekkoromban minden hétköznap korán keltem. Édesanyám csak vasárnaponként engedte, hogy tovább aludjak – egészen pontosan addig, amíg a szomszédunkban működő keresztény gyülekezet fel nem ébresztett engem némi hangos énekszóval, prédikálással, sőt, időnként még zokogással is. Biztos bután hangzik, de mivel idegesített, hogy minden héten felkeltenek, úgy véltem, a keresztények kissé kiállhatatlanok.
Később megtudtam, hogy a keresztény gyülekezetek számos tagja az idejét adományozta az egyházának, sőt, még pénzt is. Egyszerűen nem értettem, miért.
A városomban található keresztény egyházakkal kapcsolatos eme két megfigyelés következtében – valamint amiatt, hogy a családommal nem voltunk keresztények – nem nagyon érdekelt, hogy jobban megismerjem a kereszténységet.
Felfedezni Jézus Krisztust
Az egyetem utolsó évében a barátom meghívott, hogy menjek el vele az ő egyháza istentiszteletére. Először haboztam, de végül beleegyeztem.
Ahogy ott ültem a gyűlésen, himnuszokat énekelve és üzeneteket hallgatva Jézus Krisztusról, az eddigitől eltérő érzésem támadt: békességet éreztem. Még néhány hétig jártam oda, és minden alkalommal ugyanúgy éreztem magam. De természetesen csak látogatóban voltam. Nem igazán érdekelt, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Végül abbahagytam az istentiszteletre járást a barátommal. Egy idő után azonban kezdtem úgy érezni, hogy valami hiányzik az életemből. Hiányzott az a békesség, amelyet a barátommal éreztem az istentiszteleten. Az az erős érzésem támadt, hogy többet kellene tanulnom Jézus Krisztusról, ezért úgy döntöttem, hogy találkozom a barátom egyházának a misszionáriusaival. Azt sem gondoltam át, hogy mit fog ehhez szólni a családom.
Akadályok az úton
Amikor találkoztam a misszionáriusokkal, az életem elkezdett megváltozni. Tanultam a visszaállításról és a Mormon könyvéről, és a misszionáriusok segítettek megválaszolni a sok kérdésemet.
Egy nap egy szentírásra bukkantam, amely így szólt: „Amely dolgot hittel kértek, Krisztus nevében, és elhiszitek, hogy megkapjátok, azt meg fogjátok kapni” (Énós 1:15). Ettől kezdve már tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Úgy éreztem, hogy Isten megérti a helyzetemet, és meg akar vigasztalni. Amikor felismertem Isten irántam való szeretetét, jobb emberré kívántam válni. Olyan akartam lenni, mint a Szabadító, és Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjává szerettem volna válni.
A bizonyságom növekedésével egyidejűleg azonban akadályokkal is szembesültem. Amikor édesanyám megtudta, hogy a keresztelkedést fontolgatom, azt mondta, hogy el kell hagynom a házat, és meg kell szakítaniuk velem a kapcsolatot. Amikor pedig a közösségi médiában a Szabadítóról szóló igazságokat osztottam meg, számos ismerősöm és távolabbi családtagom letiltotta az üzeneteimet és többé nem álltak velem szóba.
Úgy éreztem, azt kérik tőlem, hogy válasszak a családom és az evangélium között. Lehetetlennek tűnő döntés volt. Oly sokat áldoztam fel abból, amit szerettem, hogy csatlakozhassak az egyházhoz. De tudtam, hogy ha valaki érti az áldozatot, az Jézus Krisztus (lásd Alma 34:8–16).
Így hát továbbra is igyekeztem közelebb kerülni a Szabadítóhoz. Volt, hogy az éjszaka közepén elmentem otthonról imádkozni és olvasni a Mormon könyvét, hogy elkerüljem a családom rosszallását. Ima és hit által végül úgy döntöttem, hogy bármi történjék is, az evangéliumot fogom választani. Az az öröm és cél, melyre az evangéliumban találtam rá, mindent megér nekem.
Adni, nem pedig feladni
Az, hogy csatlakoztam az egyházhoz, hatalmas áldozattal járt. Időnként kihívást jelentett az elhívásaimban szolgálni, fizetni a tizedemet és fenntartani a kapcsolataimat. De mint azok a keresztény gyülekezetek a városomban, akik önként adakoztak a hitükért, én is tudom, hogy az én áldozatom sokkal többről szól, mint amiről lemondok.
L. Todd Budge, második tanácsos az Elnöklő Püspökségben kijelentette: „Amikor a másokért hozott áldozatainkra a »feladás« szemszögéből tekintünk, akkor tehernek tűnhetnek a számunkra, és elcsüggedhetünk, ha az áldozatainkért nem kapunk elismerést vagy jutalmat. Amikor azonban az »Úrnak adás« szemszögéből tekintünk rájuk, a másokért hozott áldozataink ajándékokká válnak, és a nagylelkű adakozás öröme önmaga jutalmává válik.”1
Mennyei Atya elismeri az Őérte hozott áldozatainkat, és megáld minket értük. Láttam ezt az életemben, amikor elnyertem az egyházközségem tagjainak a szeretetét és támogatását, békességet és vigasztalást éreztem a Lélektől, és csodákat tapasztaltam az életemben. Az egyik csoda az, hogy a szüleim szíve megenyhült irántam, és hogy jó kapcsolatban tudtunk maradni.
Most már tudom, hogy kicsoda Mennyei Atya és Jézus Krisztus, és mennyire szeretnek mindegyikünket. Érzem, hogy amikor áldozatokat hozok a szövetségeim betartásáért, egyre hasonlóbbá válok a Szabadítóhoz, aki a legfőbb példaképünk. Amikor arra törekszünk, hogy szolgáljuk Őket, bármilyen minőségünkben is tegyük, tudom, hogy útmutatást kapunk és megtapasztaljuk azt a sok csodálatos áldást, melyeket számunkra tartogatnak.