Mi köze van a tálentumok példázatának az Elemi zongoristájaként való elhívásomhoz. Liahóna, 2022. júl.
Fiatal felnőtteknek
Mi köze van a tálentumok példázatának az Elemi zongoristájaként való elhívásomhoz
Az Úr tudja, hogyan használjuk a tehetségeinket arra, hogy megáldjanak minket és az általunk szolgált embereket.
„Kiveszem a hallókészülékemet, és kimegyek a folyosóra. Lássuk, milyen messzire hallatszik el a hangotok!” – kiált fel az Elemi elnöke, ezzel jelezve, hogy kezdjem. Leütöm a zongorán a Jézus Krisztus egyháza (Gyermekek énekeskönyve, 48.) kezdőakkordját, és egy gyermekhangokból álló kórus azonnal rázendít.
Amikor nem azt mérjük, hogy az elemisek milyen hangosan tudnak énekelni, akkor különféle tempóban és különböző mozdulatok kíséretében dalolunk. 12 éves korom óta most vagyok újra először az Elemiben, és el sem tudom hinni, mennyire örömteli ez a hely.
Néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a zenei képességeim legfőbb kiaknázása az lesz, hogy hétről hétre elemis dalokat játszok. Életem nagy részében versenyszerűen képeztek zongorán és hegedűn, és hosszú ideig úgy hittem, hogy mindig is komolyan fogom művelni a zenét.
Az egyetemi éveim vége felé azonban átéreztem a diploma és egy teljes idejű állás megszerzésének a valóságát. A heti többórás zenekari próbák és a szorgalmas önálló gyakorlás a fontossági sorrendem aljára zuhant. Továbbra is szerettem a zenét, és igyekeztem elég gyakran odaülni a kottatartó elé a képességeim nagy részének a szinten tartásához, de a koncertezéssel javarészt felhagytam.
Mostanában azonban már kibékültem ezzel. A tehetségem használata az Elemiben merőben más élmény, mint a versenyek és feszült előadások, amelyekre olyan keményen készültem, de bizonyos értelemben ez jobb nekem. Ez egyike azon kevés alkalmaknak, amikor valóban úgy érzem, hogy a tehetségeimet mások javára tudom használni.
A tehetségeim megosztása
A tálentumok példázatában a gazda elvárja a szolgáitól, hogy nagy dolgokat tegyenek a tőle kapott tálentumokkal. Bár a képességeiktől függően különböző összegeket oszt ki, végső soron minden egyes szolgától azt várja, hogy a tálentumokat oly módon használja fel, hogy gyarapodjon az eredeti értékük (lásd Máté 25:15, 21).
Fiatalon igazán megszívleltem ezt a példázatot. Bár a példázatban szereplő tálentumok pénzösszegek voltak, hasonlíthatók a személyes készségeinkhez és képességeinkhez, én pedig keményen akartam dolgozni azon, hogy jobbá váljak és megsokasítsam a tálentumokat, amelyekkel rendelkeztem. Így aztán, amikor egyetemistaként utolért az élet és a felelősségek, gyakran rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem teszek többet a rengeteg zenei képzéssel a hátam mögött. Azon tűnődtem, vajon olyan vagyok-e, mint az a bátortalan ember, aki elásta a tálentumát a földbe, attól tartva, hogy elveszíti (lásd Máté 25:25).
De amikor elkezdtem az új elhívásomat, egyáltalán nem éreztem ezt az érzést. Bár nem kellett annyira megerőltetnem magam, mint azelőtt, minden alkalommal örömöt éreztem, amikor odaültem a zongorához az elemis terem sarkában, mert tudtam, hogy a gyermekeket szolgálom.
Amikor Jézus Krisztus leírta, hogyan növelte az öt tálentummal rendelkező férfi a tálentumait, azt mondta, hogy a férfi „kereskedék azokkal” (Máté 25:16), vagyis csereberélt. Más szavakkal, a férfinak meg kellett osztania másokkal, amije volt, annak érdekében, hogy fejlődjön és gyarapodjon.
Elkezdtem felismerni, hogy ha minden vasárnap azzal töltöm az időmet, hogy sok nyughatatlan gyermeknek zongorázom, az nem azt jelenti, hogy nem hozom ki a legtöbbet a képességeimből. Egyfajta cserekereskedelem volt az Elemiben való zenélés: én adtam a kíséretet, cserébe pedig tanúja lehettem az egyházközségemben lévő gyermekek csodálatos bizonyságának. Minél több időt töltök az Elemi termének a sarkában, annál inkább azt érzem, hogy ez a lehetőség gyarapodást nyújt nekem.
Az elhívásainkból fakadó áldás
Úgy hiszem, az elhívás sugalmazott volt. Az életem egy olyan időszakában történt, amikor a hitemmel küszködtem, és gyakran éreztem úgy, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Ez az elhívás emlékeztetőül szolgált arra, hogy erősítsem meg az evangéliumba vetett alapomat, és az örökkévaló igazságok egyszerűségére és szépségére összpontosítsak. Meg tudtam erősíteni a bizonyságomat az általam szolgált gyermekekkel együtt, ami az elhívások egyik valódi célja.
Az elhívások nehezek lehetnek; néha olyan dolgok megtételére hívnak el minket, amelyekre nem érezzük magunkat alkalmasnak, vagy amelyek sok időt vesznek igénybe. Máskor pont az ellenkezője az igaz – talán úgy érezzük, hogy az elhívásunk nem aknázza ki teljes mértékben a képességeinket, és jobb lenne más irányba terelgetni az erőfeszítéseinket. Az Úr azonban tudja, hogyan használjuk a tehetségeinket oly módon, hogy az ne csak azokat áldja meg, akiket szolgálunk, hanem önmagunkat is.
Amint azt a saját tapasztalatomból megtanultam, minden erőfeszítés, amelyet az Úr szolgálatára teszünk, gyarapodást hoz a saját életünkbe. Ha időnket és tehetségeinket az Úrnak szenteljük, akkor Ő mindig a javunkra fogja használni azokat.