Hálás vagyok, amiért hazahozhatom őket. Liahóna, 2024. ápr.
A hit képmásai
Hálás vagyok, amiért hazahozhatom őket
Édesapám biztonságos visszatérése a második világháború idején segített értékelnem a családtörténeti munka csodáját, miután csatlakoztam az egyházhoz.
Fent: Gisèle Vanizette az unokájával, Jordan Stanforddal, valamint a lányával, Marie-Laure Stanforddal.
Fényképek a szerző jóvoltából
Párizs sok tekintetben sötét hely volt 1939-ben. Katonáink kezdtek vereséget szenvedni, és a párizsiak egy része elkezdett kiözönleni a városból. 1940 nyarára Németország elfoglalta Franciaországot.
Édesapámat behívták kényszermunkára (Service du Travail Obligatoire), és Németországba küldték, hogy egy gyárban dolgozzon. Anya és én együtt maradtunk, alkalmi munkákon tengődve a megszállás nehéz éveiben.
Egy nap, 1944 nyarán, épp hazafelé kerékpároztam munka után a Concorde téren, amikor is egy csata közepén találtam magam. A teret ellepték a német tankok, és teljes volt a zűrzavar, ahogy mindenfelől, még a háztetőkről is lövések dördültek. Egy német katona megragadta a karomat és belökött a tankja mögé, amivel megmentette az életemet.
Ezután gyorsan bekövetkezett a fordulat. A szövetséges seregek hamarosan bevonultak, és visszafoglalták Párizst. Franciaország ünnepelt, de Anya és én nem tudtunk részt venni az általános örvendezésben. Nem volt semmi hírünk Apa felől. A francia foglyok lassacskán hazatértek, de nem tudtuk, mi lett a sorsa a német gyárakban dolgozóknak.
Egyik este aztán mindenféle előzetes értesítés nélkül hazatért az apám, kimerülten és borotválatlanul. Elmesélte a Németországból való csodálatos kimenekülését és az útját, amelyet gyalog, kerékpáron és vonaton tett meg, méghozzá Magyarországon és Csehszlovákián át.
A családunk újra együtt volt, és teljes volt az örömünk.
Gisèle fiatal nőként
Megcáfolhatatlan válaszok
Évekkel később, miután befogadtam a férjem csokigyárának a kapuján bekopogó két fiatal férfi tanításait, világossá vált számomra, milyen örökkévalóan fontos, hogy a családunk együtt legyen és egybehozasson. A férfiak Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusaiként mutatkoztak be.
A férjem, Gerard, megbeszélte velük, hogy munka után otthon találkoznak majd, de nekem elfelejtett szólni róla. Amikor a két fiatal megérkezett, leültettem őket a nappaliban, hogy ott várják meg Gerard-t. Nem voltam túl kedves velük.
Vallásos voltam ugyan, de a hitem nem követelt tőlem túl sokat. Boldogan éltem, és nem éreztem szükségét tanulmányozásnak vagy kérdések feltevésének. Nyugtalanított a hitem megkérdőjelezésének a gondolata, és nem éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy vallást váltsak.
Hosszú ideig Gerard nélkülem járt istentiszteletre. A kis gyülekezet, ahova járt, egy lakókocsiban tartotta a gyűléseket, miközben az egyház első franciaországi gyülekezeti háza épült. Gerard még az alap kiásásában is segített.
Mindig boldogan tért haza, és megpróbálta megosztani velem a benyomásait. Végül aztán részt vettem a misszionáriusi beszélgetéseken, melyeken leginkább azért tettem fel kérdéseket, hogy zavarba ejtsem a két szegény misszionáriust. Nagy türelemmel és teljes őszinteséggel ismerték el a tudatlanságukat bizonyos tanbéli pontokat illetően, majd felajánlották, hogy utánanéznek a kérdéseimnek, és a következő héten megcáfolhatatlan válaszokkal tértek vissza.
Amikor egy látogató plébános megtudta, hogy járnak hozzánk a misszionáriusok, megpróbálta hamisnak beállítani az egyház tanításait. Erőfeszítései azonban épp az ellenkező hatást váltották ki. Még amikor a lehető legrosszabb fényben is próbálta beállítani az egyháztagokat, én úgy döntöttem, befogadom a misszionáriusok által tanított tantételeket és megkeresztelkedem.
Gerard már hosszú ideje készen állt a keresztelkedésre, de nem akart nélkülem megkeresztelkedni. 1964 májusában a misszionáriusok felállítottak egy hordozható viaszosvászon medencét a lakásuk nappalijának a közepén, és a mosogatóból odavezetett cső segítségével feltöltötték. Az összes egyházi barátunk jelen volt. Annyira elérzékenyültem, hogy attól tartottam, a könnyeim miatt túlcsordul a medence!
Gisèle és a férje, Gerard, valamint a két lányuk a Svájci Bern templom előtt
Összekötve az örökkévalóságra
Egy évvel később a Svájci Bern templomban a férjemmel egymáshoz pecsételtek minket, majd a két lányunkat is hozzánk pecsételték. Amíg ott voltunk, templomi munkát végeztünk az őseinkért. Szeretem az egyház tanításait a családtörténetről, a pecsételésekről és Izráel egybegyűjtéséről. Nagyon szeretem a családok összekapcsolására fordított figyelmet.
Gisèle és a lányai, Marie-Laure Stanford és Isabelle Horne
Akkoriban nem volt könnyű családtörténeti munkát végezni Franciaországban, de késztetést éreztem a megtételére. Nem léteztek digitalizált feljegyzések, ezért gyakran utaztam el egy-egy ősöm szülővárosába, hogy kikérjem az eredeti példányokat. Nagyon különleges érzés volt, amikor olyan egyszerű emberek által készített iratokat tarthattam a kezemben, akik jelen voltak valamelyik ősöm születésénél, házasságkötésénél vagy halálánál.
„Szeretem az egyház tanításait a családtörténetről, a pecsételésekről és Izráel egybegyűjtéséről.”
Mostanra a koromból adódóan némiképp korlátozva vagyok, de nagyon hálás vagyok azért, hogy továbbra is munkálkodhatok az őseimért a FamilySearchön keresztül, akár indexelés, akár új nevek keresése révén. A rendelkezésünkre álló eszközök segítségével több mint 35 000 nevet indexeltem, és több mint 5000 nevet találtam, amelyet elvihetek a templomba.
Az evangéliumban lelt boldogság akkor teljes, amikor a családunkkal együtt élvezhetjük azt. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy egybehozhatom őket – hogy örökre hazahozhatom őket.