Bánatkönnyek, örömkönnyek

Írta: Celmer Charles Villareal, Fülöp-szigetek, Cebu

Édesanyám halála fájdalmas volt, de fájdalmam „feloldód[ott] Krisztus örömében”.

Az egyik vasárnap délután elkezdtem Jézus Krisztuson és az Ő engesztelő áldozatán gondolkodni. Ezek a gondolatok segítettek épnek és egészségesnek éreznem magam.

Hirtelen azonban eszembe jutott a Covid19-esetek növekvő száma a hazámban. Azonnal elszomorodtam azok miatt, akik világszerte szenvedtek. Azt mondtam magamban: „Ők nem érzik ugyanazt a biztonságot és békességet, mint én.” Ezek az érzések térdre kényszerítettek, és imádkozni kezdtem.

Imádkoztam a halottakért, valamint azokért, akik elveszítették a szeretteiket. Könnyeztem értük, mert tudom, milyen fájdalommal jár, ha elveszítjük egy szerettünket. A Covid19-világjárvány idején sokan hordozták egyedül egy szerettük elvesztésének a terhét.

Aztán a gondolataim édesanyámra terelődtek, aki ötéves koromban hunyt el. Miközben továbbra is könnyek csordultak végig az arcomon, Mennyei Atyámnak elmondtam az imámban, hogy mennyire hiányzik nekem az édesanyám. Aztán eszembe jutott, amikor Jézus Máriával és Mártával együtt könnyezett, miután meghalt Lázár, a fivérük és az Ő barátja (lásd János 11:19–35). A könyörülete vigaszt nyújtott nekem, de arra gondolva, hogy mennyire hiányzik az édesanyám, még mindig könnyeztem.

Ahogy tovább imádkoztam, édesanyámat is belefoglaltam az imámba. Rá gondoltam és magam elé képzeltem. Elmondtam Mennyei Atyának, mennyire szeretem és hiányzik nekem. Megköszöntem Neki azt az időt, melyet édesanyámmal tölthettem ezen a világon. Hiányzik, de hiszem, hogy egy nap majd újra találkozunk, és örökre együtt leszünk családként.

Tartottam egy kis szünetet, és a szívem megtelt reménységgel. Imádkoztam Mennyei Atyához, hogy áldja meg édesapámat és engem, hogy kitartsunk, amíg újra láthatjuk az anyukámat. Ezután öröm- és reménykönnyeket hullattam a Szabadító feltámadása által lehetővé vált dicsőséges találkozás miatt.

Mérhetetlen hálát érzek Mennyei Atya iránt a szabadítás tervéért. Édesanyám halála fájdalmas volt, de fájdalmam „feloldód[ott] Krisztus örömében” (Alma 31:38). Hálás vagyok Őérte is. Megújítja reményemet az eljövendő életben. Feltámadása most már többet jelent számomra, mint valaha. A Szabadítómnak köszönhetően újra látni fogom édesanyámat.